15 éve már annak, hogy a Harry Potter-filmek pálcástul, Roxfortostul amolyan piertotum locomotor bűbájjal életre keltették J. K. Rowling lapokra megálmodott varázsvilágát, mely elsőre akkora rácsodálkozásokat okozott számunkra, mint a legújabb mágikus történetben Jacob Kowalski muglinak, amikor egy szerencsétlen véletlen következtében Salmander különleges lényekkel teli bőröndjét elcseréli a sajátjára. 5 évvel az utolsó Harry Potter-darabot követően az írónő ismét megpróbálta ezt a csodát és mágiát megadni számunkra a Legendás állatok és megfigyelésükkel. Sikerült-e neki? Nem. Ez baj lenne? Közel sem, sőt inkább becsülendő tőle! Ugyanis a már meglévő, alaposan bejáratott univerzumát felhasználva előállt egy sokkalta összetettebb és komolyabb társadalmi problémákra rezonáló cselekménnyel, mely az elmúlt 15 évben felnőtt rajongók számára igyekszik imponálni, miközben a frissen belecsöppenő újoncokat is lekötik a látottak.

Pedig alaposan benne volt, hogy Rowling és a Warner a legendás állatok kültakaróját csak lenyúzni szeretnék, az előd sikerét kihasználva – és abból erősen táplálkozva –, még egy szérián keresztül csak a franchise hűséges muglijainak – elnézést, Amerikában magnixok – arany Galleonjaira pályázva. A félelmeink teljesen jogosak voltak az olyan szertefoszlott ígéretek láttán, mint a nem lesz több Potter történet. Majd lett egy színdarab képében megjelenő folytatás, a Harry Potter és az elátkozott gyermek, aztán kiderült: a Legendás állatok és megfigyelésük mókás csenevész füzetéből film lesz, kapásból egy trilógia képében, majd mégsem, inkább 5 részre lesz szükség ennek az elmeséléséhez (és ki tudja, meddig húzzák ezt a számot). Az sem hangzott túl mágikusan, hogy Rowlingék először tévedtek kitaposatlan ösvényre, hiszen a film mögött semmiféle könyv nem állt, így a közvetlen alapanyag hiánya rányomhatta volna minderre a bélyegét. De nem ez történt, és mindezt a javára fordította, igaz, az ismerős univerzumból táplálkozik a film, annak jól ismert, olajozott működését követi, ugyanakkor a határait feszegeti, így mintha frissnek és újnak tűnne.

A varázslat működik, és az írónő, illetve az utolsó négy Harry Potter-filmet jegyző David Yates rendező még mindig tudnak meglepetést okozni. A roxforti kalandok családi moziként kezdését Yates 2007-től kezdve fokozatosan egyre sötétebb és komorabb világba vezette át, mely mostanra érte el a csúcspontját, így tulajdonképpen a Potter-sorozat előtt 70 évvel játszódó Legendás állatok és megfigyelésük spin-off ennek szellemi folytatásaként is aposztrofálható. Érettebb és összetettebb darab lett annál, amely bár a múltba merengő, ezzel remek hangulatteremtő 1920-as évek füstös, szürkés New Yorkjába kalauzol el minket, minden egyes épülete, a benne élő emberek, (és bőröndben bujkáló) lények a mai kor szellemiségének megfelelő problémáktól roskadoznak.

„Nem a lények veszélyesek az emberekre, hanem az emberek a lényekre” – fogalmazza meg találóan a szétszórt Göthe Salmander, amikor kiszökött állatkáit szörnyetegeknek bélyegzik, és Rowling előzménymeséjének létjogosultságát éppen az ehhez hasonló töltetek adják. Képes érdekes és releváns maradni azáltal, hogy a már-már horrorisztikus képi elemek mögött olyan aktuális társadalmi problémaköröket érint, mint a környezetünkben élő teremtmények óvása, vagy a korunk felett lebegő felsőbbrendűségből és faji kirekesztettségből fakadó veszélyek felvázolása, a Gellért Grindewald nevű, háttérben meghúzódó Führer-szerű figurával a középpontban.

De Yates talán a túlságosan is szöszmötölős felvázolás közben elveszítette a fonalat. Olyannyira igyekezett megalapozni a további folytatásoknak, hogy a film első felében még nem igazán sejlik fel, miért is érkezett valójában Göthe New Yorkba, hogy a Varázslény-felügyeleti Főosztály vezetője miért settenkedik sötét sikátorokban titkos találkákra, és a mágusok mitől rettegnek annyira. A viszályokat ráérősen alapozza meg, ennek következtében jószerivel másra már nem marad idő, ezzel a történet hézagainak kitöltésére hivatott szálak elsikkadnak, vagy egy szempillantás alatt megoldódnak (Salmander meglógott rafinált lényeit például pillanatok alatt begyűjti, köszönhetően annak, hogy az utcán szembeköszönnek vele). Majd miután elhelyezte újdonsült figuráit a zsengének ható helyszínen és korban, a film második felében kezdenek magukra találni az elemek: teret kapnak az egyedi és szemet gyönyörködtető kreatív ötletek, kitisztulnak az okok mögött húzódó indítékok, persze csak módjával és óvatosan, hogy a későbbiekre is maradjon bőven meglepetés és varázslat. Varázslat, amelyek bemutatására és elmormolására már nincs szükség, hiszen hőseink érett felnőttek, inkább a rutinból fakadó pálcahasználatban hisznek, pont úgy, mint a rajongók. Majd egy pillanat alatt azon kapjuk magunkat, hogy az elvont magizoológus, a tátott szájjal csodálkozó mugli, na és persze a visszahúzódó, kicsit tutyimutyi nyomozó leányzó legalább olyannyira a szívünkhöz nőnek, mint Harry-Ron-Hermione triásza.

Ebből fakadóan az is érthető, hogy a karakterek jellemének felfestésére szintén nem maradt túl sok idő. Eddie Redmayne a modernkori Noéként, akinek kopott bőröndjéhez képest a biblia szereplőjének bárkája csak egy kis csónak, ismét hozza a szemét forgató, különc alak figuráját. Ilyen világépítés mellett nem csoda, hogy csak a címbéli legendás könyvet megíró Salmander karakterének mélyebb ábrázolására futotta a készítőktől. Ahogy az sem meglepő, hogy Redmayne, A mindenség elmélete és A dán lány után újból ugyanahhoz a színészi eszköztárhoz nyúlt, amely kissé kezd unalmassá és helyenként zavaróvá válni. Az Oscar-díjas előadó is érezheti mindezt, ugyanis ezúttal félgőzzel, furcsa – de jellegzetes – fejmozgásaival veti bele magát az átalakulásba. Szerencsénkre korántsem idegesítő a jelenléte, köszönhetően Rowlingék remek elképzelésének, miszerint többször háttérbe szorítják őt, a varázsvilágba frissen belecsöppenő nézők kalauzának számító Kowalski (Dan Fogler) javára, aki annak rendje és módja szerint velünk együtt csodálkozik rá erre a rejtett, mégis ismerős világra. Ahogy Katherine Waterston Salmanderrel fogócskázó ügynöke és a ’20-as évek életre kelt női szexszimbóluma, az életművész húga, Queenie Goldstein (Alison Sudol) is sokszor ellopja tőle a showt.

Amire a Legendás állatok és megfigyelésük címszereplői sajnos nem képesek. Tényleg lenyűgözőek és egyediek, apró kis képességeikkel külön személyiségeket alkotnak, de a történet szempontjából inkább azért vannak jelen, hogy a fiataloknak legyen mit szeretniük ebben a sötét sztoriban, és a moziból kifele jövet a játékboltokat megrohamozva kiköveteljék maguknak kedvencük puha mását.

Rowlingék ezúttal a felnőtteket szólították meg, ezzel a mágikus világ kiteljesedése felé indulva. És bár a látottak egy hosszas bevezetésnek felelnek meg, amelyek helyenként az összetevőket nem teljesen találják el a fortyogó üst fölött állva, ilyen erős alapot kreálni viszont ritkaságszámba megy, így a folytatásoknak már csak javítania, és a későbbiekben felügyelnie kell ezeket az apróságokat, hogy az életre kelt mágia megfelelő életutat járhasson be. Rowling bőröndje olyan varázslattal van teletömve, amely a szerethető karakterei, a náluk is jobban imádni való fantasztikus lényei és a remekbe szabott fordulatai miatt az utolsó pillanatáig érdekfeszítő és különleges marad, egyszerre tölt el nosztalgikus és újszerű érzéssel, így mugliként ismét a legnagyobb mágiának válhatsz részesévé!

Köller Kristóf
Forrás: TheScreen.hu