2027

„Az ihlet az, hogy állandóan figyelek...”

Interjú Darvasi Lászlóval

A XVI. Győri Könyvszalon egyik meghívott vendége Darvasi László József Attila-díjas író, költő, újságíró, a Digitális Irodalmi Akadémia tagja, akivel november 19-én, szombaton 15.00 órakor találkozhatnak az érdeklődők a Győri Nemzeti Színház csillárszintjén felállított pódiumszínpadon. Ennek apropóján kérdeztük életművéről, sikereiről, alkotói folyamatáról, az általa preferált műfajokról, színházi kapcsolatáról.

Valahol azt olvastam egyszer, hogy Darvasi László rétegíró. Rétegíró? És milyen rétegnek ír vajon, mikor a könyvei annyira különböznek egymástól? Annyiféle műfaj, annyiféle téma, felnőtt- és gyerekirodalom, színházi világ… Nem jellemző a kortárs magyar írókra ez a sokszínűség, Ön mégis több oldalról mutatkozik meg. Mi az oka? Mindenkihez szólni? Mindent kipróbálni? Vagy egyszerűen ennyi minden foglalkoztatja, s mindegyiket más és más módon tudja a legjobban elmondani?

Jómagam nyilatkozom folyton, hogy rétegíró lennék. Jó, elismerem, ez csak részben igaz. Ha tárcát írok, mesekönyvet, az népfrontos foglalkozás. Ott jólesik a sok olvasó. Ha regényt írok, váratlanul ér a népszerűség, mint például a Virágzabálók esetében. Mindig azt gondolom, vagyis gyakran gondolom, hogy nem számíthat nagy népszerűségre, amit írok, mert olyan a tematikája, mert túlzottan költői, blaszfémikus vagy véres. Aztán olykor meglepődöm. Hogy sokféle műfajban forgolódom, az alkati adottság. Nem érdem semmiképpen. De igyekszem tisztelni a műfaji sajátosságokat, tehát hogy mesénél, tárcánál tisztelni illek a képzelt olvasót, regénynél, novellánál pedig az a tisztelet, hogy nem kell tisztelet. Úgy kell írni, hogy nincsen olvasó, csak lehet.

Úgy tűnik, hogy a kispróza az, amihez mindig visszatér: annak minden formája megtalálható életművében: elbeszélések, rövid történetek, novellák, háborús novellák, kínai novellák, dzsessznovellák, magyar novellák, tárcák, históriák, legendák, gyerektörténetek. Mintha a kispróza lenne a lételeme, mintha különösen bensőséges viszony fűzné ehhez a műfajhoz. Jól érzem? Van ennek köze ahhoz, hogy publicistaként dolgozott, ill. dolgozik?

Igen, a viszony bensőséges. A tárca nekem napi játék, ezt nyugodtan mondhatom. Kis játékok a legnagyobb dolgokkal, tologatod Istent, mint egy kisautót, és berregsz hozzá. Olyan játék, hogy az az óriási dolog kisebb lesz, a tárcaíró pedig kicsit hozzánő. Egyazon magasságban leszek halállal, hittel, szerelemmel. Vagy egy üveggolyóból napot csinálni. És nem pepecselve, hanem néhány gyors, keresetlen ecsetvonással. Tulajdonképpen a novella is ilyen. Lepereg bennem, mint egy film, a történet, és csak le kell jegyezni. Nem kitalálom, hanem kapom valahonnan.

Kispróza, regény, gyermek- és ifjúsági könyvek, valamint dráma. Párhuzamosan is dolgozik (a kiadási éveket nézve önkéntelenül is felmerül az emberben), vagy egyszerre csak egy mű készül? Egyáltalán: egy mű megszületése hogyan történik Önnél? Tudatos, tervszerű, fegyelmezett munkával, vagy az „ihlet” diktálja?

Nagyon fegyelmezett és tervszerű munka az enyém. Nézze, harminc éve írok heti 2-3 tárcát, igyekszem szépirodalmi igénnyel dolgozni, ha nem is megy mindig, és ezeknek a kissóhajoknak, ha törik, ha szakad, el kell készülniük. A nyáron kórházban voltam, ahogy magamhoz tértem, ott is megírtam a penzumot. Vagyis ha regényt írok, a kedd, a csütörtök és a péntek éppúgy tárcanap is. Sok dolgot művelek párhuzamosan. Ha valami nem megy, elakad a regény például, kiváltom egy novellával vagy drámával. Az ihlet pedig az, hogy állandóan, szinte rögeszmésen figyelek. Nézem az utcán tébláboló embert, a tekintetét keresem, a mozdulatát, a tartását lesem el, és írom a történetét.

A Trapiti hozta meg az országos ismertséget Önnek, első ifjúsági regénye. Utána elég hamar jött a folytatás (Trapiti és a borzasztó nyúl), aztán egy nagyobb szünet, mielőtt megjelent volna a Pálcika, ha elindul. Közben jelentős felnőttirodalmi regények (A világ legboldogabb zenekara, A titokzatos világválogatott, a Virágzabálók), színművek (Szabadság-hegy), novelláskötetek (Összegyűjtött szerelmeim) születtek, sőt újra kiadták A könnymutatványosok legendáját is. A siker, a befutott író státusza mennyiben segítette ezeknek a könyveknek a megszerettetését szélesebb olvasói körökkel?

Őszintén szólva nem tudom. Fogalmam sincsen, hogy segít egy gyerekkönyv a regénynek, vagy fordítva. Azt tudom, hogy a színház, tehát egy színpadi bemutató túlzottan nem segíti az egyéb műfajokat. Nemigen nő a példányszám egy bemutató által. Női újságok és privát olvasói ajánlások segítenek.

Öt éve a Digitális Irodalmi Akadémia tagja, ami roppant megtisztelő, de azzal jár, hogy művei digitálisan hozzáférhetők a nagyközönség számára. Ez persze az olvasóközönség részére roppant örvendetes, de mennyiben befolyásolja a köteteladásokat?

Azt hiszem, nem különösképpen. Az olvasó már csak olyan, hogy szereti bírni azt a könyvet, amit megkedvel. Szereti kézbe fogni, tapintani, lapozni. Szeret a könyvvel érzéki kapcsolatba kerülni.

Hogyan került kapcsolatba a színházzal, ha jól tudom, először a debreceni teátrummal? A kifejezetten színpadra írt darabok megvalósulása mennyiben más, mint a prózai írások színpadra állítása? És hogy mutat-hangzik az ember műve franciául a színpadon? Ha jól tudom, két darabját is bemutatták Franciaországban, Gera Balázs rendezésében.

Akkoriban, a kilencvenes évek elején Lengyel György volt a debreceni színház igazgatója és Dobák Lívia a dramaturg. Ők kerestek, ők foglalkoztattak, áldassák a nevük. És nem csak engem. Onnan indult Parti Nagy Lajos, Garaczi Laci is. Zalán Tibort is játszották, ha jól tudom. Balázs az első darabomat – Vizsgálat a rózsák ügyében – mutatta be Párizsban, és fantasztikus érzés volt. Ott áll a vidéki kisfiú a Champs-Élysées partján, mögötte a színház, kissé balra a Diadalív, és csak bámul, mi történt vele. Aztán Avignonban felolvasó színházban ment a Bolond Helga. Gyönyörű francia orgánumokkal.

Legújabb könyve, A taligás igazi ínyencfalat olvasóinak. Mivel hamarosan a XVI. Győri Könyvszalon vendégeként találkozhatunk Önnel, ahol erről az érdekes műről többet is hallhatunk, most csak annyit kérdeznék, mivel érintette meg ez a téma (mármint a szegedi boszorkányperek), ill. hogyan illeszkedik ez a regény az életművébe?

Ez a regény testvére a Könnymutatványosok legendájának és a Virágzabálóknak. Annyiban azonban mégis más, hogy rendkívül személyes. Nem is annyira a boszorkányperről szól, mint inkább egy korabeli, tehát a tizennyolcadik század elején élő, az akkori mindennapokban tébláboló kultúrahordozó alakról. Ő a Taligás, aki szaval, aki mondatokkal kereskedik, aki fél, aki szerelmes, aki iszik, aki fantáziál, aki szenved, aki ellenáll bizonyos embertelen erőknek, és aki belekeveredik a boszorkányper örvényébe.

Végül – de nem utolsósorban – szóljunk néhány szót az idegen nyelven megjelent írásairól. Szerencsére az már nem olyan nagy szó magyar írók esetében sem, hogy külföldi folyóiratokban, antológiákban publikálnak, de több önálló kötetet kiadni külföldön, az még manapság is nagy szó, főleg, ha ez ennyi nyelven történik, mint az Ön esetében: csehül, franciául, hollandul, horvátul, németül, románul, szerbül, szlovénul és törökül. Németül jelent meg a legtöbb könyve – szám szerint hét, ha jól tudom –, de majdnem az összes felsorolt nyelvre lefordították A világ legszomorúbb zenekarát, ill. A könnymutatványosok legendáját. Miért pont ezeket?

Nagyon jó, neves német kiadóm van, a Suhrkamp. Náluk éppen most jelent meg a hetedik könyvem, az Isten. Haza. Csal. című novelláskötet. Ennél a kiadónál megjelenni mindig nagy respekt, jó ajánlólevél. A Könnymutatványosok legendáját pedig egy jelentős német díjnál a Nobel-díjas Günter Grass laudálta. Nyilván ez sem hátrány. De a Virágzabálókat lefordították lengyelre is, és most hozott a posta egy észt könyvecskét is, abban novellák szerepelnek.

 

Darvasi László A taligás című könyvének bemutatójára a XVI. Győri Könyvszalonon november 19-én (szombat) 15 órakor kerül sor a Győri Nemzeti Színház csillárszintjén felállított pódiumszínpadon. A beszélgetőtárs Werner Krisztina lesz.

tmoni

2016.11.14