1555

Pokoli teremtmények, ördögi szerkezetek (szerk.: Hertelendy Anna)

Könyvkritika

Úgy látszik, idén a novelláskötetek évét írom. Valahol egyszer azt olvastam, hogy egy könyv nem akkor van kész, amikor már nincs mit hozzáadni, hanem amikor már nincs mit elvenni belőle (valószínűleg nem pontos idézet). És tényleg kezd megtetszeni, hogy egy íráson nincs semmi zsír, csak a szikár csontozat, az inak és az izmok. Hogy letisztultan egyszerű és tömör egy alkotás.

Ennek is megvan a szépsége. Most végeztem például a kritika alá vont Pokoli teremtmények, ördögi szerkezetek című magyar steampunk válogatással. A steampunkhoz való hozzáállásom eléggé ambivalens. Részben tetszik, részben sokszor túlontúl mesterkéltnek érzem. Tetszik, hogy alternatív történelmet alkothatunk a segítségével, ami egy kreatív elme esetén zseniális végeredményhez vezethet. Ám a pusztán külsőségekben megnyilvánuló „steampunkizmus” annyira sem hoz lázba, mint angol úriembert a bundabugyi. Mivel a magyar steampunkírók köre – feltételezésem szerint – eléggé behatárolt, a kötetben, úgy érzem, mindenkit beszuszakoltak ezen címszó és e kötet alá, akit csak lehetett. Ez természetesen kihatott a minőségre, amely hullámzó. Ugyanakkor nem annyira ingadozó, mint mondjuk a Falak között a világ sci-fi antológia volt. Nézzük egyesével!

Holden Rose: Chloé (11-50. o.)

Chloé egy gőzgépekkel vívott háború közepébe került rabszolgalány, aki elszökik tulajdonosától, hogy egy kéjsóvár öreg tábornok házába/harci gépébe kerüljön. A történet megírásának módja tetszett, ugyanakkor a sztorinak számomra nem volt miértje, sem mondanivalója. A vége meg éppenséggel értelmetlen, hacsak nem egy nagyobb történetnek lett itt megágyazva. Chloéval éppenséggel nem tudtam szimpatizálni, maga is olyan zsarnok, mint a többi karakter, csak kicsiben. (6/10)

Peter Sanawad: A vén Európa (53-79. o.)

Galilei vs. időutazó robotufók. Tulajdonképpen nem is steampunk, hanem sci-fi, némi – nem túl ütős – humorral leöntve. Olyan nesze semmi, fog meg jól-érzéssel gazdagodtam. Az időutazós toposz elcsépelt, részben kiszámítható volt, részben oda nem illőnek éreztem dolgokat. A gyengébbek közé tartozott, de legalább rövid volt. (5/10)

A.M. Aranth: Malleus Maleficarum (81-113. o.)

Azon szerzők egyike, akiknek létezéséről volt tudomásom, köszönhetően, hogy a könyvtárunknak is megvettük annak idején A liliom kora című kisregényt. Összességében az egyik legjobb novella volt, tetszett a világ, a karakterek, nagyon hangulatos volt az egész. Az időben való előre- és hátrapörgetést ugyan nem éreztem indokoltnak, de mind a hithű inkvizítorok, mind a boszorkányok oldala élő és hihető volt. Eleinte azt hittem, hogy majd az elvakult papokkal szemben lesz egy – szokás szerint – ártatlan és ártalmatlan, ám igaztalanul vádolt „gonosz” oldal, de szerencsére ennél sokkal jobb megoldást kaptunk. Ugyanis itt a gonosz valóban gonosz. A gigászi csatajelenet szintén jól sikerült, érdekes szörnyeket és gépeket vetett harcba az író. Ezt az elképzelt világot szívesen olvastam volna még bővebben kifejtve. (8/10)

Habony Gábor: Hugo különös harmóniája (115-135. o.)

Másodszor volt olyan érzésem, hogy: „Ez meg mi volt?”. Jó stílusban megírt semmi. Egy különleges hangszer elkészítésének és megszólaltatásának története. Igen. Ennyi. Olyan nagyon intellektuális akart lenni, hogy a mondanivaló az út során veszett el. Néhány oldal után egyszerűen nem érdekelt az egész. Először csak nem értettem, mit akar ebből kihozni Habony, aztán nem is értettem a végét, majd rádöbbentem, hogy voltaképpen nem is akarom megtudni. (4/10)

Imre Viktória Anna: A legsötétebb óra (137-188. o.)

Jó volt. A történet egy alternatív 1842-es Londonban játszódik, amely a sötétség városa, s melyet titkos erők vezetnek, boszorkányokkal, mágusokkal, stb. Ebből a lehetőségeket mindenki számára behatároló világból igyekszik elmenekülni családjával Marion. Egy orvos segít kicsempészni embereket, őhozzá fordul az asszony, ám természetesen nincs ingyen. Egy szívességet kell teljesítenie cserébe. A novella roppant hangulatos, kellően hardcore, nyomasztó, és a karakterek is tetszettek. Ez szintén egy olyan világ volt, amibe visszatérnék (persze csak olvasás szintjén, nem lakni), és erre lesz is lehetőség, mivel a szerző rövid életrajzánál leírták, hogy egy háromrészes fantasy készül ugyanebben a világban. Hajrá, kedves Imre Viktória Anna, minimum egy olvasója már van is! Ahogy nézem, az első kötet meg is jelenik áprilisban. E novella alapján bátran ajánlom! (8/10)

Hudácskó Brigitta: Wick-akta (191-203. o.)

Hát ez sajnos igen vérszegény lett, mint egy aszott hulla Drakula bulija után. A „novella” voltaképpen egy dokumentumnovella, amely egymás után szórt levelek, újságcikkek és beszédek halmaza. Ezekből kellene kisilabizálni egy gyilkosság történetét. Ez nem lett volna rossz ötlet, valahogy számomra mégsem volt meggyőző. Kár, mert klasszikus sablont használt az írónő, a görög mitológia Pügmaliónját, igaz, a szobrot egy gépre cserélte. Lehet, rosszkor került a kezembe, és valami egybefüggőbbet követelt az agyam. (5/10)

Mickey Long: Egy maréknyi csavarért (205-227. o.)

A címből sejthető: vadnyugati western, robotokkal. Jó stílusban megírt, helyenként kifejezetten élvezetes és poénos írás, számomra érthetetlen logikai buktatókkal. Kezdetektől fogva nyilvánvaló volt számomra a végén aztán be is következő – hm… – csavar. Nem, ezt képtelenség sajnos spoiler nélkül kimondani, így tessék ugrani, akinek ez problémát okoz! Az egyik főszereplő Stella, a sztori szerint robotnak hiszi magát, holott egy lány. A leírás alapján tulajdonosa meggyőzte, hogy „rozsdás”, azaz gép, így használva ki testi adottságait bizonyos „szolgálatok” és „szolgáltatások” elvégzésére. Már elnézést, de ezt hogy csinálta? Blokkolta az emésztőrendszerét, hogy ne tűnjön föl neki, micsoda? Étkeznie nem kellett volna, hogy életben maradjon? A leírásból egyértelműnek látszik, hogy nem két órája volt a kocsmában fel- és kiszolgáló! Szóval roppant szórakoztató volt, de ez baromira idegesített a végén, lerontotta az összképet. (7/10)

Benyák Zoltán: Egy évszázad háború (229-302. o.)

Elég jól összerakott alternatív történelmi pokol. Gyakorlatilag a jelenünkben játszódik, de a történelem e világban más irányt vett. Hogy mást ne mondjak, olyan bátor dolgot tett a szerző, hogy Churchillt és Hitlert egy oldalra rakta a keleti veszedelem elleni harc során. Merész. Tetszett. Főleg azért, mert azt jelzi szerintem az író, hogy nemcsak az emberek csinálják a történelmet, de a történelem alakulása is kihat mindenki sorsára. Vice versa. A kínai uralom alá került világban az európai felszabadítási mozgalom egyik kommandósának kulcsfontosságú akcióját izgulhatjuk végig, melyben egy újra és újra életre keltett kínai gyilkossal kell farkasszemet néznie, miközben megpróbálja a jövő reményét jelentő lányt eljuttatni Sanghajból az ellenállás központjába. Kissé hosszúnak éreztem a tartalomhoz képest. (7/10)

Bajkán László: Az egyenes út (305-317. o.)

Ismét egy novella, aminek nem jöttem rá a céljára. Szórakoztató nem volt, erkölcsi mondanivaló szintén nem. Voltaképpen történet sem, csak valamiféle sejtetés. Mondanám, hogy olyan, mint egy csipke babydoll, csak utóbbi sokkal érdekesebb, és esetleg rejthet valami izgalmasat. Ez nem. Két szál, egy kapocspont. Annyi köze volt egy jó íráshoz, mint spiritisztának a bútortisztítóhoz.  (3/10)

Patrick J. Morrison: Aki késik, az nem múlik (319-380. o.)

Hát ez elég érdekes volt. Nekem a Játsz/ma című film ugrott be, miközben olvastam, majd a Bérgyilkos a szomszédom. Volt némi báj az egészben, de egy eléggé túlbonyolított történetet kaptunk, amely nem kötött le kellően. Az egész egy rossz poén miatt kialakult tévedések színjátéka, egy meglehetősen elnagyolt vonalakkal az olvasók elé vetett világban. Nem ragadott magával, ellentétben az ufókkal, amelyek a végén magukkal ragadják a főhősöket, végképp komolytalanná silányítva a novellát. Igazából nem tudom, mi volt ez. Ha poén akart lenni, nálam nem ült. (5/10)

Vivien Holloway: Táguló horizont (383-427. o.)

Itt végre egy intakt történet volt újra, amely kereknek és egésznek érződött, amellett, hogy érezhetően van még szőlő a puttonyban. A kalózok és léghajók steampunkba való átültetésének bőven van előzménye (Diamond: Kalózok nyomában, Westerfeld: Leviatán-trilógia), mindkettő olyan romantikát ad egy írásnak, amely vonzó, titokzatos, elegáns és kalandot ígérő. Holloway novellája egy regény előzménytörténete, így éppen ezekből az ígéretekből nem teljesül semmi. Főszereplőnk Becky, akit bátyja az átalakult világ Los Angelesében hagyott, miközben veszélyes útra indult léghajójával. Ám a bátyus hajójára pályázik egy kalózkapitány, aki fiát bízza meg azzal, hogy intézze el a jármú tulajcseréjét. A történet arról szól, miként kerül Becky a kalózcsemete hajójára. A szerző az egyetlen, akitől már olvastam korábban (Mesterkulcs, Tolvajbecsület), és a két kisregényt nem is találtam rossznak a szép, de giccses címlap és a túlzott rövidség ellenére. Bár ez a fantáziavilág jobban tetszik, mint a Mesterkulcsé, nagyon éreztem, hogy bevezető csupán. A regény akár még igazán jó is lehet. Remélem, nem 70-80 oldalas kiszerelésben kerül forgalomba, mint Holloway előző sorozata, mert az nagyon bosszantó, ha elkezd olvasni valamit az ember, és már vége is. (7/10)

Hertelendy Anna: Ha ütött az órád (429-460. o.)

Emlékezetkiesős, feleségmentős, időfutam, némi osztályharccal. Ez utóbbit, úgy látszik, még mindig nem tudjuk kiverni a fejekből, pedig 1990 már régen volt. Stílusilag talán ez tetszett a legjobban, és az is előnye volt Hertelendy írásának, hogy figyelni kellett. Mikor félálomban olvasni próbáltam, sehogy nem haladtam, és kénytelen voltam visszatérni újra meg újra az előző oldalakhoz. Nem volt kiemelkedő, de teljesen vállalható az írás. (6/10)

A kiadásról: A borító zsúfoltabb, mint a tokiói halpiac árleszállításkor. Láthatóan mindent rá akartak rajzolni, amit a tervező vonzónak gondolt a steampunk hívószó alá tartozó mitológiából: fogaskerék, füst, hajó, tűz, gyár, robotizé, lávába tenyerelő vörös csaj… Úgy veszem észre, hogy a Főnix könyvműhely mintha kissé túlbonyolítaná ezt a borító-ügyet. A letisztult egyszerűség sokkal szebb tud lenni. Néhány olvasás után a fűzés még tart, talán nem esik szét egy éven belül, de majd nyugtával dicsérjük a lapot. A nyomdai részben akadtak hibák, ha nem is zavaró mennyiségben.

Nagyon örülök, hogy ilyen speciális válogatás készült magyar nyelven, hiszen azért nem tobzódunk magyar steampunk írásokban. A Főnix erre való törekvését méltányolni illik, és meg is teszem. Ráadásul, összegezve, ez nem egy rossz kiadvány, érdemes az olvasásra, sőt 3-4 novella kifejezetten jó volt.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2016.10.27