1901

Hova tűnt el a hajdani dallam?

Az Apnoé zenekar lemezbemutató nagykoncertje

Valamikor jólesik kilépni a hétköznapok megszokott ritmusából, és a napi teendőket félretéve lazítani egy kicsit. Valamikor mindennél fontosabb egy barátokkal eltöltött, ráérősen beszélgetős-borozgatós nyáreste. Valamikor a zene jobban feldob és kikapcsol, mint bármi más. Minderre remek alkalom nyílt augusztus 25-én, a IX. Győri Bornapok nyitóestéjén, az Apnoé zenekar lemezbemutató nagykoncertjén.

A Dunakapu téren összegyűlt nagyérdeműnek ismét vérpezsdítő élményben lehetett része a sikeres győri együttes jóvoltából. A közel kétórás műsor javát az együttes 2015-ben megjelent Hegylakó című lemezének dalai adták, de régebbi és újabb számok is felcsendültek.

Elsőként nem zenei, hanem vizuális benyomás ért: a fekete-türkizkék szerelésben bevonuló banda már öltözékével is tudatos, mégsem uniformizált egységet sugallt. Mindenféle szóbeli felvezetés nélkül a húrok közé csaptak, és már a két moldvai nyitódallal megalapozták a koncert feszességét, holtidőktől mentes gördülékenységét. A két énekes pajkos évődése és a szervezett, egymásra figyelő zenekari jelenlét az első perctől kezdve egyfajta közvetlenséget, „otthonosságot” adott az eseménynek. Ennek ellenére mégis kicsit feszengősebbnek éreztem a koncertkezdést, mint máskor, de az elején felmerülő hangtechnikai problémákkal együtt a zenészek „nyelve” is megoldódott, és hamar rátaláltak a tőlük megszokott, felszabadult hangra. Az első néhány szám alatt még a közönség is kicsit visszafogottabbnak, távolságtartóbbnak tűnt, mint általában, az ötödik dal körül oldódott fel igazán. A lendületes, táncra csábító Törökbársony törte meg végképp a kezdeti tartózkodást, és – bár az este egyre hűvösebbre fordult – a hangulat szinte érezhetően emelkedett mind a színpadon, mind a nézőtéren. Az első nagy egység végére az Apnoénak sikerült teljesen bemelegednie, amit a taps intenzitása is jól tükrözött.

Mesics György „Mesó” szűkszavú, velős átkötő szövegei szerencsére egyszer sem hagytak időt arra, hogy leüljön a hangulat, melyet a Vigad a páva című nóta előtt felkonferált vendég, Both Miklós bravúros gitárjátéka tovább emelt, és Gaál Szabolcs is kitett magánál a billentyűknél. A négy számon át tartó, fokozhatatlan örömzenélés után egy kis elcsendesedés következett: a dús zenekari hangzást Csiba Julcsi lírai „szívhez-szólója” nyugtatta meg, és vezette át a műsor ívét egy nyugalmasabb dalokból álló egységbe, melynek bensőséges hangvétele kifejezetten jólesett a koncert első felének lehengerlő robbanása után.

A kellemes átmenetet jelentő akusztikus blokkot követően ismét „lángra kapott a szikra”, és felizzott a hangzás, többek között a fúvós szekciónak köszönhetően, melyet Martonosi Sándor harsonán, Labancz János tenor szaxofonon, Balogh Tibor pedig trombitán erősített. Az este folyamán a finom borok mellé hamisítatlan „powerfolk-ízelítőt” kaptunk – a gyakran népzenei alapokon nyugvó dallamok és szövegek újragondolt, modern elemekkel dúsított koktéljába kóstolhattunk bele. Az összetevők között biztosan szerepel egy nagy adag népzene, egy kis rock ’n’ roll és némi blues is. Néhányan úgy megrészegültek ettől a zenei csemegétől, hogy nem is tudtak parancsolni a lábaiknak. A hétköznap esti időpont ellenére is igencsak jelentős számú közönség zöme olyan kemény magnak tűnt, akik ismerik és értékelik az Apnoé sajátos muzsikáját. És lehet, hogy nem úgy van most, mint volt régen, de a szövegekre figyelve kiviláglott, hogy az élet örök dolgai változatlanok.

A jól felépített, megszakítás nélküli „zenecsomagok”, a finom humorok, a stílusok és hangulatok kellemesen eltalált aránya igazán változatos, minden percében élvezhető estét eredményezett. A ráadásként adott Menedék című meglepetésszám pedig igazán szép, lírai lezárását nyújtotta mind a koncertnek, mind a nyárnak. De hogy mégse teljes melankóliában térjünk haza, a legvégére kaptunk egy kis vígan járó útravalót; és nemcsak vidámságot, hanem mást is. Nekem például azt, hogy érdemes keresgélni az utat, mert aki keres, az talál: az Apnoé is kísérletezések során át jutott el ehhez a kiforrott, egyedi hanghoz, a koncerten hitelesen és teljes természetességgel hallatták azt, ami mára teljesen a sajátjuk. Minden számmal – legyen az kacsintósan csibészes vagy elgondolkodtatóan lírai – megnyugtató választ adtak Szilágyi Domokos kérdésére: a hajdani dallam nem tűnt el sehová, csak más formában él tovább, s száll egyre messzebb a zenekar tolmácsolásában. A hamarosan új lemezzel előálló társaságnak pedig talán ennyit üzenne a már emlegetett költő, s vele együtt én is: Elhallgatok. Ti játsszatok!

Perger Éva

2016.09.01