1522

Testet öltött zene

Interjú Gerő Katalinnal

Gerő Katalin 35 éves ügyvédi praxis után ment nyugdíjba, és döntött úgy, hogy kipróbálja magát egy új területen. Szobrászattal kezdett el foglalkozni, műalkotásai mára a világ legkülönbözőbb pontjain láthatók, 2016 júniusában pedig Riccardo Muti felkérésére ő készíthette el azt a Reiner Frigyes-mellszobrot, mellyel a Chicagói Szimfonikus Zenekar fennállásának 125. évfordulója előtt tisztelegnek.

Idén júniusban avatták fel a Chicagói Szimfonikus Zenekar épületében az ön által készített Reiner Frigyes-mellszobrot. Hogyan érkezett a felkérés?

Reiner Frigyes karmester hosszú ideig – egészen 1963-ban bekövetkezett haláláig – volt karmestere és művészeti vezetője a Chicagói Szimfonikus Zenekarnak. Ez alatt az idő alatt elképesztő munkával olyan magasra emelte a zenekar színvonalát, hogy így gyakorlatilag ő tette őket világhírűvé, amely megbecsültség azóta is tart. A Chicagói Szimfonikusok idén ünneplik a fennállásuk 125. évét, és ez alkalomból 125 különböző eseményt szerveztek meg, aminek az egyik kiemelkedő eleme egy Reiner Frigyesről készült mellszobor, amelyet Riccardo Muti maga rendelt meg. Reinert Muti az egyik példaképeként és legfontosabb elődjeként tartja számon, és ezzel szeretett volna tisztelegni az emléke előtt. A felkérés végül egy Magyarországon élő zenei menedzsernek köszönhető, aki eljuttatta Riccardo Mutihoz a korábban Liszt Ferencről készült mellszobrom fotóját, és ez elnyerte a maestro tetszését, úgyhogy megkaptam a felkérést. Úgy gondolta, az a helyénvaló, hogy egy magyar származású karmesterről magyar szobrászművész készítsen szobrot.

Ez rendkívül komoly felkérés. Mire kellett különösen odafigyelnie a munka folyamán?

A munka őrülten feszített tempóban, hat hónapig tartott. Szó szerint éjjel-nappal dolgoztam. A legfontosabbnak azt tartottam, hogy megpróbáljam megfogni és kifejezésre juttatni azt, ami Reiner sajátja volt. Rendkívül szigorú és következetes, mindenkivel szemben nagyon magas elvárásokat támasztó karmester volt, olyannyira, hogy a zenekarában mindenkinek mind az összes szólamot tudnia kellett, nem csak a sajátját, mert azt vallotta, hogy a zenészei csak így tudják igazán egyben hallani a zenét. Ahány fényképet néztem róla, az összesen csak mosolytalan arcot láttam. A szoboravató ünnepélyen egy csellista, aki az ő idején játszott még a zenekarban, mesélt egy anekdotát, amely tökéletesen leírja Reiner szigorát. Egyszer érkezett egy fotós, akinek portrékat kellett készítenie róla, és a sokadik kép után könyörögve fordult a marcona karmesterhez: „Maestro, csak a fotó kedvéért nem próbálna meg mosolyogni?”. Mire Reiner rávágta rezzenéstelen arccal: „de hiszen mosolygok”.

Harmincöt év ügyvédség után hogyan lesz valakiből elismert szobrászművész?

Amikor nyugdíjba mentem, egészen véletlenül botlottam bele ebbe a gyönyörű tevékenységbe. Akkoriban már évek óta dolgoztam a Zeneakadémia Baráti Körében. Az egyik legnagyobb támogatónk, Strém Kálmán 2005-ben váratlanul elhunyt. Az emlékére a Baráti Kör szeretett volna egy emléktáblát állítani, és ennek a megszervezésére engem kértek meg. Felvettem a kapcsolatot egy szobrászművésszel, akinek megírtam a részleteket, és az e-mailezéseink folyamán megfogott egy szó: azt írta az egyik levelében, hogy majd ha a plasztilinből kész lesz a portré tervével, azt elküldi nekem. Máig nem tudom, hogy miért ragadt meg ez az egyetlen szó, de elkezdtem a szobrásszal beszélgetni, kérdezgetni, majd nem sokkal később bementem egy művészellátóba, és vettem egy kiló plasztilint meg a hozzá szükséges felszerelést, magam elé vettem egy fényképet, és elkészítettem életem első portréját. Később, amikor az illető szobrászművész ránézett, azt mondta nekem, hogy ezt nem szabad abbahagynom. Sok-sok tanulás, mesterkurzusok, műhelylátogatások (még egy öntödébe is beálltam dogozni) után kitanultam a szobrászművészetet, bár még most sem vagyok (és sosem leszek) vele kész. De ma már elmondhatom, hogy a Liszt-szobromból világszerte öt helyen látható egy-egy öntvény. Azért, hogy a szobrászat ennyi örömet ad az életemben, már önmagában hálás vagyok, az pedig, hogy még sikereket is érek el… mindig mosolyt csal az arcomra.

Most éppen a Szivárvány Kultúrpalota előtt állunk Kaposváron, és egy csodálatos barokk, illetve Ravel- és Bartók-koncert után beszélgetünk. Milyen viszony fűzi a Kaposfesthez?

Állandó visszatérő vagyok, az első koncerttől kezdve – amely, emlékszem, a templomban volt, és még a csillárról is lógtunk mi, nézők – mindig itt vagyok. Rajongok a kamarazenéért, szerintem ez a muzsikálás legmagasabb szintje és a legfinomabb, legmélyebb érzelmeket megmozgató módja. És az itteni hangulat is mindig lenyűgöz. Tegnap érkeztünk meg, de az ember itt rögtön családban érzi magát. Az összes régi ismerőssel, akikkel Budapesten szinte sosem találkozom, itt mindig azonnal egymás nyakába ugrunk, és minden ott folytatódik, ahol egy évvel ezelőtt abbahagytuk. Azt hiszem, hogy mindannyiunkat ugyanaz köt össze: az a hihetetlen zenei minőség, amely miatt minden évben visszajövünk. Nekem ez a nyaralásom, itt mindig feltöltődöm azzal, ami a legfontosabb az életemben: a zene.

Csímár Kamilla
Forrás: kultura.hu

2016.08.22