1219

Világzene aranylövésig a Szigeten

Videós ajánló, második rész

Ahogy a múlt héten megígértük, itt az idei Sziget legizgalmasabb világzenei fellépőit bemutató sorozatunk második része. A folytatásban is kifejezetten izgalmas…

…produkciók kaptak helyet, érdemes tehát beleásnotok magatokat a komoly infómennyiséget tartalmazó programajánlóba.

A menekültlétet testközelből élhette meg az algériai menekülttáborban 1976-ban született Aziza Brahim, aki csak 11 évesen tudott meglépni onnan egy ösztöndíjjal Kuba felé. Ám a további támogatások elmaradtak, így vissza kellett térnie Tindaufba, és csak 2000-ben sikerült Spanyolországba költöznie, ahol két zenekarban is kipróbálhatta magát, majd megalakította Gulili Mankoo nevű saját bandáját, velük 2011-ben ki is adta első lemezét Mabruk címmel. 2014-ben jött a komolyabb áttörés a Soutak-kal, ez már három hónapig vezette az európai világzenei rádiósok listáját, és elnyerte az év albuma díjat is. Megérdemelten. Ilyen finom szövésű sivatagi blues-pop album még nem nagyon készült eddig. Igaz, nem vegytiszta a dolog, nem kevés benne a latin-amerikai íz, de ez egyrészt előnyére válik, ráadásul nem is fontos tovább rugózni műfaji kérdéseken, Aziza Brahim ezzel az anyaggal a csúcsra ért. Az egyik csúcsra. Az idei album, az Abbar el Hamada ugyanis fikarcnyit sem marad el mögötte, ráadásul most közelebb is merészkedett a gyökereihez, a nyugat-afrikai blues jóval hangsúlyosabb, mint eddig, ám annak szikársága nélkül, továbbra is buborék finomságúra hangolva. Ez a varázslatos popzene mindenképpen érdemes a kitüntetett figyelemre.

Ha az intimebb megszólalású kamarajellegű koncert és fesztiválos körülmények közt is érvényes produkció a zsánerünk, akkor a szervezők nyilván ránk gondoltak a két olasz énekes-muzsikus, Ilaria Graziano és Francesco Forni duójának meghívásával. Ha más az ízlésünk, akkor is érdemes bepróbálkozni velük, mert ez a bluesos, folkos, gitár-ének felállású produkció jóval szélesebb merítésben gondolkozik a zenéről, mint az elsőre kitűnhet. Az a minimum, hogy magával ragadó és magnetikus hatású dalaik éppúgy működnek délutáni ellazuláshoz, mint komolyabb kilépéshez a gyötrő hétköznapokból. Francesco elsősorban filmzeneszerzőként alapozta meg munkásságát, Ilaria pedig énekesnőként ugyanezekben a produkciókban (a The Girl from Nagasaki című filmben egy duett erejéig Marianne Faithfull partnere volt). A tavalyi év végén jött ki második közös albumuk, a From Bedlam To Lenane, amin a legtisztább folktól a beszippantó alt-countryn át a bulizós szwingig terjed a műfaji skála, miközben a folyamatos jóérzésből nincs aláhullás.

A legendás finn-kareliai Värttinä-ról kifejezetten megnyugtató hallani időről időre. Most például újra jó a rajongójuknak lenni, a Viena szikrázóan eleven anyag lett. Fennállásuk bő harminc éve alatt mindent bejártak, ami a sóbizniszben szinte kötelező, és a legtöbb együttestől eltérően ők népszerűségük csúcsán voltak talán művészileg is a legjobb formájukban. Családosokat megszólító fesztiválon megesett, hogy elég volt belekezdeni a műsorba, a mezőn játszó gyerekhad mintegy varázsszóra azonmód megindult a színpad felé, pedig előtte sosem hallották őket. A Värttinä lényegét a mindenkori énekesnőik adják, a kelet-finn énekes-zenei tradíciók újraformálása és az elragadó dalok persze lemezről is működnek, de élőben látni-hallani őket felemelő élmény – a szépség és a drámai érzelmek egyazon magas hőfokon áradnak belőlük. Poposabb korszakukat most kicsit megint maguk mögött hagyva tiszta forrásból akartak újra meríteni, ezért bejárták a kareliai Viena falvait, ebből született a már említett új album, és nem vitás, hogy ez a gyűjtőút frissítően hatott rájuk.

Ebben az agyonpolitizált és lassan minden etnikumot érintő feszültségektől terhes világban az egyik lehetséges nyugtatószer a minőségi zene, mely az adott kultúra vagy kultúrák egymásra hatásából kihajtva képes valamiféle nyitást és megértést közvetíteni. A Tel Avivban nevelkedett iraki-zsidó gyökerű Dudu Tassa nagyapja és testvére (Daoud és Sallah Al Kuwaiti) az arab világ legnagyobb lantos és hegedűs zenészei közt volt számon tartva, muzsikáltak többek közt a legendás Umm Kalthoummal is. Tassának volt tehát kik előtt fejet hajtania legújabb munkáiban, ám ennél jóval korábban muzsikusnak állt, 1990-től, tizenhárom éves korától jelentek meg sűrűn lemezei, melyek saját kultúrkörnyezetében ugyan működtek, de a nyugati világzenei színtér csak 2009-től fedezte fel (az In the End You Get Used to Everything-en közreműködött Jonny Greenwood, a Radiohead gitárosa is). Igazán azonban a Dudu Tassa & The Kuwaitis felállással ütött be a siker, a 2011-es albumon híres felmenői dalait dolgozta át saját hangfekvésére, akárcsak tavalyi lemezén (Dudu Tassa & The Kuwaitis Vol. 2). Mondhatnánk, hogy iraki etno-rockandrollban övék a legerősebb és legelszálltabb produkció, de értelme csak annak van, ha bátran megszavazzuk nekik az esélyt.

Végül elérkeztünk a szórakoztató zenék egyik abszolút csúcsához, ez pedig Hölgyeim és Uraim, a fergeteges Yiddish Twist Orchestra! Azzal is kezdhetjük, hogy amolyan világzenei supergorupról van szó: Jonathan Walton hozta össze a bandát, akit egyrészt Lemez Lovasként is ismerhetünk, például a Szigeten is többször és nagy sikerrel fellépő angol Oi Va Voi-ból. Énekesként sikerült beszerveznie a frenetikus Natty Bo-t (a Ska Cubanoból), valamint olyan muzsikusokat, mint Ben Mandelson (a Triaboliques-ból), Paul Taylor (a Snowboyból), valamint David Bitelli (aki többek közt Elton John fúvósa). Ez még hagyján lenne, de a zenei alapokat egy, a londoni klubokban futó muzsikus, Willy Bergman dalai adják, aki jiddis dalokat, rockandrollt, twistet, kalipszót és mambót gyúrt sosem hallott és rendkívül szellemes elegybe. Nos, ehhez a nem könnyen megugorható feladathoz kellett felnőnie a Yiddish Twist Orchestrának, de a jó hír az, hogy a dolog működik, és megkaptuk velük az egyik legjobb modern retró bandát, az erős alapokból kihozták a maximumot, a szédületes fúvósok és a karakteres ének mellé jár még jó kis Hammond hangzás és megbízhatóan zakatoló szörf gitárt is. Ennél komolyabb tánczenei ajánlatunk nincs is a hétre.

Rácz Mihály
Forrás: langologitarok.blog.hu

2016.08.08