1371

Szellemirtók

Filmkritika

Paul Feig női Szellemirtók-remake-je végül győzedelmeskedik a saját maga által szabadjára engedett szellem fölött. Persze ez nem azt jelenti...

...hogy kultfolytatása született volna az eredetinek, de kudarcot sem vall azzal szemben.

Most, hogy Paul Feig hosszas huzavona után végre révbe ért a Szellemirtók-remake-jével, csak az eredeti 1984-es kultfilm dühtől és haragtól fűtött rajongótáborát kellene leszerelnie. Ugyanis ha jelenleg van stáb, akiket utál a közönség, azok ők. A 2016-os Szellemirtók reklámhadjáratát, ahol tudták, szabotálták a fanok: már a főszereplők nővé avanzsálásán felhördültek, majd a Youtube-on az előzetesét annyi negatív értékeléssel látták el, hogy a leggyűlöltebb videó címét is biztosították neki, a filmértékelő oldalakon pedig, ha lehetséges lett volna, akkor még a mínuszos pontszámokat sem kerülte volna el. De hiába a „mumusoktól” Feig nappalijába „jókívánságként” szánt Kárpátok ostorának, Moldávia bánatának, Vigonak az elátkozott festménye, 27 év (kényszer)pihenő után kiengedte azt a bizonyos szellemet a palackból.

Tette ezt úgy, hogy a projektet évtizedek óta, az Ivan Reitman eredetijében Sigourney Weaver karakteréhez hasonló, baljóslatú, sötét erő vette körül. Dan Aykroyd hiába nyomta lelkesen a félelmeink kiirtására szakosodott kvartett harmadszori visszatérését is, állítólag Bill Murray nem adta be a derekát, majd fél pillanatra úgy tűnt, hogy sínen van a protonágyúk újbóli beizzítása, és a Columbia Pictures a 25. évfordulójára a filmnek, 2009-re betervezte a nagy öregek összeverbuválását. A Gene Stupnitsky és Lee Eisenberg által lekörmölt szkript nem is volt rossz, mely szerint a tűzoltóságból indult Szellemirtók kapzsi multicéggé nőtte ki magát, de egy a korábbiaknál is veszélyesebb paranormális anomália miatt Aykroyd, Murray, Ramis, Hudson gárdájára lett volna szükség, akik közül hárman a végső ütközetben mártírhalált halva – és ezzel megható búcsút véve a rajongóktól – átadják a stafétabotot az ifjoncoknak.

Különböző okokból, mint azóta tudjuk, nem valósult meg, Harold Ramis halálával pedig a maradék kis remény is veszni látszott a rajongók szívében. Mindaddig, amíg Paul Feig színre nem lépett, és azt nem mondta, hogy megcsinálja, de csak ha a saját, szabad elképzelése alapján teheti. A Judd Apatow-iskola véndiákja nem is hazudtolta meg magát, a Koszorúslányokból, a Női szervekből vagy A kémből megszokott trágár humorával, hozzáidomult színésznőivel, na meg az elengedhetetlen, még az ektoplazmától nem túlcsorduló feminizmusával meglepetésünkre egyedi és bátor módon, ugyanakkor Reitman eredetijének szellemiségét nyomokban megidézve érte el, hogy a Szellemirtók forródrótjára újból bejelentések érkezzenek. Azért csak módjával, mert bár közel sem lett vállalhatatlan a visszatérő irtási kísérlet, akadnak vicces pillanatai is, érdekes megoldási kísérletei, az eredeti darabokat meg sem tudja közelíteni. Viszont nyári, egyszernézős, könnyed kis horror-vígjátékként tökéletesen funkcionál.

Egy olyan világban, ahol a New York lakossága és vezetősége által megvetett és lenézett McCarthy vezette alakulat a becsületük és az emberek előtti hitelességükért küzdenek a túlvilági lényekkel való hadakozások közben, addig maga az alkotás is szembenéz az internetes trollokkal. Persze a készítők is tudják, hogy az általuk kiszabadított szellemet jobb nem Habcsókember méretűvé dühíteni, így amikor a szereplők kikacsintanak a valódi „rosszakaróikra”, akkor is inkább az Apatow-istállóhoz híven, megmaradnak az önmagukon való röhögés szintjén. Mert mi mást is tehetnének egy olyan gyűlölethadjárattal szemben, amely teljesen érthetetlen és felesleges módon csak abból fakad, hogy a nemeket felcserélték. Igen, tényleg szexista film a Szellemirtók-remake, de az 1984-es sem volt különb, a két lábon járó hústömegekként kezelt hölgyeket fűző Venkmanjával, vagy a burkolt szexista jeleneteivel, csak ezek a férfiak lelkét cirógatták, most pedig a gyengébbik nemen a sor.

Tulajdonképpen Feig narratívájában az elsőre merésznek tűnő fordulatai az alapanyag iránti ragaszkodást szolgálnák, hol nagyobb, hol kisebb sikerekkel, mégsem mondhatnánk rá, hogy a protonsugarakkal ne tudna bánni. Vagy a hölgykoszorújával, akik hasonlóan Reitman eredetijének főszereplőihez, szintén a Saturday Night Live műsorában edzették improvizációs képességeiket. Mert a Szellemirtókat nem a tökéletesen felépített története vagy az egetrengető, emlékezetes poénjai, hanem a csapatdinamikája tette szerethetővé és időtállóvá, így a közvetlen folytatás ötletei során sem hiába ragaszkodtak az összeszokott négyes férfifogat visszatéréséhez. Hiszen kinek, ha nem nekik hittük volna el, hogy a szellemek csapdába ejtése csak akkor lehetséges, ha minden ektoplazmatikus lénynek állandó az ionizációs foka. Viszont 27 év után most már bizony McCarthy-éknak is elhisszük a „tudományos” szaggal felvértezett hasonló értekezéseket, ezzel újabb generációk számára elérhetővé téve a Szellemirtók lényegét. A direktor pedig tisztában van ezzel, a bejáratott színésznőinek egyszerűen csak hagyja, hogy kibontakozzanak, a jól ismert és átemelt, nem túl kreatív cselekmény döcögős sodrása közben, melyben a tudósok összeállnak, hogy a könnyed kis nyomozások közé ékelt szellemek fogdosása után megküzdjenek a természetfeletti erőket irányító főgenyával. Na igen, mindez addig tűrhető, amíg a film főhősein van a hangsúly, a karakterek és a nemek megfordítása ugyanis legalább olyan erős és érdekes egyveleget alkot, mint Aykroydék a ’80-as években.

Örömteli látni, hogy bár Melissa McCarthy beköszönése ismét egy fingós poénnal – mi mással – történik meg, ezzel elégedett mosolyt csalva a remake-ellenzők táborának arcára, ezúttal nem lopja el a showt kollégáitól. Éppen csak annyira harsány és tahó, amennyire azt engedi neki a múltidéző újragondolás. Kristen Wiig a tőle megszokott stílusban és minőségben szállítja a bénázó, társadalomnak megfelelni vágyó elvarázsolt tudóst, míg Kate McKinnon kétségkívül az új tagok aduásza, az őrült feltaláló frizurájával és az elmebetegség jeleit mutató megmozdulásaival a legszórakoztatóbb, a legemlékezetesebb és a leglazább pillanatait okozza a csapaton belül. Az egyedüli kakukktojás talán Leslie Jones üvöltöző, mutogató metrós alkalmazottja, a négerekhez kötött felszínes dumájával és jellemével hamar feledésbe merül. De mire is mennének a hölgyek egy kiváló recepciós nélkül, az aranyhal IQ szintjével vetekedő, Chris Hemsworth által megformált Kevin képében. Mellékszereplőként hatalmas vigyorral az arcán sarkítja ki a titkárokról és az önmagáról kialakított szépfiús imidzset. Aki szexista megjegyzéseivel nemcsak lenyomja főnökeit a vásznon, alaposan alá is húzza, és kiemeli a Szellemirtók feminista mivoltát. Tényleg szellemes (már tényleg az utolsó ilyen vicc) és ütőképes az új brigád, akkor is, ha a közöttük lévő viszonyok vagy az összeszokás folyamatának boncolgatása kínos pillanatokba és erőltetett rögtönzésekbe torkollik. Mert a helyzetkomikumok már csak ilyenek, egyes viccesnek szánt megmozdulások betalálnak, míg máskor – és inkább ez jellemzőbb a visszatért Szellemirtókra – csak fészkelődve ülünk a székünkben agyzsibbadástól szenvedve.

Amikor viszont pörögnek az események, és akciózásra kerül a sor, nívós szórakozásban van részünk. Ugyanis ha már hangulatában és újdonságiban nem tud versenyre kelni az eredetivel, legalább a látványvilágáról elmondhatjuk, hogy lekörözi azt. A szellemek és a protonsugarak szó szerinti kinyúlásai a vászonról, a neon színekben pompázó túlvilági lények és az őket szolgáló effektek mind első osztályú mulatságot kínálnak. Ráadásul Feigtől kezdő blockbuster-gyárosként a végső retró hangulattal jócskán átitatott fináléban kreatív akciójelenetekre is futja tarsolyából.

Az új Szellemirtók mégis hiába gazdálkodik merész elemekkel, hiába megy bátran szembe a fanok akaratával, az immár női hősök által történő New York utcáinak szellemmentesítése nem lesz sem kultfilm, és valószínűleg újra sem fogjuk nézni. McCarthy-ék mégis büszkén viselhetik a mindenki által ismert emblémával felvarrt szürke kezes-lábast, ugyanis ha csak néhányszor is, de Ray Parker Jr. hírhedt betétdalának és a protonágyúk doromboló hangjának köszönhetően létrejön az a libabőr, amiért ’84-ben rajongtunk Aykroydék filmjéért. Viszont a remake-ek világa már csak ilyen, a sajátjuk, hogy lehetetlen az alapot megközelíteni. A Ghostbusters csapatdinamikájával, a gyermekies és játékos látványvilágával mégsem vall kudarcot, láttunk már ennél sokkal rosszabb feldolgozást is, amely pedig külön becsülendő a készítők részéről, hogy mertek kockáztatni, ezzel az előd árnyékából egy kilépési kísérletet téve, még akkor is, ha feledhető komédiaként hiányérzetünk marad a hölgykoszorút látva. Én mégis arra biztatnálak, ha szellemet látsz, akkor hívd őket bátran!

Köller Kristóf
Forrás: TheScreen.hu

2016.08.08