1947

„A világot mindenki a saját szemüvegén keresztül nézi”

Interjú Virág Lajossal

A külvilágból látószervünkkel felfogható ingerek rögzítésének technikája az elmúlt két évszázadban ugrásszerűen fejlődött. Az egykor hosszú exponálási időt igénylő dagerrotípiától eljutottunk...

…a fotóművészetet kiszolgáló csúcstechnológiáig. És a jövő? Ma még beláthatatlan, elképzelhetetlen csodákat ígér.

Minden kezdet nehéz. Egy új vívmánynak magának kell biztosítani helyét a nap alatt. Így volt ez például Stephenson gőzmozdonyával vagy Fulton gőzhajójával, és hasonló nehézségekkel kellett a fényképezésnek, majd a filmnek is szembenéznie. A dolgok rögzítésének újabb lehetőségeitől a művészi invenció elveszítését féltették. Ám az idő telt, az új megrögzült, az ellenérzések csillapodtak, s egyúttal az újban rejlő lehetőségek pozitív oldalát egyre inkább felismerték, az új végül „polgárjogot nyert”.

Virág Lajossal, a Magyar Fotóművészek Világszövetségének tagjával, a Győri Fotóklub Egyesület tagjával legújabb kiállítása kapcsán beszélgettünk kezdetekről, mérföldkövekről, valamint szakami vélekedésekről.

Mi indította a fotóművészet irányába?

Édesapámnak volt egy Szmena típusú fényképezőgépe. Ez jelentette számomra a technikai kezdetet, és a fényképezéssel így kötöttem ismeretséget. Kezdetben a saját örömömre, spontán készítettem képeket; ma is emlékszem, amikor öcsémet horgászás közben lencsevégre kaptam, az én zsákmányom a felvétel volt.

Hogyan lesz a spontán, csupán kedvtelésből fotózó emberből kiállító művész?

Egy idő után úgy éreztem, hogy a külvilág számára is van üzenetem, ezért fordultam a szélesebb publikum felé. Ekkor már természetesen saját géppel rendelkeztem, és „kinőttem” a gyermekkori fényképezési szakaszból, magasabb minőségre vágytam, de kezdeti ismereteimet autodidakta módon szereztem. Hamarosan ráébredtem arra, hogy tovább kell fejlődnöm, s a spontaneitástól a szakirodalom felé fordultam. Könyvekből fürkésztem a fotózás általam még nem ismert titkait, ismerkedtem a művészet formanyelvével és alkalmazási lehetőségeivel.

Figyelemmel követtem a technikai fejlődést, a videotechnikát, videotanfolyamon vettem részt, a digitális technika sem kerülte el a figyelmemet. Mestereim is akadtak, akiktől szakmai fogásokat tehettem magamévá. Itt kiemelném Pillák István szerepét, aki a Győri Fotóklub Egyesület tagjaként avatott a mesterség titkaiba. Elérkezett az idő, hogy a közönségnek is üzenjek kiállításaimon keresztül.

Mi az a terület, amelyről azt tartja, hogy a specialitása?

Elmondhatom, hogy a fényképezés terén mindenevő vagyok.

Mikor volt az első kiállítása?

2015-ben léptem a közönség elé.

Milyen kiállításait említené meg?

Az egyéni kiállítások előtt a Győri Fotóklub Egyesület tagjaként már szerepeltem kiállításon: Kép – vers – kép, illetve a legutóbbi, Helyek és utak címűeket említeném. Eklektikus jellegűek, a Kép – vers – kép címűben a képek árasztotta hangulathoz kapcsolódó verseket sorakoztattam fel, közös munkaként Nemes Zoltánnal, Várnagy Katával és Vehofsics Erzsébet Zsókával együtt állítottam ki. A tárlat anyagából A napfelkelte című fotót emelném ki, amely Varga János szövegéből és az East együttes zenéjéből nyert ihletet.

Ezek a versek kortárs költők vagy klasszikusok munkái?

Mindkettő.

A napfelkelte című fotója impresszionista hangulatú.

Természetesen a világ, a környezet befogadásának minősége személyfüggő. Mindenki magával hozza a hazulról, közvetlen környezetéből kapott útravalót, az objektív külső világ így szubjektivizálódik. Senki nem tudja a belerögzült élménytapasztalatoktól teljesen függetleníteni magát, ezért a világot mindenki a saját szemüvegén keresztül nézi.

Úgy vélem, a tucatfotót a művészitől az különbözteti meg, hogy mennyire élünk a lényegkiemeléssel, s hogyan tudjuk azt megvalósítani.

Ez tökéletesen így van, ha egy embert lefényképezek az utca forgatagában, az más, mintha a hangulatát próbálom feltárni arcvonásainak, gesztusainak kiemelésével. Az érzelmi megnyilvánulások, öröm, bánat, harsány jókedv, harag egyetemes emberi lényegek, kortól független megnyilvánulásaik vannak.

Egy első kiállításán debütáló művész számára hátrányt jelenthet a kvázi ismeretlenség?

Szerencsére manapság az Internet lehetőségei megnyilvánulási alkalmat jelentenek, ezzel szélesebb kör számára is hozzáférhetők az alkotások. Mindenestre egy kiállítás kiemelkedő eseménye, jelentősége felülírja a többi kiállítási napot.

Tudjuk, hogy a művészet számos funkcióval bír, tanít, nevel, szórakoztat, szublimációs szerepet tölt be. Attól függően, hogy egy művész melyik társadalmi rétegből érkezett, komoly szerepet játszik például egy irodalmi alkotás lefordításában. Jó példa erre Rimbaud verse, melyet József Attila Kenyérleső címmel, Kosztolányi Dezső pedig Meghökkentekként fordította; József Attila életében gyakori vendég volt az éhezés, a nélkülözés, Kosztolányi konszolidált középosztályból származott. Az is felmerül, hogy mi számít művészetnek, a 20. században egészen extrém példák is akadnak, gondoljunk a kiállított Forrás címen jegyzett vécékagylóra – számomra felmerül a kérdés, hogy egy alkotás művészfotó vagy dokumentumfotó?

Én úgy vélem, mivel minden tucatfotó, és a lényegkiemelés lehetőségét művészi eszközökkel kihangsúlyozó fénykép egy adott korban, adott helyen születik, egyben dokumentumfotó is, ezért éles határ nemigen húzható közöttük.

A fotózásban is, miként más művészeti ágakban, komoly jelentőséggel bír a szimbolika. Annak, hogy fekete-fehér vagy színes fénykép készül, nem csupán formális jelentősége van, gondolni kell például a színek hangulatára is: a közkedvelt piros szín melegséget áraszt, a kék ezzel szemben metsző hideg, bár az sem mindegy, hogy milyen kékségről beszélünk. A fekete-fehér fényképi ábrázolás jelentheti a lepusztultságot, ürességet, kiválóan alkalmas például a szegénység kifejezésére.

Évezredek teltek el az ember művészi tevékenységének jegyében a barlangfestményektől a kódexek iniciáléin, a liturgiai tekercseken keresztül, melyek sokszor az írás hiányát pótolták, mintegy kommunikációs eszközként. Ha egy katedrális csarnokába lépünk, a tömör latin feliratok orientálják a Gutenberg-galaxisban jártas látogatókat, ugyanakkor a festett képek, szobrok az intellektuális kalauzolás másik szféráját képviselik.

Ez utóbbi részletgazdagság fejleszti vizuális látásmódunkat, ami lehetővé teszi, hogy a közvetlen képi élmények hiányában a könyvlapok sorait nyomon követve tudatunk elővarázsolja a képi világot, felidézve az épületek, szobrok, festmények világát, atmoszféráját.

Az igazán értékes alkotások időtállóak, több rétegű üzenetük van, kortól, műveltségtől vagy akár aktuális lelkiállapottól függ, melyik üzenetük érvényesül. Ha egy képet vagy tárlat anyagát csoportosan szemlélnek, s a látottakat összegezik, tapasztalható, hogy más-más nézőpontból különböző tényezőket emelnek ki. Mire utal mindez? Mindenekelőtt a látásmódok eltérésére. A művész igyekszik a „fogyasztóit” arra inspirálni, hogy a lényeget, a sokszor rejtett üzenetet mind többen fejtsék meg.

Virág Lajosnak még nagyon sok sikeres kiállítást kívánok, jusson minél tovább az önmegvalósításban és a közönséggel való interaktív kapcsolatban!

Csiszár Antal
Fotó: Molnár György

2016.08.03