Mondja Spolarics Andrea színésznő, akit idén Kaszás Attila-díjra jelöltek. Vele beszélgettünk arról, hogyan lett belőle a legszerethetőbb Mostoha a János vitézben, mi ösztönözte a színészi pályára, és mi ad erőt évi nyolc premierhez, a tanításhoz és a folyamatos tanuláshoz.

- Az interjúból kiderül, miért nem lehetett királykisasszony kislányként a színésznő.
- A frissdiplomás nem érezte saját útjának a Madách Színházat.
- Miért van értelme egy élve boncolós szakmának?
- Spolarics Andrea tanít is, sokszor nemcsak magával, de tanítványaival is kíméletlen.

Oszlopos tagja voltál a Bárka Színháznak már az alakulástól fogva, most pedig szintén az alapító tagjai között vagy a Budaörsi Latinovits Színháznak. Ösztönösen keresed az újat, a kihívásokat, vagy a véletlen hozta így?

Valóban nem tartom magamat betagozódó színésznek, ahol valami friss és új indul, én ott felbukkanok. De a sors keze, a szerencse is kellett ahhoz, hogy így alakuljon a pályám. A Bárkába Kolozsvárról érkeztem, mert már nagyon szerettem volna visszajönni Magyarországra. Így amikor megkerestek, nem sokat vívódtam, hanem igent mondtam, és nem is bántam meg. Összesen 17 évig játszottam a Bárkában, és nagyon nehezen tudtam elszakadni tőle. Ott maradtam egészen addig, amíg világossá vált, hogy semmi esélyünk a túlélésre. Akkor úgy éreztem, kell egy kis pihenés, ezért egy évig szabadúszó voltam. Egyedül Berzsenyi Bellaagh Ádámot (a Budaörsi Latinovits Színház művészeti vezetője – szerk.) kerestem fel, ő hívott a Budaörsi Latinovits Színházba, ahol a tavalyi évad során két darabban is játszottam, idén pedig felmerült, hogy létrehozhatnak egy társulatot, és rám is számítanak. Így indultunk el ezen az úton a 2015/2016-os évaddal.

Az elmúlt évadban játszottad a Budaörsi Latinovits Színházban a Rómeó és Júlia Dajkáját, a János vitéz Mostoháját és a Liliomfi Kamilláját, a Nagy Romulusban pedig Romulus feleségét. Ezek a néző szemszögéből nem a legkedvesebb szerepek…

Mégis sokszor hálásabb egy olyan karaktert megformálni, mint a mostoha vagy Kamilla, mert bár nem a legkedveltebb figurák, de ha sikerül összetettebb, hiteles személyiséget adni nekik, akkor akár szerethetővé is válhatnak. Ez pedig nagy és izgalmas feladat a színésznek. Nagyon sokat foglalkozom azzal, hogy mennyire lehet árnyalni egy alakítást, egy karaktert. Hiszen a negatív alakoknak is megvannak a pozitív tulajdonságaik. Nemrég azt a visszajelzést kaptam egy nézőtől a János vitéz kapcsán, hogy még életében nem látott ilyen szerethető gonosz mostohát. Ilyen is van.

Ezekben a szerepekben megbújik a humor és az irónia is?

Igen, és mindkettőt nagyon fontosnak tartom. Nézőként is a finomabb, különleges regiszteren megszólaló humort szeretem, és színészként is arra törekszem, hogy ez minden szerepemben megjelenjen. Még a tragikus szerepekbe is próbálom belecsöpögtetni azokat az önironikus elemeket, amelyektől gazdagabb lesz a figura.

Van szerepálmod?

Nincs ilyen, de engem elkényeztetett az élet, mert tényleg rengeteg műfajban kipróbálhattam magam. Arra azonban emlékszem, hogy amikor kicsi voltam, mennyire vágytam egy igazi szerepre. Jó volt ugyanis a memóriám, és ennek az lett a következménye, hogy minden iskolai színdarabban én voltam a narrátor, akinek a legtöbb szöveget kellett tudnia fejből, és akire a darab támaszkodott. Közben pedig azért szomorkodtam, hogy soha nem én kaptam a legszebb jelmezt, nem én lettem a királykisasszony, nem én vittem el a sikert. Viszont már általános iskolában kiderült, hogy van keresnivalóm a színpadon, 10 éves koromtól már játszottam, volt egy nagyon jó amatőr színjátszó csoportunk egy fantasztikus tanárnővel, és országos fesztiválokat is nyertünk. Innen mentem Pécsre, a Nagy Lajos Gimnáziumba, ahol indult irodalom-dráma tagozat. Nagyon meghatározó volt számomra az a négy év, így természetesnek tűnt, hogy érettségi után a Színház- és Filmművészeti Főiskolára jelentkezem, és fel is vettek.

Nem is aggódtál, hogy mi lesz, ha nem sikerül? Ritka, hogy valakit elsőre felvesznek. Az önbizalmad segített?

Inkább bátor voltam, és borzasztóan sok munkát fektettem a felkészülésbe. A tanítványaimnak is mindig azt mondom, hogy kitartás és szorgalom nélkül ez nem fog menni. Ha egy pillanatra is elveszíti az ember a kitartását és a kedvét, akkor szakadékba eshet. Mégsem állítom, hogy nekem nem voltak mélypontok. Ez kamikaze-szakma, ahol minden a bátorságról szól. Napról napra felmenni a színpadra, és a legsérülékenyebb énedet mutatni a nézőknek – ehhez nagyon nagy bátorság kell. És még nagyobb lelki erő kell ahhoz, hogy felfedezd: van értelme ennek az állandó harakirinek.

Számodra miért van értelme?

Én nagyon fontosnak tartom az adás gesztusát. Amikor a színpadon vagyok, akkor úgymond folyamatosan adok valamit a nézőknek, azaz „adásban” vagyok. Emellett természetesen benne van a saját önzőségem is, hogy nekem erre szükségem van. Nekem, Spolarics Andreának. A színház terápia is. Az életem összes krízishelyzetében, mélypontjában a színház segített, megmentett, hiszen volt alkalmam arra, hogy mindent megfogalmazzak és kijátsszak magamból. Másrészt nem lehet megkerülni azt sem, hogy az ember a saját személyiségével nap mint nap szembenézzen, és önismereti tréninget tartson. A színésznek sokszor olyasmit is elő kell kotornia a mélyről, amellyel korábban nem tudott szembesülni. Ez ilyen élve boncolós szakma. Sokszor kíméletlen vagyok a tanítványaimmal is, azaz nem kímélem meg az igazságtól sem őket, sem magamat. Ha kell, szembesítem őket azzal, amit csak sejtenek, de még nem mertek kimondani. Én a magam részéről nagyon hálás vagyok azoknak a rendezőknek, akik hasonló kíméletlenséggel mondták meg nekem, ha gond volt a munkámmal.

A Színház- és Filmművészeti Főiskolán Szinetár Miklós osztályába jártál. Erről milyen emlékeid vannak?

Nagyon jó osztályunk volt, éppen most szervezzük a harmincéves diplomatalálkozónkat. Bár sok konfliktus akadt, nagyon szerettük egymást. Én alapvetően csapatember vagyok, és nekem nagyon fontos a színházválasztásnál is, hogy milyen csapattal dolgozhatom, közösségben szeretek lenni – a főiskolán ezt élhettem meg. A diplomát követően pedig a Madách Színházba kerültem, ahol addig gyakorlaton voltam. Ott kezdtem el a pályámat a legnagyobbak között, és ez nagyon tanulságos időszak volt, két év után mégis eljöttem. Bár gondolkodtak bennem, attól féltem, hogy beleragadok egy olyan útba, amely nem az enyém. Engem jobban érdekelt egy progresszívebb színházi pálya, így Szolnokra mentem, majd onnan Kolozsvárra.

Miből gondoltad, hogy a Madách Színház nem a te utad?

Ott csakis a komikai vénámat használták, és nem akartam ebbe a szerepkörbe beleragadni. Az az egész pályán nagyon fontos, hogy ha már nem okoz örömöt, kihívást egy hely, akkor onnan el kell menni. Én úgy éreztem, hogy sok minden mást is szeretnék kipróbálni, és muszáj még tanulnom. Ezt még ma is így gondolom.

Nemcsak tanulsz, de tanítasz is.

Kolozsváron Csíky András mellett voltam először tanársegéd, ami újabb ajándéka a sorsnak, mert ő kivételes, nagyszabású színész. Azóta szinte megállás nélkül tanítok, és bár sokszor volt olyan élethelyzet, amikor úgy éreztem, már nem bírom, és kevés a nap 24 órája, mégsem tudtam lemondani róla. A tanítványaimat is a kollégáimnak tekintem. Én is ugyanúgy keresgélek színházi formák között, és ugyanúgy feszegetem a saját határaimat is. Egyszóval tanulok – főleg önmagamról. A tanítás során ugyanis eltávolodsz kicsit önmagadtól, és jobban rálátsz az életedre és a szakmaiságodra is. Mindamellett a tanítás az én mérhetetlen szabadságom terepe is, hiszen ebbe a folyamatba senki nem szól bele. Jelenleg a Keleti István Alapfokú Művészeti Iskolában tanítok, és már sok jó színész jött ki a kezeim közül, amire rendkívül büszke vagyok.

Idén jelöltek a Kaszás Attila-díjra. Meglepett?

Nagyon elcsodálkoztam, hiszen annyi kiváló színész van. Igaz, nagyon örültem is. Szép gesztus, hogy van egy szakmai díj, amelyet nem a fejünk felett döntenek el, hanem a kollégák és a nézők szavazhatnak meg. Nem fogok másképp dolgozni ettől, de ez különleges, jó pillanat az életemben.

Mit vársz a jövőtől?

Túlságosan nem szeretek előrebotorkálni a jövőbe, mindig a következő pillanatig nézek csak előre, nagy távlati terveim nincsenek. Ősszel elindul majd az új évad, akkor töméntelen dolgom lesz megint. Tavaly összesen nyolc bemutatóm volt, jövőre sem fogok unatkozni, talán amit a legjobban várok, az Örkény István Macskajáték című műve lesz Forgách Péter rendezésében.

Hogy bírod ezt a gyors tempót?

Gyorstöltőn vagyok, mint egy telefon – elég a kikapcsolódásra pár óra, egy-egy délután. De sokszor túl aktívnak is tartom magam, akinek ha nincs feladata, akkor csinál magának. Gyakran mondják, hogy velem nem lehet csak úgy üldögélni, mert akkor azonnal kitalálok valamit, amit sürgősen meg kell tennem.

Mi segít a feltöltődésben?

A hátországomat a szeretteim, a családom, az otthonom, a barátaim és a tanítványaim alkotják. Mind fontosak számomra, nekem ők adnak erőt.

Wéber Anikó
Fotók: Csákvári Zsigmond
Forrás: kultura.hu