1846

Központi hírszerzés

Filmkritika

A mozikban már javában tart a nyári dömping, ilyenkor a tébláboló, unatkozó fiatalok és a pihenésüket töltő potenciális jegyvásárlók becsábításának érdekében mindig akad néhány budy movie a stúdiók tarsolyában, melyekkel a haveri társaságok magas számában rejlő csilingelő kasszák lehetőségét igyekeznek megragadni. Ezt mi sem jelzi jobban, minthogy egy hónapon belül a második ilyen műfaji alkotáshoz van szerencsénk a Központi hírszerzés képében.

No persze az említett „vetélytárssal”, a Rendes Fickókkal merész lenne párhuzamba állítani a Dwayne Johnson és Kevin Hart kettősével fémjelzett őrületet. Még akkor is, ha a Chris Tucker stílusát elsajátító, Hollywood ügyeletes dumagépe több poént darál le a másodperc tört része alatt, mint Gosling, A Szikla pedig több rosszarcút küld a másvilágra, mint Crowe. Rawson Marshall Thurbernek (Kidobós: Sok flúg disznót győz, Családi üzelmek) persze esze ágában sem volt egy hasonló zsáneri klasszikust letenni az asztalra, inkább megmaradt a tőle megszokott hagyományos, de szerethető egynyári vígjátékok elemeinél, a patikamérlegen pontosan annyi kimért eredetiséggel kiegészítve, amely a Központi hírszerzésnek feltétlenül szükséges a szürkeség fölé nyújtózásához. Ezért a kilencvenes éveket meghatározó Shane Blacki havervígjátékok minden olyan momentuma visszaköszön Thurber poéngépezetében, amiért például Martin és Roger eszement rendőrduójának várospusztító bevetéseit imádtuk a Halálos fegyver szériákban. És mindez még ennyi év elteltével is képes szórakoztatóan hatni, úgy is, ha a történet egy ezeréves klisé, feledhető beszólásokkal és néhol mellélövő humorral tarkítva.

A hajdanán túlsúlyos Bob Stone (Dwayne Johnson) is a múltban ragadt, akin 20 évvel ezelőtt, miután megalázták, csak a középsuli ásza, Calvin (Kevin Hart) segített. De napjainkra a kocka fordult, és a különleges tehetségnek tartott, (meg)becenevén Arany Jet, egyszerű könyvelőként tengeti unalmas és megrekedt életét. Így pont jókor jön neki – amit még nem is sejt –, amikor a herkulesi méretűre izmosodott, immár a CIA kötelékében dolgozó Stone váratlanul felveszi vele a kapcsolatot. Mondanom sem kell, a különleges ügynök számára az aktakukac szaktudására van szükség, hogy egy félresikerült akcióból eredően a neve tisztázása mellett mellékesen a világot is megmentse. A régi emlékek lassan felszínre törnek, miközben hőseink ide-oda rohangálnak, Calvinnek pedig akár tetszik, akár nem, mindenképpen végig kell hallgatnia és kísérnie újdonsült magányos barátját, aki fura mód két évtizede isteníti egykori megmentőjét.

Johnsonról napjainkra bebizonyosodott, sokkal több, mint egy szimpla pankrátorból lett akciósztár, az elmúlt években láthattuk tőle, hogy nemcsak a humora szerethető a világ legpancserabb rendőrségénél, a Pancser Police-ban vagy a karrierje kezdetén kivert fogakat utólag begyűjtő Fogtündérben, de komolyabb vonulatban is képes a Nagypályások között eladnia magát. És ahogy anno, az osztrák tölgy, Arnold Schwarzenegger Az utolsó akcióhősben vagy Ryan Reynolds a Deadpoolban, úgy a mostanra szerethető formára faragott Szikla is megérett önmaga paródiájára. A készítőktől remek húzás volt ennek irányába elindulni, ugyanis a Központi hírszerzést éppen az emeli az átlagos fölé egy hajszálnyival, hogy a forgatókönyvének minden betűjét Johnsonra szabták. Ő pedig naiv, unikornis pólóban feszítő, kokszos mamlaszként nem is tétovázik, mosollyal az arcán, méltóságteljesen csinál magából és imidzséből teljesen hülyét.

Illetve próbál meg a nézőjéből is azt kreálni Ike Barinholtz, David Stassen és Thurber írói triásza, Stone hol profi és számító ügynökként, hol pedig cuki és galamblelkű gimissé váló karakterével, aki ha találkozik egykori szivatójával, azonnal szótlanná és bizonytalanná válik. Az éles váltások miatt tényleg alaposan megkavarnak majd bennünket, és sokáig nem is tudjuk eldönteni, hogy Stone valójában ellenség-e vagy hős, de a szkript szerzőinek hanyagsága miatt már idejekorán megkapjuk a Fekete Borz nevű háttérben megbúvó ellenlábas kilétét.

Mindezt a rivaldafényt még a többnyire harsány és szómenéstől szenvedő Hart sem veheti el Johnsontól, akármennyire is próbál ismét hadonászva lármázni, szerencsére a hatalmas izomkolosszus többnyire kitakarja őt, így a Bérhaverokból vagy a Pofázunk és végünkből megszokott ripacskodásához képest sem annyira idegesítő.

De a Központi hírszerzés még mindezek ellenére is felejthető marad, ugyanis ahhoz, hogy a zsáner sokaságából magasan kitűnjön, hiányzik belőle az idővel szállóigévé váló beszólások felvonultatása. Bár a forgatókönyvben akad egy-egy ígéretes megmozdulás, a közhelyes és helyenként összefércelt történet kiszámíthatóvá teszik az amúgy megállás nélkül pörgő és akciózó A Szikla-Hart párosát. Ha eddig felállt a szőr a hátadon Hart nőiesen kecses sikítozásaitól, most talán megszereted, miközben Dwayne Johnson hatalmas deltaizmai nemcsak a filmet cipelik el könnyedén, de nézőjét is végigvezeti ebben a kellemes és szórakoztató egynyári őrületben, ahol még a karrierjét is pontról pontra felidézhetjük.

Köller Kristóf
Forrás: TheScreen

2016.06.26