1818

Szenilla nyomában

Filmkritika

Tizenhárom év nagy idő, épp ezért teljesen érthetetlen, hogy a Pixar Animation Studios egyik legnagyobb szakmai és bevételi sikerének számító Némó nyomában című animációs filmjét mostanáig hogyan is kerülhette el jól „tejelő” – ha már halakról beszélünk! – szériává alakítása.

Tény, hogy maga a Pixar, a Toy Story-t kivéve, inkább az eredeti filmek, mintsem a folytatások mellett tette le a voksát – bár 2006-ban felvásárolta a világ legnagyobb franchise-gyára, a Walt Disney! –, amely álláspontját egészen – a folyamatban lévő projektek végéig – 2009-ig tartani is tudta. Ezt követően a Disney nem volt rest a Pixar korábbi filmjeinek sikerét kiaknázva sorozattá bővíteni előbb a Verdákat, aztán a Szörny Rt-t, most a Némó nyomában-t, 2019-re pedig utoléri „végzete” A hihetetlen családot is. Na de tényleg olyan nagy baj az, ha egy sikeres film folytatást kap? Természetesen nem, ha képes frissességét és kreativitását nemcsak megőrizni, de új elemekkel is gazdagítani, és amire vevő maga a célközönség is. Erre igazán jó példa a Toy Story-trilógia – mily meglepő, szintén a Pixar istállójából! –, amely részről részre tud újat mutatni és – ami sokkal fontosabb! – újat is mondani, s örömömre szolgál bejelenteni, hogy a Szenilla nyomában is ezen az úton jár.

A rendezői székben ismét Andrew Stanton, a Némó nyomában atyja foglal helyet, aki természetesen ezúttal is derekasan kivette a részét a sztori kiagyalásából és papírra vetéséből, s minden bizonnyal az ő kreatív jelenléte a kulcsa a sikernek. Ugyanakkor, Stanton ide vagy oda, igazából magam sem gondoltam volna, hogy a Némó nyomában színvonalát az új résznek sikerül megütnie – tekintetbe véve a folytatásokat körbelengő sztereotípiákat! –, a végeredményt elnézve azonban, úgy tűnik, minden adott, hogy az új produkció az első rész nyomdokaiba lépjen.

Mint az a film címéből is nyilvánvaló, ezúttal a rövid távú memóriagondokkal küszködő doktorhal kerül terítékre, akarom mondani, az események középpontjába, akinek a nyitányban megismerjük a gyökereit, majd jelentős bakugrásokkal – valószínűleg Szenilla emlékezetkihagyásainak nyomvonalán – haladva az időben egészen odáig eljutunk, amíg Pizsivel uszonyt uszonyba öltve Némó nyomába nem erednek. Nagyléptékű utazás ez, de a produkció játékideje alatt még gyakran vissza-visszatérünk egy-egy flashback formájában a múltba, amikor Szenillának épp feldereng valami a fejét belepő ködből.

A Szenilla nyomában is két párhuzamos sztoriszállal operál, az egyikben a doktorhal kalandjait követhetjük nyomon, a másikban a barátjuk után kajtató két bohóchalat, Pizsit és Némót. Amikor Szenilla egy tengerbiológiai intézet akváriumában találja magát, meglegyintheti a nézőt a déja vu halovány érzete, és a gyomrát is egy pillanatra összeránthatja az ideg, hogy a Némó nyomában-t nem pikkelyezik, hanem nyúzzák az újabb bőrt róla, de aztán a folytatás minden kétséget eloszlat, s úgy húz magába a történet, mint aranyhalat a lefolyó örvénye!

Stanton most is elvarázsol, ahogy tette azt tizenhárom évvel ezelőtt. Ezúttal nem kinyílik, hanem bezárul a világ, egy vízi állatkert mikrokozmoszára szűkül, ami azonban él és lélegzik, új, szerethető karakterekkel, izgalmas kalandokkal és tengernyi humorral várja nézőit! Az új karakterek közül kiemelkedik Hank, a renegát polip, amelynek animálásával bizony megszenvedtek a grafikusok, 18 szakember több, mint egy évig csak vele foglalkozott. Talán épp ezért tűnik annyira élőnek, s nemcsak a mozgása, de a gesztusaiban megelevenedő egyénisége terén is, amivel gyorsan kicsik és nagyok kedvenceivé válhat. Személy szerint – felnőttként – fogékonyabb vagyok a jellemkomikumra, úgyhogy az én kedvenceimmé a fókák (mindhárom, Geralddal kiegészülve) és Pizsiék szárnyas taxija, Becky, a búvármadár váltak – rajtuk őszintén és magamról megfeledkezve tudtam derülni. De biztos vagyok benne, hogy mindenki megtalálja majd a favoritját, és remélhetőleg a számítását is a filmben, amelyet kortól függetlenül csak ajánlani tudok.

Hőseink ezúttal sűrűbben maguk mögött hagyják természetes közegüket, a vizet, és többször szerencsét próbálnak a szárazföldön és az éterben. Kalandjaik is egyre elrugaszkodottabbakká válnak, de nincs ezzel semmi baj, mert a történet kereteibe beleillik, így ez egy pillanatra sem zökkenti ki a nézőt, bátran veti bele magát a mélybe, s hagyja magát sodortatni az árral. A látvány tökéletes – nem is várnánk mást a Pixartól, amelyet az új generációs animációs filmek úttörőjeként tartanak nyilván –, ahogy a hangzás is, igaz, most nem csendülnek fel olyan karakteres dallamok, mint a Némó nyomában, pedig mindkét film zenéjét Thomas Newman komponálta.

Szenilla örökös önismereti válsága az új filmmel tehát megoldódni látszik, bár addig még tengernyi víznek kell lefolynia a tengerbiológiai intézet kanálisán! A kis doktorhal olyan kérdésekre keres és lel választ, hogy ki ő, honnan származik, és kik a szülei, s természetesen a kötelező tanulságokat is megkapjuk a barátság és a család témakörében, mindezt szerencsére nem szájbarágósan, hanem a mese szövetébe szőve.

Az ember a kényszerű döntéshelyzeteket igyekszik az addigi tapasztalataira hagyatkozva áthidalni, rutinból hozva meg a döntéseit. De mi a helyzet akkor, ha ez a felhalmozott tudás hiányos – mondjuk a pislákoló emlékezet miatt, amelyet időről időre elfújnak –, netalántán teljesen hiányzik? Ilyenkor szokott jönni a rövidzárlat, a lefagyás, mert elvész a mankó, amire támaszkodhatunk. Vajon mit tenne Szenilla? Nos, neki nem marad más, mint az adott helyzetet körültekintően felmérni, pontos képet alkotva a rendelkezésre álló lehetőségekről, s aztán ezek közül a lehető legjobbnak tűnő megoldást kiválasztva viselni döntése következményeit. A kis doktorhal erre építi fel az életét, amely időről időre rendre összeomlik. Szenilla azonban elmondhatja legalább magáról, hogy nem köti gúzsba a saját rutinja, nem kényszeríti csőlátásra a tapasztalat, így olyan lehetőségeket is képes észrevenni, amelyek mások elől rejtve maradnak. Vajon mit tenne Szenilla? A kérdést olykor magunknak is feltehetnénk.

Bányász Attila
Forrás: TheScreen.hu

2016.06.20