1290

Június 18. – Napóleon császár végső veresége Waterloonál

Ezen a napon történt

My, my, at Waterloo Napoleon did surrender / Oh yeah, and I have met my destiny in quite a similar way / The history book on the shelf / Is always repeating itself” (Abba: Waterloo) Napóleon 1815. június 18-án bekövetkezett veresége a történelem egyik legismertebb döntő csatája, nem véletlen, hogy az Abba a bukás és a vereség szinonimájaként kezeli, bár természetesen Napóleon Waterloonál nem adta meg magát, ahogy a dalszövegben áll. Igazából Napóleon veresége történelmi távlatból nem is a belgiumi településnél lett nyilvánvaló, hanem még két évvel korábban Lipcsénél.

Mikor 1815. március 20-án 10 hónapnyi távollét után visszatért Párizsba, és egész Franciaországot visszaszerezte mindössze 700 katonával Elbáról megindított „hadjáratával”, mindenki tisztában volt azzal, hogy ez újabb háborút jelent. Napóleon ellenfelei pontosan tudták, hogy a francia császár mindig mindent vagy semmit játszott, és képtelen beérni kevesebbel, mint a teljes alávetés.

Napóleont a hadtörténészek nem véletlenül tartják az egyik valaha élt legnagyobb hadvezérnek, ravaszsága már a hadjárat kezdetén megmutatkozott. A külön-külön gyülekező „brit” és porosz hadsereget egyesével akarta legyőzni, mivel együttesen komoly túlerőt képeztek. Arra számított, hogy miután mindegyikre vereséget mér, ki-ki a maga ellátási vonala mentén fog visszavonulni, ami a „briteknél” Hollandiát, a poroszoknál Németországot jelentette, s ezáltal még jobban elszakadnak majd egymástól. A francia támadás váratlansága sikert is hozott. Wellington „britjeit” június 16-án Quatre Brasnál visszavonulásra kényszerítette Ney tábornok, míg Blücher marsall poroszait Lignynél maga Napóleon verte meg alaposan. A porosz serege egy része Németország felé is vette az irányt, s Napóleon úgy vélte, jöhet a fő csapás Wellingtonra, mivel az egyedül maradt.

Nem véletlenül tettem idézőjelbe a „brit” jelzőt Wellington hadseregénél, ugyanis a közhiedelemmel ellentétben ez többségében nem is britekből állt, s még kevésbé angolokból. Wellington 68 ezer fős seregéből 25 ezren voltak mindössze britek – igaz, ezek zömmel a legjobb zászlóaljak voltak –, a többi holland (17 ezer) és német (26 ezer). Ha hozzátesszük ehhez, hogy a csatatéren lévő összes szövetséges később még kiegészült 50 ezer porosz katonával, akkor nem lehet túlzásnak tekinteni egyes történészek kijelentését, hogy Waterloonál voltaképpen a németek győzték le Napóleont!

Napóleon június 18-án felkészült, hogy a Waterloo-tól nem messze fekvő Mont St. Jean dombon állást foglalt britekre döntő csapást mérjen. A francia sereg (71 ezer fő) fő erejét kiváló tüzérsége és remek lovassága adta, így az éjszakai eső után Napóleon reggel nem indított támadást, mivel a sár mindkét fegyvernemre kedvezőtlen volt. Így várt. Nem tudhatta még, hogy ezzel saját magának árt, ugyanis Blücher két napja megvert porosz katonái ősz tábornokukkal az élen nagy tempóban megindultak a britek megsegítésére, kijátszva az őt megfigyelő francia hadtest éberségét. Elmúlt dél, hogy megkezdődött a csata, amelyet a körülmények rendkívül véressé tettek. Mindössze 6 négyzetkilométernyi területen hamarosan már 140 ezer ember és 400 ágyú küzdött a győzelemért. Wellington serege kiváló védelmi állást vett fel, amely harcmodornak a brit tábornok igazi mestere volt, s Napóleon támadásai megtörtek a környező majorokat erődszerűen védő brit és német katonák ellenállásán. Mikor a francia lovasság indult később rohamra, azt pedig a brit zászlóaljak négyszögei fogták fel. Napóleon seregében aznap az együttműködés többször hibádzott, s amikor Ney marsall ágyúi elkezdték szétlőni a brit négyszögeket, és császárától új csapatokat kért, hogy végleg szétzúzza őket, az egész napos eredménytelenségtől ingerült Napóleon a még tartalékban álló császári gárda helyett csak egy mondatot mondott tábornokának: „Honnan vegyek még embereket? Csináljak?”.

A lehetőség elszaladt, s kelet felől új sereg bontakozott ki a franciák jobb oldalában. Napóleon egy ideig azzal bíztatta emberit, hogy azok franciák, de gyorsan kiderült az igazság, hogy a poroszok érkeztek meg a csatatérre. A francia harci morál összeomlott, s mikor Napóleon császári gárdáját végül mégis bevetette, hogy kicsikarja a győzelmet az utolsó pillanatban, még veteránjai is cserbenhagyták, s elfutottak. Napóleon vereséget szenvedett, méghozzá jóvátehetetlent. Ő maga is tisztában volt azzal, hogy vége, azt mondogatta a mellette lévőknek, hogy „Most aztán halálos sebet kaptam”. A csatában 25 ezer francia és 24 ezer szövetséges katona esett el vagy sebesült meg. Csak összehasonlításként: az 1848-49-es szabadságharc összes nagy csatája együtt nem követelt ennyi áldozatot. (A képen a waterlooi csata látható Sadler festményén.)

A francia vereség egyébként nem pusztán Napóleon ambícióinak, s a forradalmi hullám végét jelentette, hanem eldöntötte azt is, hogy Franciaország többé nem képes hegemóniát gyakorolni Európa felett, másfél évszázados ez irányú törekvése kudarcot vallott.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Willms, Johannes: A védekezés diadala: Waterloo, 1815. június 18. In: A világtörténelem nagy csatái. Bp.: Corvina, cop. 2003

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.

2016.06.18