1943

Jól elboldogulok sok férfi élén

Interjú Péterfy Borival

Nemrég jelent meg a Péterfy Bori & Love Band legújabb lemeze, a Szédülés, amiről sok dalt hallhatott a közönség május 6-án, az ingyenes Óbuda Napja rendezvényen. Szóval teljesen aktuális most egy beszélgetés az énekes- és színésznővel, aki sok mindent mesélt az új albumról, de nem csak arról. Kiderül például, hogy miért nem hajlandó leadni egyik új dalát a Petőfi Rádió, hogyan lett belőle dalszövegíró, hogy szerinte jó irányba mennek-e a dolgok Magyarországon, és még az is, hogy mit hallgat a kisfia elalváshoz, miután kibulizta magát AC/DC-re.

Most telt el a legtöbb idő két lemezetek megjelenése között. Miért?

Talán a fő oka ennek az lehetett, hogy az elmúlt évben két tag elhagyta a zenekart. A gitárosunk, Mészáros Ádám kiköltözött Berlinbe, a dobosunk, Laskai Viktor pedig DJ Superstereo néven önálló karrierjére koncentrál. Az új tagok beállítása elég komoly feladat volt, amire ráment egy év, hiszen volt két különböző koncertprogramunk, egy ülős a 2B album lassabb számaiból, és a rendes zúzós, meg az Amorf Ördögök visszatérése is tavaly volt. Ez egy elég sűrű időszak volt, ami nem kedvezett annak az elmélyült munkának, amivel a lemezkészítés jár, és ami nagyban Tövisházi Ambrus ihletettségétől függ, hiszen ő a zeneszerző, a producer, és az egyik motorja a dolognak – ha ő nincs ihletett állapotban, akkor nincs lemez.

Miért a Szédülést választottátok a lemez címadó dalának?

Mi mindig úgy dolgozunk, hogy megvan előre a lemez címe, sőt, általában még a borítóötlet is. Ez Ambrusnak és nekem is fontos, mert nagyon vizuálisak vagyunk mind a ketten, sokszor filmszerűen közelítjük meg a lemezkészítést, és szeretünk egy origót kitalálni, ami köré megszületnek aztán a dolgok. Úgyhogy a Szédülés cím megvolt előre, és gyakorlatilag én ezért írtam szöveget ezzel a címmel.

 

Milyen Ambrussal együtt dolgozni?

Azért imádok Ambrussal dolgozni, mert ő egy folyamatosan változó és megújuló, zseniális ízlésű és fülű művész, rólam pedig színészként abszolút le is peregnének az olyan üres, semmitmondó popdalok, amik manapság megtöltik a rádiókat. Szerintem nagyon jól kiegészítjük egymást, nagyon extrémek vagyunk mindketten. Úgyhogy nekem az nagyon jó és fontos is, hogy ő ennyire merész dalszerző. Persze az előző lemezünk, a Fehér Éjszakák bár szakmai körökben nagyon sikeres volt, a rádiókba mégsem került be. Erre szokta mondani Ambrus, hogy ez azért van, mert nem volt rajta sláger. Én meg azt mondom neki, hogy úgysem tudnál olyan slágert írni, ami a mostani rádiós kívánalmaknak megfelel. Mi nem tudunk és nem is akarunk rádiós receptre dolgozni. Nyilván jó lenne, ha játszanák a dalainkat, de arról nem mi tehetünk, hogy az ízlés ilyen furcsa kicsit mostanában.

Érdekes, amikor kezdtetek, több rádióslágeretek is volt, például a Vámpír vagy a Hajolj bele a hajamba.

Egyáltalán nem biztos, hogy a mostani Petőfi Rádió ugyanolyan szinten játszaná ezeket a számokat. Szerintem nagyon nagy változás történt ezen a téren azóta, de hát nem csak énszerintem, mindenki szerint. Szerintem most már gyakorlatilag semmi nem különbözteti meg a Petőfi Rádiót a Class Fm-től.

Tizenegy dalból hatot te írtál, ami rekord. Hogy alakult ez?

Az egyik oka az, hogy belejöttem. Az egész a Vámpírral kezdődött, amihez Ambrus kezdett el szöveget írni. Az nekem nagyon nem tetszett, ezért átfaragtam az ő szövegét. Aztán a második lemezre már sokkal több szöveget írtam, például a Bűvös Vadászt, ami azért egy nagyobb ívű szöveg, és elég jó slágerdal is lett, de a Téged Nem verzéjét is, és még sokat. És aztán a Fehér Éjszakákra még többet. Ez olyan, mint egy szerep. Kilenc éve élem ezt a rock and roll életformát, így egyre inkább tudom azt, hogy mit akarok ezzel, hogy mi áll jól nekem. Jobban meg tudom fogalmazni, amiről írni szeretnék. Szinte olyan ez, mintha írnék magamnak egy drámát a színpadon.

 

Aztán ott van az is, hogy az első lemez sikere után Tariska Szabolcs nagyon divatos szövegíró lett, sok női előadó megkereste, és ő Ambrussal ellentétben el is vállalta ezeket a felkéréseket. Ezután találtunk rá Hujber Szabolcsra, aki elég sok szöveget írt nekünk, de aztán már őt is elkezdték felkéregetni. Ez persze teljesen jó az ő szempontjukból, de nekem meg valahogy ezáltal elvesztik a varázsukat. Persze az új albumon is van két szuper Tariska-szöveg, de alapvetően most már az a cél, hogy én írjak, és új dolgokat találjunk. A harmadik ok meg az, hogy most nagyon ihletett évem volt, így eléggé érződik a lemezen, hogy volt miről írnom. A művészlét nagy szerencséje, hogy a rossz dolgokat, a tragédiákat, a szenvedéseket borzasztó jól át lehet fordítani színpadon szerepbe, ebben az esetben pedig dalszövegírásba.

Milyen élethelyzethez passzol leginkább a Szédülés?

A lemez érzelmileg és zeneileg is nagyon vegyes, de olyan szempontból mégis egységes, hogy kirajzolódik benne egy történet, egy szerelem halála. És minden, ami ezzel jár: az ebből adódó bánat, harag, bosszú, vagy az esetleges eufória, hogy akkor most mindent lehet. Éppen ezért nagyon sok élethelyzethez illhet. De az biztos, hogy ezek nagy érzelmeket mozgató számok, tehát nem egy lájtos, unalmas délutáni koktélozáshoz valók.

Ambrus azt mondta rólad nemrég, hogy olyan vagy, mint régen, csak dühösebb. Miért?

Ő most megtalálta ezt a jelzőt a lemezhez, és valóban van ebben valami, elsősorban a dalok témái miatt. Ahogy felnövünk, változik az életünk, és a dolgoknak is nagyobb tétje lesz. Ami pár éve egyszerű szerelmi párharc volt, az ebben az esetben lehet, hogy már egy vért kívánó főbűn lesz. Nagyon örülök annak, hogy a dolgainkban, például az új klipekben nincsen erőlködés, vagy olyan, hogy nagyon szeretnék kifele közvetíteni valamit magamról, ami nem én vagyok. Nagyon önazonos dolgok ezek, és úgy érzem, hogy ez a legérettebb és legőszintébb lemezünk zenekari szinten is. Együtt csináltuk, igazán erős az összetartás közöttünk, nagyon jó a hangulat, és ez az erő érződik is a lemezen.

 

A közönség hogyan reagált az új számokra?

Most már elég régóta kerülnek be új dalok a repertoárba, és meglepően jól működnek. Pedig azért ezek bevezetése mindig kockázatos a zenekaroknak, mert megakaszthatja a koncert hangulatát egy ismeretlen dal. Szerencsére ezek a számok nagyon jól behúzzák az embereket, fent van a YouTube-on egy csomó, már több hónapos koncertfelvétel, ahol hatalmas ovációval fogadják az új dalokat, és ez mindenképpen nagyon jó.

Egy interjúban azt mondtad, hogy vannak olyan számaitok, amik felett már eljárt az idő. Most hogyan látod a zenekar első éveit?

Ez egy fantasztikus időszak volt, mert nagyon gyorsan robbantunk be, és hatalmas élmény volt, hogy hirtelen nagyon nagy tömegeket kezdett vonzani a zenénk. Mi nagyon komolyan vesszük az élő koncertezést, ez kiemelten fontos dolog nálunk, és jó koncerteket is tudunk csinálni. A régi számokat folyamatosan életben tartani állandó munkát követel, áthangszereljük őket, sokszor változtatgatunk rajtuk. Olyan is van, hogy egy számot félreteszünk egy ideig, aztán egy év múlva elővesszük, és rájövünk, hogy mennyire jó. Forgatjuk, eltemetjük, áthangszereljük, újraélesztjük őket, de valóban vannak olyanok is, amelyekről már úgy érezzük, hogy nem a mieink.

Mennyire követitek egymás egyéb művészi tevékenységét?

Az nagyon jó, hogy Ambrus tudatosan szétválasztja a projektjeit, szerintem így lehet nagyon jól dolgozni. Ő ugye játszik a Tudósok zenekarban, filmzenéket is szerez, és ezek teljesen mások. Szükségünk van arra, hogy több lábon álljunk, egyrészt, hogy inspirálódjunk, másrészt nyilván anyagilag is, meg egyáltalán mindenféle szempontból. Ők is eljönnek a színházba megnézni engem, vagy például legutóbb az Erik Sumo-koncert is isteni volt. Gyakorlatilag egy az egyben ugyanaz a zenekar, csak két másik csaj énekel benne, de egy percig fel sem merül, hogy ez nekik vagy nekem rossz érzés lenne.

 

Hogy jut mindenre időd? Családod van, az interjú után is előadásod lesz a Belvárosi Színházban, plusz még ott a zenekar is, amivel szintén sok munka van, ahogy mondod.

Nem tudom. Végtelen sok energiát kell gerjeszteni, sok áldozatot hozni, és nem mondom, hogy nem vagyok néha borzalmasan fáradt. A zenekar nekem most nagyon-nagyon fontos, úgy érzem, hogy van még benne potenciál, és mivel másfajta és bizonyos szempontból nagyobb örömet ad, mint a színház, most az van előtérben. Nyilván a gyerekemen nem fogok időt spórolni, ő az, akinek a legfontosabb, hogy legyek. Ezért most a színészi énem, a színház az, ami a legtöbbet csorbul. Elképesztő mennyiségű szerepajánlatot mondtam vissza az elmúlt években, nagyon megválogatom, hogy milyen filmet vagy előadást vállalok el. Nem mondom, hogy nem szakad meg a szívem, de ezt most egyszerűen muszáj így csinálni, mert egy nap huszonnégy órából áll.

A Főnénit játszod a Száll a kakukk fészkében, ahol szintén te vagy egyedüli nő, ráadásul domináns pozícióban, akárcsak a zenekarnál. Látsz te ebben valami párhuzamot?

Biztos nem véletlen, hogy erről a domináns női karakterről én ugrottam be a rendezőnek. De az is igaz, hogy Orlai Tibor, a színház vezetője mindig gondol rám, ha valami nekem való szerep jön szóba, és valóban jól elboldogulok sok férfi élén.

Igazi művészcsaládból származol. A kisfiadon ez látszik valamennyire már most is, érdeklődik a művészetek, a zenéd iránt?

Egy gyereknek borzasztóan meghatározó az, hogy milyen közegbe születik. Az én kisfiam azt látja, hogy az élet az, hogy anya színházba megy és koncertezik. Jön velem a koncertekre, ő a legmenőbb road, nélküle nem is lehet összepakolni, azt mondja. Ő ebben szocializálódik. Ettől függetlenül nyilván abba nem fogunk soha beleszólni, hogy mi lesz belőle, vagy egyáltalán mi akar lenni. Örülnék, ha lenne végre egy orvos vagy ügyvéd a családban, vagy egy olyan valaki, aki mondjuk ért a pénzhez, de nem gondolom, hogy így lesz, vagy ha igen, akkor majd körül kell nézni, hogy biztos a mi gyerekünk-e. Egyébként otthon minden este buli van, a legkeményebb zenéket szereti, az AC/DC az alap most, meg a Nirvana Unplugged, de az már inkább akkor, amikor ágyban van. Nagyon kemény ízlése van, az tetszik neki, ha zúznak a színpadon.

 

Sok konfliktusod van a társadalom olyan tagjaival, akik hétköznapibb életet élnek nálad?

Szerintem nincs olyan, hogy hétköznapi ember, mindenkinek mások a hétköznapok. Az, hogy ki mennyire tartalmas életet él, teljesen független attól, hogy milyen munkát végez. Simán lehet valaki látszólag egy tök unalmas éjszakai portás, és élhet közben fantasztikus szellemi életet, lehet bárki. Ez mindenkinek a saját választása. Amivel rendszeresen szembesülünk, az inkább a magyarokra jellemző prűdség, bigottság. Van például a lemez kapcsán egy kép most rólam, ahol kés áll ki a szívemből. Borsi Flóra zseniális fotóssal csináltuk, ő fotózta a lemezborítót is. Persze erre is voltak olyan hangok, hogy túllép a jó ízlés határain, meg ilyesmi. Ezt nevetségesnek találom, nézd meg például az Operettszínház Marie Antoinette-plakátját, ahol konkrétan a nőnek a torka van elvágva, mivel lefejezték. Vagy ott van az, hogy a Petőfi Rádióban nem fogják játszani a Szép halott című számomat, arra hivatkozva, hogy túl erős a szövege. Inkább az a gondjuk szerintem, hogy egy nő énekel ilyen keményebb dolgokról, és arról, hogy megszívat egy férfit. Ez nem fér bele abba a képbe, amit most a magyar nőkről próbálnak belénk sulykolni. Sok ilyen van, de ezzel sajnos nem lehet mit kezdeni. Nem vagyok benne biztos, hogy ez kifejezetten magyar jelenség, de abban igen, hogy nálunk erős. Ha elmész Nyugat-Európába, ott sokkal extrémebbek az emberek már kinézetre is, nálunk azért ha valaki kicsit furán öltözködik, akkor megbámulják.

 

Ennek milyen okai lehetnek?

Biztos van egy beállítottság, ami jellemző egy adott népre, és lehet, hogy a magyar egy ilyen görcsösebb fajta, ebbe igazából nem mennék bele, nagyon bonyolult kérdés. Ezt inkább csak úgy tapasztalom egész életem során. Engem már gimnáziumban ki akartak küldeni, mert feketével kihúztam a szememet, és kirúzsoztam pirosra a számat. Megszoktam, hogy bármit csináltam, az szinte mindig felháborító volt körülbelül tizenegy éves korom óta, nem lepődöm meg ezen.

Tegyük fel, hogy húszéves árufeltöltő vagy, család nélkül. Kimennél külföldre dolgozni?

Az a baj, hogy nagyon nehéz nem a saját személyiségemben gondolkozom, és nem tudok úgy gondolkozni, hogy a realitásban élek, mert arra jöttem rá, hogy ez soha nem volt így. Gyakorlatilag a színpadon létezem, egyszerűen a való élet nekem teljesen más, egy furcsa közeg, amiben el kell boldogulni valahogy, miközben a színpadon vagyok igazán önmagam. Tehát nagyon nehezen tudok azon gondolkozni, hogy mi lenne, ha egy olyan ember lennék, aki a valóságban kell éljen. Általában azt válaszolom a fiataloknak, hogy ha teheted, akkor menjél, láss világot és tanulj nyelveket, és aztán még mindig dönthetsz bárhogy. A világot meg kell ismerni, ezt nem szabad kihagyni.

Magyar Ádám
Forrás: langologitarok.blog.hu

2016.06.15