A katonák hónapok óta ugyanazt az egyenruhát hordták, igencsak lerongyolódtak, amely helyzet különösen a lábbelik esetében volt kétségbeejtő. A tábornoki kar is megritkult, Aulich és Gáspár nyugdíjaztatták magukat egészségügyi okokból, Damjanich a lábát törte és szolgálatra alkalmatlanná vált. Mikor felmerült a „Hogyan tovább?”-kérdése, a politikai vezetés Buda elfoglalását követelte a seregtől. Noha később Kossuth a döntést Görgei nyakába varrta – a gyakorlatilag minden mondatában hamis vidini levelében –, voltaképpen ő is a főváros visszaszerzéséért kardoskodott. A presztízsokok mellett katonaiak is indokolták Buda ostromát: várható volt, hogy jelentős felszerelés kerülhet a magyarok kezére, nem számítottak komoly ellenállásra, a főváros komoly ipari kapacitásokkal bírt, és itt vezetett át az egyetlen állandó híd a Dunán, a Lánchíd.

Mindezen indokok érthetően megmagyarázzák, miért is került sor Buda ostromára. A magyar hadsereg május 4-én érkezett – az egyébként debreceni születésű – Heinrich Hentzi vezérőrnagy által védett Buda alá, akit egyből felszólítottak a megadásra. Hentzi nemcsak, hogy visszautasította ezt, de – minden valódi ok nélkül – bombázni kezdte Pestet, holott ígéretet kapott, hogy onnan nem fogják támadni a várat. Bár a magyar hadvezetés rövid ostromra számított, kiderült, hogy az osztrák tábornok a régi várat komolyan megerősítette, így ostromtüzérségre is szükség lesz. Görgei 6-án lerendelte Komárom erődjéből a szükséges lövegeket, amelyekkel 16-tól megkezdődött az igazi ostrom. Ezek a nagy kaliberű réstörő ágyúk és bombavető mozsarak hamar meghozták a várt eredményt: noha a 17-18-án hajnalban végrehajtott rohamot a védők még visszaverték, látható volt, hogy az ellenállásnak hamarosan vége lesz.

Május 21-én hajnali 3 órakor megindult a roham a vár ellen több ponton (a címlapon Than Mór festményén), és a támadó ékek hamarosan a falakon belülre jutottak. A Pest bombázásától dühös Görgei ugyan a védők számára nem ígért kegyelmet, a magyar csapatok azonban elég lovagiasak voltak ahhoz, hogy ne alakuljon ki mészárlás. A császári csapatok egymás után letették a fegyvert, ám Hentzi már csak halálos sérüléssel került a magyarok kezére, s két nappal később elhunyt. A parancsnok helyettese, Alnoch ezredes sem járt jobban, miközben megpróbálta levegőbe röpíteni a Lánchidat: a hídban csekély kárt tevő robbanás az ezredest darabokra tépte.

Buda a szabadságharc legrövidebb ostroma után magyar kézre került, és 21-én az ébredő pesti polgárság már a nemzeti lobogókat láthatta a várfalon. Görgei csapatai a 17 napos ostrom során 368 halottat és mintegy 700 sebesültet számláltak, míg az osztrák védősereg tagjai 710 embert veszítettek, és 4000-en kerültek hadifogságba. Emellett magyar kézre került jelentős mennyiségű felszerelés és fegyver. Sajnos Görgei azon reményei, hogy az ostrom során hadseregét a kormány képes lesz újoncokkal feltölteni, felruházni, és további új egységekkel megerősíteni, nem teljesültek, így mikor júniusban a magyar fősereg a Vág mentén szembeszáll a megerősödő osztrák erőkkel, már komoly létszámhátrányban harcolt. Május 21-e ugyan diadalmas nap volt a szabadságharc során, ám ugyanezen a napon annak sorsa is eldőlt. Ezen a napon ugyanis Ferenc József osztrák császár találkozott I. Miklós orosz cárral, és személyesen kézcsókkal köszönte meg, amiért a cár hajlandó megsegíteni őt a magyarok ellen. 1849 nyarán a 170 ezer fős honvédsereg 370 ezer ellenséggel néz majd farkasszemet, a győzelem valódi esélye nélkül. Nem Buda elhibázott ostroma vezetett a vereséghez, hanem ez a túlerő. Buda bevételét sokkal jogosabb a honvédsereg újabb nagy diadalaként tekintenünk, mintsem időpocsékolásként, ez utóbbi igaztalan Görgeivel és a vár alatt elesett katonákkal szemben.

Még érdemes május 21. kapcsán kicsit Görgeivel foglalkozni. Kossuth 1849 őszén, Törökországba való menekülése után azonnal a nemzetközi közvéleményhez fordult, hogy elmagyarázza a verség okait, és a túlerő helyett Görgeiben vélte azt felfedezni. Görgei egy idő után már meg sem próbálta tisztázni magát az árulás vádja alól – Kossuth állítólagos tévedhetetlensége („magyarok Mózese”) és népszerűsége ezt reménytelenné tette. Az egykori főparancsnok sztoikus nyugalommal tűrte, amit a sors kimért rá évtizedeken keresztül. Egy alkalommal, mikor egy szállodában megszállt, s kitudódott ottléte, a helyi lakosok téglával kezdték dobálni a szoba ablakát, amelyben lakni vélték. Görgei kiment hozzájuk, és közölte velük, hogy ne azt az ablakot célozzák, mert nem abban lakik. Aztán megmutatta, melyik ablak mögött van a szállása. Másik alkalommal, mikor egy vasútépítésnél munkát akart vállalni, körbevették az emberek, és fenyegetni kezdték az „árulót”, ám az egyszerűen leült egy székre, majd a szitkozódások közepette elaludt.

1916-ban aztán, ugyanazon a napon, melyen 67 évvel korábban Budát bevette, örökre lehunyta szemét Kossuth propagandájának legnagyobb áldozata, az évtizedek óta szinte általános megvetés övezte Görgei Artúr. Az égiek talán nem véletlenül szólították magukhoz éppen május 21-én a kiváló embert és remek hadvezért, akit rendíthetetlen jelleme, ridegsége, cinizmusa és hideg szürkéskék szeme miatt katonái csak jégembernek hívtak. Május 21-én emlékezzünk Buda visszafoglalása mellett az életében méltatlanul megvetett Görgei Artúrra is!

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom:
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1849_aprilis_29_gorgei_artur_megindul_buda_felszabaditasara/
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1849_majus_21_budavar_visszafoglalasa/

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.