1339

Gyilkos páros

Filmkritika

A Gyilkos páros olyan neves elődökkel rendelkezik, mint a Született gyilkosok, Tiszta románc, Bonnie és Clyde, Fegyverbolondok, vagy Fritz Lang Csak egyszer élsz című alkotása. Ezt nézve előre le kell szögezni a következőt: Paco Cabezas (Neon hús; Tokarev) filmje közel sem sikerült olyan kiválóra, mint a fentebb említett mozgóképes remekművek – viszont közel sem sikerült olyan vállalhatatlanra, mint amilyenre számítottam az előzetes megtekintését követően. Frusztrálóra és bájosra annál inkább.

Filmünk elején megismerhetjük Marthát (Anna Kendrick), aki éppen pasiját várja főzőcskézve, saját magáról ügyetlenül „szexis selfie”-ket készítve, bort iszogatva. Mire a munkával végzett, és az ágyon fekve várja urát, az meg is érkezik: egy másik lány társaságában vadul csókolózva. Fiú repül, Martha a következő jelenetben már a szekrényben zokog ittas állapotban. Eközben egy bérgyilkos (Sam Rockwell) végzi furcsa munkáját, és megöl egy nőt, aki őt magát bérelte fel, hogy ölje meg férjurát. Marthának ez a nap egyáltalán nem úgy alakult, ahogy eltervezte, míg a bérgyilkosnak ez a nap csak olyan, mint a többi. Valahol a szívük mélyén azonban egyikük legalább olyan őrült, mint a másik, és egyetlen gyógyszertári, futólag történő összetalálkozás szükségeltetik csupán ahhoz, hogy erre fény derüljön.

Elsőre nem egészen tudtam hová tenni ezt a filmet. Bérgyilkos, aki megöli a megbízóit? Láttunk már persze ilyen cselekményt, de általában a megbízók ellen való szegülést megelőzi valami csúnyább összeröffenés, jelen film esetében viszont automatikusan feléjük irányítja hősünk a fegyverét, mondván: „A gyilkosság rossz.” Ja, hogy ő is öl? Hát, senki sem tökéletes. Csúnya képzavar üti fel a fejét már a film első tíz percében, de nem telt bele olyan sok időbe az, hogy át merjem adni magamat a film hebehurgya, félvállas és zakkant stílusának. Szerencséjére legyen ugyanis mondva, hogy Max Landis (a film forgatókönyvírója, legutóbb a Victor Frankenstein-t néztük meg tőle) tudatában van annak, hogy főhőse(i) a pszichotikusság határát súrolják, sőt: sokszor jócskán túl is lendülnek rajta. A film egy pontján Francis, a bérgyilkos egy kést hajít Martha felé, remélve, hogy elkapja azt. Egy másik jelenetben, miután a Francis-t üldöző férfi (Tim Roth alakításában) tudatja Marthával, hogy mennyire veszélyes az új jelöltje, a bérgyilkos betoppanását követően azonnal egymás nyakának ugranak, és ahelyett, hogy hatalmas morális alapokon mozgó drámát játszanának el, inkább megerősödik a kettejük közti vonzalom. Ekkorra már tudjuk, hogy mindkettő őrült.

Hogy ez kissé frusztrálóan hat? Meglehet. Ez a két ember olyan félvállról veszi a másik ember halálát, hogy szinte döbbenet, Martha zakkant lelkű gyilkosként való öntudatra ébredése pedig papíron talán még ijesztőnek is hathat. Az eredmény azonban inkább nevezhető szórakoztatónak, lévén, hogy a két főszereplőt megformáló Anna Kendrick és Sam Rockwell párosa olyannyira működőképes, hogy a fent felvázolt szegmensei a filmnek inkább viccesek és furcsán bájosak. Persze, ölnek. De legalább ezek valamelyest igazolva vannak azzal, hogy esetleges áldozataik rossz fiúk, vagy legalábbis kétes szándékú alakok. Hiszen a jó fej, RZA által játszott, gumimacit eszegető fickó megússza, és különben is, Sam Rockwell-nek még azt is elnézzük, hogy összevissza hadovál, és John Wick módjára lövi fejbe áldozatait. A színész egyébként rengeteget tehet azért, hogy a film egészen mulattató kis blődlivé vált. Karakterét kellő mértékű gyermeki bájjal és humorral jeleníti meg: valahogy lehetetlen nem szeretni őt, hiába a teljesen értelmetlen piros bohócorr, amit minden gyilkosságkor magára aggaszt. Elég egy jelenet, amiben örömében az ágyon ugrál, és máris megvett minket magának. Anna Kendrick pedig mindebben tökéletes partnernőjének bizonyul: ők ketten tényleg gyilkos párosnak mondhatók, és egyáltalán nem venném zokon azt, hogy a közeljövőben még több filmben szerepelnének együtt. Az persze más kérdés, hogy a film maga – ahogy megrendezték, és ahogy megírták – hagy maga után kívánnivalókat (az akciók a rendezéssel együtt generikusak és jobbára ötlettelenek, hiába próbálkozik a direktor), de áthatja az egészet egy olyan szeretnivalóan (és enyhén) őrült hangvétel, hogy nagyon haragudni nem lehet rá, és egyébként is: van, hogy két remek, egymással passzoló színész is elég ahhoz, hogy elnézzük a nagy egész problémáit.

Kónya Sándor
Forrás: TheScreen.hu

2016.05.11