1985

„Csak a képzelgő létezik, aki reménykedik, hogy majd ilyen lesz”

Interjú Benyák Zoltánnal

Nem általános, hogy egy íróról néhány kötet után már úgy lehet beszélni, miszerint könyvei saját, mással összetéveszthetetlen világba illeszkednek. Benyák Zoltán esetében azonban, négy (plusz egy) regénnyel immár hazugság lenne nem egyéni univerzumról értekezni. Többek között életről, sorsról, időről és a halál túlvilághitéről beszélgettünk vele.

A 23. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon tartott könyvbemutatódon elmondtad, hogy a BZ előtti éra, a Jonathan Cross inkognitó alatt megjelent könyvek valójában nem különböztek irányvonalban a mostani, saját néven kiadott regényektől, azonban tökéletesen szolgálták az egyéni hang kiforr(al)ását. A Benyák Zoltán „trade mark” megjelenése – érdekes módon kicsit kilógóan – A háború gyermeke volt 2012-ben. Hogyan jött ez a történet, mit szándékoztál vele elérni, és hova vezetett a megjelenése a te pályafutásod szempontjából?

Bíró Szabolcs barátommal egyeztetve kezdtem azt az írást. Nehéz ügy volt. Szabolcs a történelem megszállottja, én meg a fikcióé. Ebből próbáltam meg kikeverni ezt a történetet. Azt tudtam, hogy a cselekményem a második világháborúban fog játszódni. Ez még az ifjúkori olvasmányaim, a Navarone ágyúi, a Kémek a Sasfészekben miatt lehetett. Más történelmi kor hirtelen szóba sem jöhetett. Szóval ebben kutakodtam. Próbáltam olyan dolgokat egymáshoz kapcsolni, amelyek nincsenek úgy favorizálva, mint a konkrét harci cselekmények, mint a partraszállás, vagy hasonlók. Nekem az volt érdekes, hogy Hitler okkult klubokat látogatott, hogy a nácik expedíciókat vezettek Tibetbe, hogy mi folyhatott Himmler wewelsburgi kastélyában, vagy Otto Rahn régész alakja. Mikor ezekre sorban rábukkantam, már tudtam, hogy össze tudok belőlük rakni valamit.

Az Ars Fatalisban olyan sorsjátékot kaptunk, amely valahogy egyszerre hirdette a véletlenszerűséget és a determinációt. Ráadásul úgy látszott benne Isten is – ahogyan a többi regényedben –, hogy nem mondatott ki a neve. Mi késztetett téged erre a történetre, és mit gondolsz te, a szerző a végkicsengéséről. Hova vezethetik az olvasót az Anton Pal szemén láttatott világ láthatatlan szövetszálai?

Ez egy anti-ateista regény. Legalábbis a főszereplővel, Antonnal egy olyan folyamat történik a könyv során, ami miatt szkeptikusból hívő lesz. Az egészen hétköznapi dolgokon keresztül akartam hívőt faragni belőle. Észreveszi a mindennapok csodáját, a jó- és a balszerencse működését, személyesen találkozik a szerelem istennőjével. Azt hiszem, ez az egész regény ott van a hasonlat és a tényszerűség határán. Mert ki ne érezte volna egy lányt megpillantva a metróban, hogy ő a szerelemistennő, vagy éppenséggel azt, hogy két alak dobókockákat dobálva dönt élet vagy halál felől? :)

Szeretek az időhöz való hozzáállásodon lovagolni, de talán tényleg igazolnak a különböző témáidban megjelenő karakterisztikái ennek a megszelídíthetetlen fogalomnak. Ráadásul Az idő bolondjaiban olyannyira Ő maga a főszereplő, hogy minden más belőle indul ki, majd hozzá érkezik (vissza). Mit jelent neked Kron szigete, és amúgy profán pimaszul: mi bajod van neked az Idővel?

Azt hiszem, az Idő Isten legkegyetlenebb ötlete. Ilyen sebességgel szemlélni mások és a magunk mulandóságát, tudva, hogy a komédia elkerülhetetlenül sodródik az ismer végkifejlet felé. És mégis... Ebben a felállásban kell pillanatnyi örömöket találni. Ez lenne Az idő bolondjai. Mi vagyunk, akiket bolonddá tesz. Szerettem azokat a szereplőket. Az órásmestert, aki meg akarja érteni ezt az egészet, ami velünk történik, a fiatalembert, aki kijátszotta az időt, és örökké tudna élni, és a kislányt, aki nyolcszor gyorsabban öregszik, mint mások, ezáltal minden pillanata felértékelődik. Szerettem a szigetet is, ahol megállt az idő. Olyan békés volt, míg el nem fajultak az események. Jól volt ott lenni, jó volt ott írni. Az idő számomra olyan, amihez biztosan vissza fogok még kanyarodni, ha lesznek róla új gondolataim.

A Csavargók dala tökéletesen bizonyítja, amikor azt mondod, hogy nem írsz kétszer ugyanarról, hogy könyveid szándékosan nem egyformák. Ebben az esetben – erről is beszéltél korábban – a téma az utcán hevert, neked csak fel kellett szedned. S bár – ahogyan pedig én fogalmaztam róla – minden mondatod a mélybe húz, a lélekbe mar, a végén csak azért is ott van valamiféle reménysugár, melyet következetesen szórsz az olvasóknak. De valójában mennyire hihetünk ezekben a pozitívnak (tűnő) végkicsengésekben?

Minden sötétség azért került bele a regénybe, hogy látszódjon a végén a reménysugár. Az én kedvenc részem a regényben: „Gyereksírás. Lélegző, bömbölő élet. Egy csoda. És ma valaki kidobta ezt a csodát a szemétbe. De én felvettem.” Ez a történet is lázadás, ezúttal a közöny ellen. Ez a törődésről szól, ezért kellettek bele olyan alakok, akikkel nem törődik már senki, és ők mégis megmutatják, hogy ennek ellenére emberek maradtak, és nem kell kölcsönösség vagy erkölcsi alku a közöny legyőzéséhez. Igen, a sztori vége pozitív. Ez az ember számtalan arca közül az egyik. De talán a legfontosabb.

„A pokol csak egy másik szép új világ” – mondtad a Csavargók dalában, aztán az egész következő regényedet erre a témára építetted. A nagy illúzió szemfényvesztésében talán sosem volt még ennyire színes a túlvilág ábrázolása, még ha csak átmeneti is ez a létsík. Mennyire vezetted magabiztos kézzel Nina révészkedésében Tom Pastort, és mennyire vezetted tudatos kalauzként az olvasókat a lehetséges élet utáni életben? Lakozik egyfajta próféta Benyák Zoltánban, aki tudja mindazt, ami elvileg nem lenne tudható?

Dehogy. Csak a képzelgő létezik, aki reménykedik, hogy majd ilyen lesz. Hogy nemcsak a sötétség van a túlsó parton, hanem barátok, kapcsok, amelyek összekötnek. Minden emlék egyszerre örök lesz, és újra megélhető. Ezért is a „ha elfelednek, meghalsz”, alcím. A nagy illúzió esetében is abból a szemszögből indultam ki, mint általában. Próbáltam felrázni a túlvilágképeket, valami szokatlant, merészet, lázadót írni. A vallások vagy elrettentésnek, vagy ígéretnek használják a túlvilágképüket, én csak újabb esélyt adok az embernek, miközben próbálom az életnél is élettelibbé tenni a halált. Egy ilyen túlvilágban szívesen hinnék, mint A nagy illúzióé.

Regényeidből világít egyfajta megszállottság abban az értelemben, hogy 100%-ig bennük vagy. Nemcsak kisebb-nagyobb mértékben a karakterekben, hanem abban a világban, amelybe vezeted az olvasót. Ez tudatos, kívülről meghatározott, véletlenszerű, vagy majdhogynem medicinálisan szükségszerű a számodra?

Az írás maradéktalan és kiapadhatatlan örömforrás számomra. Hogy gyógyszer lenne? Biztosan. Szeretek elrugaszkodni a valóságtól, újrateremteni azt a saját ízlésem szerint. Ilyenkor jóban vagyunk a világgal. :) Hogyne lennénk, hiszen egy kis időre én képzeltem el olyannak, amilyennek szerintem lennie kellene. Ha nem írhatok egy nap, az meglátszik a kedélyállapotomon. Morózusabb leszek, nem találom a helyem. De ettől még nem érzem az írást vakarózásnak. Azt hiszem, mások is úgy gondolkodnak a dolgokról, mint én, azon töprengenek, mint én. És mikor olvassák, amit írok, akkor talán ugyanazt gondoljuk. Ezekben az időkben, mikor mindenki vitatkozni akar, hogy egót villantson, és az egyetértés kihalt állatfaj, szerintem nagyon szép pillanat, mikor két ember egyetért.

Feltételezem, hogy a történeteidben végigvonuló, direkt vagy nem direkt filozofikus gondolatok annyira téged tükröznek, amennyire csak képesek. Így van? Ennyire önrágó, önmarcangoló, mélyben fortyogó, és folytonosan válaszokat kereső gondolatvilág szikrázik benned?

Lehetséges. Néha legalábbis utálom, hogy túl sokat gondolkodok, míg mások hamarabb nyitják ki a szájukat, mit sem törődve a következményekkel. Én belső ember vagyok. Az időm nagy részét magamban töltöm. Emlékezem, gondolkodom, fantáziálok. Ha túl sokat csinálom, akkor regény lesz belőle. Szóval ez alkati kérdés. Ha kifelé forduló lennék, akkor talán sosem írtam volna le egy szót sem, de így szerencsére van miből dolgozni.

Milyen ember Benyák Zoltán? Vajon akarja-e tudni az olvasó(ja), és vajon csalód(hat)na-e benne az olvasója? Egyáltalán kell-e látni a valódi embert az alkotó mögött?

Azt hiszem, az ember annyira nem érdekes. Az életem olyan, mint bárkié. Dolgozom, van munkaidőm, van író-időm. A párom szerencsére támogat az őrületemben, a kislányom pedig remélem, egy nap elolvassa, amiket írtam, és elmondja, ő mit gondol ezekről a dolgokról. Az érdekesség inkább a könyvekben van. Azokban a történetekben, amelyekben egy másik világot festettem, vagy más színekkel írtam le a miénket.

Szilvási Krisztián

2016.05.10