1656

Gestapós bőrdzseki alatt az Éva vermut

Hat többé-kevésbé friss lemez kritikája

Hat lemezről írunk, és lényegében mind a hatot ajánljuk, még akkor is, ha a Cult annyira nem hatotta meg a szívünket. A többi viszont annál inkább, sőt, egyikünk még év lemezét is kiált, és meglássátok, tényleg így is lesz kilenc hónap múlva.

MOTORPSYCHO – HERE BE MONSTERS (RUNE GRAMMOFON)

A norvég Motorpsycho az utóbbi idők egyik legnagyobb zenei rejtélye. Adott egy 1990 óta létező zenekar, amely sokáig középszerű hard rock lemezekkel fárasztotta a világot. Aztán úgy húsz év után egyszer csak történt valami, de hogy pontosan mi, az megfejthetetlen. A két alapító, fő zeneszerző, Ryan és Sæther mellé érkezett egy fiatal, jazzkonzervatóriumon okosodó dobos, Kapstad, ám ettől még érthetetlen, mitől változott ekkorát a csapat. Onnantól ugyanis mintha hirtelen minden a helyére került volna, a Motorpsycho szinte újrateremtette önmagát, és egymás után készíti a jobbnál jobb progresszív, pszichedelikus, a legnagyobbakat (Yest, King Crimsont, Genesist) is megidéző, de saját hanggal rendelkező albumait. Legyen szó szimpla LP-ről, vagy jazz- és vonószenekarral, jazz-zongoristával (Ståle Storløkken!) készített kvázi rockoperáról, vagy fesztiválra írt, templomban felvett, kórussal kísért rock-, klasszikuszene-hibridről. És még ilyen lemezen „elrejtett” kis gegekre is futja a kiapadhatatlannak tűnő kreatív energiából. A Here Be Monsters tehát már nem okoz nagy meglepetést, egy újabb remek darab a sorban. Talán annyi az újdonság, hogy nagyon belassult a banda, komolyabb rockolás alig van, őrületes zenélések viszont annál inkább. A 17 perces Big Black Dog pedig a pompás korona csúcsdísze: a Led Zeppelin Kashmirjához hasonlóan kérlelhetetlenül és méltóságteljesen menetelő tempójú dal igazi katartikus zárás. A Motorpsycho nem tud hibázni. 4,5/5 (Scs.)

Itt hallgathatod!

SPIDERGAWD – III (CRISPIN GLOVER)

A Motorpsycho és a Spidergawd nagyjából úgy viszonyulnak egymáshoz, ahogy a szintén norvég Madrugada és My Midnight Creeps egykor. Ott a cizelláltabb zenét játszó főzenekar (Madrugada) gitárosa élte ki vadulási hajlamait projektjében (MMC), itt pedig a Motorpsycho ritmusszekciójához csatlakozott egy másik énekes/gitáros és egy szaxofonos. Az eredmény pedig jobb nem is lehetne: a Spidergawd immár harmadszor mutatja meg, hogyan kell(ene) elsöprő lendülettel és modern hangzással játszani klasszikus rockot, mindenféle áthallás, avíttság nélkül, szórakoztatóan, slágeresen. Retró – lehetne rámondani, csak ez most már semmi jót nem jelent, egyre több a gyatra zenekar, egyre kevesebb az izgalom ebben a stílusban. Ami a Hisingen Blues és az Abra Kadavar idején még üdítően hatott, ma már a legtöbb esetben bosszantóan unalmas és ötlettelen. A Motorpsychóhoz hasonlóan a Spidergawd tagjai is egy monstre, háromrészes dalt hagytak a lemez végére, amire akár a prog.rock-rajongók is csettinthetnek. Igazi ajándék, hogy ez a két zenekar egyszerre működik. 4,5/5 (SCs.)

Itt hallgathatod!

ULVER – ATGCLVLSSCAP  (HOUSE OF MYTHOLOGY)

A három évvel ezelőtti Messe album fénye nálam kissé már megkopott, akkor jó volt, de az idő teltével egyre kevesebbet hallgattam. Túlságosan finomnak és hát szégyen vagy sem, erőtlennek és néhol unalmasnak találtam. Pedig alapból a black metalból indult, majd a metált elhagyva experimentálisba fordult norvég Ulver a legkirályabb zenekar a Földön, de tuti nem ez lesz az örök kedvenc tőlük. A teljes nagylemeznyi folytatás az életművükben idén januárban érkezett el az ATGCLVLSSCAP képében, ami mások szerint egyenesen a legunalmasabb Ulver-lemez, amit valaha is készítettek. Részemről most ez sokkal változatosabb, annak ellenére, hogy a 12 számos, 80 perces monstrum egy nagy és hosszú jammelgetés, felturbózva utólag a stúdióban némi elektronikával. Ráadásul az első énekhang a 40. perc környékén csusszan ki Garm torkán, szóval valóban nem egy könnyű darab ez annak, aki direktebb Ulver-dalokra számított. Viszont teljesen korrektek az improvizációk, süt minden számból, hogy egy örömzenélést hallhatunk és nem mély megfejtéseket. A Nowhere/Catastrophe szám újragondolása még mindig hibátlanként hat több tucatnyi meghallgatás után is, illetve több dal is egy kicsit megidézi a 2000-es Perdition City lemez hangulatát, kevésbé széttört és nyomasztó módon. Továbbra is tartom: ez nálam év albuma. 5/5 (Gnosis)

Itt hallgathatod!

BORKNAGAR – WINTER THRICE (CENTURY MEDIA)

A Borknagar meg én régen találkoztunk. Nagyjából a 2000-es Quintessence album környékén hagytuk el egymást, én meg ez a blackes, folkos, progresszív metálos norvég csapat. Pedig a most megjelent Winter Thrice-ig minden lemezzel próbálkoztam, de egyszerűen már nem szólítottak meg, talán olyan is volt, amit végig sem hallgattam. Aztán most az új album valahogy elkapott. Nem, nem azért van ez, mert most újra az első énekes, a ’97-ben kiszállt Garm szerepel két dalban, (bár baromi üdítő egy ilyen popba hajló éneket hallani ezen a cirádás, emelkedett hangulatú zenén). Mert persze a zene mit sem változott, de a legutóbbi albumokhoz képest sokkal több a fogós dallam. Az album ettől függetlenül egyáltalán nem felületes, szép is lenne! A dalok rétegzettek, odafigyelést is igényelnek, de sokkal jobban beléjük lehet kapaszkodni, mint korábban. Valakinek talán aggasztó, hogy manapság sokszor kell így fogalmazni: „nem újítja meg magát, csak jó minőséget produkál”, de ez az igazság. A Borknagar is tehet róla, hogy az megújítási ingerküszöb magasra került. Most legalább minőségben olyan lemezt írtak, ami feledteti az elvárásokat. 4/5 (dj)

Itt hallgathatod!

ANTHRAX – FOR ALL KINGS (NUCLEAR BLAST)

Mára talán végérvényesen lezárultak azok a viták, melyek azt taglalták, hogy John B. vagy Joey B. nyújtott-e jobb frontemberi teljesítményt az Anthraxben. De a kommentelőknek semmi oka nincs pánikra, az új album ugyanis a jelek szerint máris újabb verbális pankrációk ürügyéül szolgál. Pedig az extrém véleménykülönbségek jelen esetben legalább annyira indokolatlanok, mint Belladonna frufruja 2016-ban. Ugyanis szó nincs arról, hogy a For All Kings egysíkú, lélektelen, jellegtelen, stb. lenne, de épp oly indokolatlanok azok a szuperlatívuszok, melyekhez hasonlókkal a Worship Musicot joggal illették annak idején. A megfejtés egyszerű: Scott Ianék öt évvel ezelőtt a sztratoszféra szintjére tették fel a mércét, ehhez képest a For All Kings-szel „csak” jakok és hegyikecskék által lakott területeket sikerült elérniük. Ultrasúlyos, old school thrash metal gitártémákból nincs hiány, mint ahogy a Joey B. is hozott jó pár fogós dallamot, összességében viszont kevésbé katartikus a végeredmény. Ettől persze még rohadtul jólesik hallgatni. 4/5 (nausea)

Itt hallgathatod!

THE CULT – HIDDEN CITY (COOKING VINYL LIMITED)

A Fekete Lyuk-generáció számára a Cult legalább annyira szent és sérthetetlen jelenség, mint egykori fekete gestapós bőrdzsekijük, mely alatt szombat esténként meglapult egy-egy üveg Éva vermut. És persze legalább ennyire jogosan isteníti őket a komplett rock’n’roll színtér. Mert bár sosem értek el olyan kaliberű sikereket, mint a Mötley Crüe, csont nélkül ott voltak a legnagyobb hatású rockzenekarok között. Ettől azonban még tény, hogy a második újjáalakulást követő lemezeik a legkevésbé sem voltak hibátlanok. Ilyen értelemben pedig a Hidden City egyenes folytatása a 2007-ben megkezdett szériának. Természetesen akadnak hibátlan pillanatok (halld: Avalanche Of Light, In Blood), a Hidden City azonban túlnyomó többségében szerethető, ám ártalmatlan geronto-rockdalokat tartalmaz. 3/5 (nausea)

Itt hallgathatod!

Forrás: langologitarok.blog.hu

2016.04.10