1312

Tiszta lélekkel

Tűz Tamás, a csend költője

Felolvasó ülésre invitálta közönségét a Győri Kisfaludy Irodalmi Kör 1941. április 27-i meghívója. Az est vendége az irodalomban akkoriban induló „fiatal papköltő”, Tűz Tamás. A kritika elragadtatottan szólt az „ajkairól gyöngyöző legtisztább líráról”, amely ugyan „még nemes forrásban van”, de olyan „frissen”, üdén, pompás formaérzékkel és olyan képekkel, jelzőkkel és hasonlatokkal építkezik, „amelyeket csak vérbeli költő találhat meg”.

A Vigília 1941. májusi számában Radics István szólt megbecsülő hangon az akkor megjelent első kötet, a Tiszta arannyal „halk szavú és szelíd lejtésű” verseiről. Tűz Tamás költői egyéniségében együtt látja „James lelkének szelídségét” és Rilke „érzékeny szemlélődését”.

Az események dühös forgatagában Tűz Tamás az irodalomból a történelembe sodródott: a költészet biztonságos csöndjéből a háború sokkoló kilátástalanságaiba. A haláltánc kezdőlépéseinél rádöbbent: „Eladtak bennünket az állatoknak, emberségünkön osztozik a had...”.

A háború és az orosz fogság traumája után a megérzett-éreztetett „nemkívánatos-személy”-állapot következett, amit elviselni, átvészelni csak mély hittel, végtelen alázattal lehetett. Hiába tépázták a mostoha események tiszta emberségét, az isteni mérték maradt az örök fogódzkodó:

Mert mértékem vagy, újra kérlek, te mindig légy velem.
Tied vagyok, belőled élek mértéktelen
(Mértékem voltál)

1956 novemberében hagyja el Magyarországot. Ezzel az elhatározással irodalmi munkássága a nyugati magyar irodalom integráns része lett, és kezdetektől fogva a legjelentősebb, legszerényebb alkotója. Ez idő tájt született verseiben fájdalmasan örökíti meg sebeit: „e lelketlen világban nincs honom”, „a láthatáron túl van a te hazád”.

A haza elvesztése minden halandót porba dönt. Tűz Tamás lelkében sem maradt mindez nyomtalanul. Mégis az Újvilágban, kanadai földön is képes volt hite által porából felépülni az új élet főnixmadara, a pünkösdi újjászületés örömét a száműzetés megpróbáltatásai sem tudták letörölni a költő arcáról.

Lelkészként, költőként szilárdan őrizte, őrzi magyarságát, és éleszti másokban is. Őrzi a „lőrésen át” bevillanó ősz, a lánctalpaktól „véresre karmolt utcák” megannyi konkrét, majd jelképpé magasztosult emlékeit. A természetben él, az isteni kegyelem természetében, ami alaptörvénye életének, és áthatja minden leírt sorát. Költészete az emberi lét teljességét, ahogy Kemenes Géfin László írta, „az isteni-emberi kapcsolat”-ot, az „idősorrendbe történő kibontakozását”, „a temetés-bűnbeesés-megváltás-apokalipszis egymás után következő négyesének megvalósulását” foglalja magában.

Tűz Tamás, koránál fogva is, látja az Omegát, de örökké hitt és hisz a kezdetekben. Ismeri és szereti az Életet, az Embert, a korona fényét és a saruszíjak szorítását. Ismeri, költeményekké formálja „az útkeresés gyönyörű kálváriáját”.

Tűz Tamás a csend költője. Az elmélkedő, tiszta lélek csendjét tárja fel, „a szeretet dialektikáját”, „ami átvisz az el nem múló mába”. Tűz Tamás a remény költője, az egy perc alatt megélt évszázadnyi időé, ami haza, történelem, hit, a tiszta lélekkel őrzött béke, a föloldozás, „az ég szeretete”, mind-mind egyidőben, mégis külön fűszál és rét, porszem és kozmosz: egyszer és mindörökre.

Tűz Tamás verseivel élni segít.

Gülch Csaba (1992)
Grafika: Hargitai Beáta

2016.04.01