1364

Maggie – Az átalakulás

Filmkritika

Zombifilmekből Dunát lehetne rekeszteni, de az nem zárja ki azt, hogy hébe-hóba ne akadjon néhány olyan darab, mely koncepciójánál fogva valamelyest kilóg a sorból. Henry Hobson elsőfilmes rendező Maggie – Az átalakulás című dolgozata pont ilyen – éppen csak az benne a sajnálatos, hogy jobb volt ez a film, amíg csak elképzeltük.

A Maggie – Az átalakulás egésze, ahogyan működik és viselkedik, nagyon könnyen párhuzamba állítható a címszereplő édesapját megformáló Arnold Schwarzenegger filmben látható játékával és annak működésével. Mindkettő – a film és a színész – mindvégig azon van, hogy levetkezze saját korlátait, manírjait és a rá jellemző vonásokat, helyette valami intimebb, letisztultabb eredményt szeretne véghezvinni. Mind a zsáner, mind pedig a színész hajlamos a megújulásra és arra, hogy valami olyasmit hozzon létre, ami eddig nem volt jellemző rá annyira. Schwarzi tehát akciófilmes pályafutásába szeretne új színt vinni, a zombifilmek pedig karakterdrámaként élednek újjá ebben a filmben. Legalábbis az alkotók feltételezhető szándéka szerint így kellett volna történnie.

A történet valamivel az után játszódik, hogy egy furcsa elváltozásokat és egyéb kellemetlen mellékhatásokat magával hordozó kór kipattan, és megtizedeli a népet. Főszereplőnk, Maggie eltűnése indítja be a filmet, akinek édesapja ered a nyomába, hogy egy 1-2 percben lezavart két hetes kutatást követően megtalálja és hazavigye a kislányt. Maggie elkapta a kórt, és napjai meg vannak számlálva, ám apukája nem rest szembemenni a szabályokkal, és kitart lánya mellett, a végsőkig ápolja őt.

A zombijárvány globális szintű bemutatása tehát ezúttal elmarad, a Maggie csupán néhány karaktert mozgat, és bár a műfajjal járó horrorisztikus elemek nagyjából megvannak (az elváltozás testi jelei, néhány, pulzusszámot felpaprikázó flashback-villanás), ezek mind a legminimálisabb fokozaton vannak. Kapunk ugyan egy kis ízelítőt abból, hogy milyen állapotban van a világ körülöttük, de ezek megmaradnak pusztán hangulati adaléknak. A fő vonal egy apa-lánya viszony, amely a film egyik erőssége, ám valahogy képtelen elemelni az egész mozgóképet a „lehetett volna jobb is”-kategóriából. Habár a történet adná magát ahhoz, hogy a Maggie különféle morális kérdéseket feszegessen, úgymint a „Képes-e egy apa saját maga véget vetni lánya életének?”, valahogy nem akaródzik neki belemennie ilyenekbe. A szándékoltság mintha meglenne, de hasonló konfliktusok kukázása mellett inkább álmatagon szemléli apa és lánya hétköznapjait és a gyors lefolyású kór következményeit. A probléma pedig itt van, mivel papíron jól hangzik mindez, és egy erős metamorfózis-drámával egybekötött kamaradrámává is válhatna, de ahelyett egy eseménytelen, hovatovább jobbára unalmas és jobb sorsra érdemes film vált belőle, melyen csak rontanak a fantáziátlan és nyeglén megírt dialógusok.

A vállalkozás persze attól nemes, és nincs híján olyan aspektusoknak a film, amelyek valamelyest mentik a helyzetet: a hangulat kellően apokaliptikus, a film általános csendessége jól alkalmazott és sokszor fojtogató, ahogyan az operatőri munkának is vannak remek pillanatai. A Maggie egy átlagnéző számára fogyaszthatóbb, művészfilmes vonásokkal rendelkező indie-film karakterisztikáival van felvértezve, és az egyik legjobb, amit elmondhatunk róla, hogy nem érezzük a teljesebb látkép hiányát pusztán a szűkös anyagiaknak. A másik jó tulajdonsága pedig a már fentebb említett, megszokott imázsától totálisan megfosztott Schwarzenegger, aki egészen méltóságteljesen hordja egy lányát mindennél jobban szerető, évek hosszú sora által megtört férfi arcmását. Nem az akciósztárt látjuk görcsösen színészkedni, hanem egy olyan aktort látunk, akire évtizedek alatt azért ráragadt egy s más a drámai színészetet illetően – még ha erre nem is feltétlen a verbalitás útján derül fény, hanem inkább az arcjáték és mimika az, ami játszik. Mellette Abigail Breslin megállja ugyan a helyét, de az ő jelenléte nem elég erős ahhoz, hogy sokáig emlékezzünk rá. Nincs meg benne az, ami Arnoldnál: a meglepetés és a megszokottól való eltérés ereje.

Mindent egybevetve tehát a Maggie nem lett egészen az a film, amiben reménykedtünk, de így is jobban jártunk, mintha egy mezei, hentelős zombihorrort láttunk volna. Eseménytelensége és álmatagsága egyszerre válik előnyére és hátrányára a filmnek, de Arnold alakítása egyértelműen a javára válik a dolgozatnak. Nem kizárólagosan miatta, de miatta FŐKÉNT érdemes tenni egy próbát a filmmel.

Kónya Sándor
Forrás: cinestar.hu

2016.03.22