Apja, id. Bartók Béla a város iskolájának igazgatója volt, zongorán, csellón játszott, zenekart vezetett, sőt komponálással is foglalkozott. Korai halála után édesanyja, Voit Paula egyedül fogott hozzá hétéves fia és hároméves lánya, Elza neveltetéséhez, városról városra vándorolva. Béla előadóként és zeneszerzőként 11 éves korában debütált A Duna folyása című első saját kompozíciójával. Végül Pozsonyban (ma Bratislava, Szlovákia) telepedhettek meg, ahol rendszeresebb zenei képzésben részesült, és érettségivel befejezte gimnáziumi tanulmányait.

Az ugyancsak Pozsonyból származó, nála négy évvel idősebb Dohnányi Ernő nyomdokaiba lépve a budapesti Királyi Zeneakadémiára ment tanulni, ahol a Liszt-tanítvány Thomán István zongora- és Hans Koessler zeneszerzés-tanítványa lett 1899 és 1903 között. Noha kiemelkedő tehetsége mind zongoraművészként, mind zeneszerzőként hamar megmutatkozott, pályája mégsem indult könnyen. Első nagyszabású hazafias szerzeményei (a hamarosan visszavont Kossuth-szimfónia, a zongorára, ill. zongorára és zenekarra írt Rapszódia, az 1. zenekari szvit) megírását követően felfedezte a parasztzenét, mely az addig ismert népies műzenénél eredetibbnek és alkalmasabbnak bizonyult egy új magyar zenei nyelv megteremtéséhez. Kodály Zoltánnal karöltve rendszeres népzenegyűjtésbe fogott, és ezzel párhuzamosan elkezdett népi zenén alapuló modern (olykor egyenesen kísérleti jellegű) kompozíciókat írni (Tizennégy bagatell, 1. kvartett).

Egyéni stílusának kialakulásában döntő szerepet játszott a válság, melyet Geyer Stefi hegedűművésznő iránti reménytelen szerelme okozott. Az I. hegedűversenynek nevezett darab, amelyet azonban pontosabb korai vagy posztumusz hegedűversenynek mondani, végül kéttételes maradt, és mint ilyen landolt a művésznő íróasztalfiókjában. A darabot Bartók állítólag épp aznap fejezte be, amikor a lány megfogalmazta a neki szóló szakítólevelet. A művet Stefi – nyilvánosság előtt legalábbis – soha nem mutatta be. Ősbemutatójára ötven évvel keletkezése után, 1958. május 30-án került sor Baselban, amikor már sem a zeneszerző, sem a hegedűs múzsa nem élt. Hans-Heinz Schneeberger szólaltatta meg Paul Sacher vezényletével.

1909-ben feleségül vette Ziegler Mártát, akitől első fia, ifjabb Bartók Béla (1910-1994) született. Több, mint egy évtizeden át fáradhatatlanul gyűjtött Magyarország eldugott falvaiban, a magyar mellett jelentős szlovák és román ajkú területeken, ahol érdeklődése már igen hamar a kisebbségek népzenéje felé fordult, és kutatásaival úttörő módon járult hozzá az összehasonlító népzenetudományhoz. Különösen izgatták a szerinte egzakt tudományos módszereket igénylő, „természeti jelenség”-nek tekintendő parasztmuzsika archaikus vonásai. A rendszeres terepmunka időszakából való hazai népzenegyűjtése mintegy 3500 román, 3000 szlovák és 2700 magyar, valamint néhány szerb és bulgár dallamot (dalt és hangszeres darabot) ölel fel. Erről az időszakról írja később: „Életem legboldogabb napjai azok voltak, amelyeket falvakban, parasztok közt töltöttem.”

1906-tól szoros tudományos együttműködés alakult ki közte és az ugyancsak zeneszerző és folklór-kutató Kodály Zoltán (1882-1967) között. Az ősi zene iránti érdeklődés Bartókot 1913-ban Algériába vezette arab népzene gyűjtésére, később pedig, 1936-ban Törökországba is ellátogatott. A népzenekutatói terepmunka azonban 1918-ban, az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése, és Magyarország jelentős területeinek az I. világháborút követő elvesztése miatt éppen a folklorisztikailag legfontosabb vidékeken vált lehetetlenné, s Bartók azt alkalmi gyűjtések kivételével nem folytathatta. Helyette előbb szlovák, majd román gyűjtéseinek egyre részletesebb lejegyzése, rendszerezése és tudományos kiértékelése foglalkoztatta. A magyar népdal (1924) címmel pedig megjelentette a gazdag példatárat is tartalmazó első tudományos igényű áttekintést a parasztság körében gyűjtött népzenei kincsről, majd 1934 és 1940 között ismét intenzíven dolgozott az akkori teljes, mintegy 13.000 dallamot számláló magyar népzenei anyag rendszerezésén, valamint részt vett a Pátria lemezsorozathoz 1937/38-ban készült hangfelvételek munkálataiban is. Népzene-tudományi munkásságának elismeréseképpen választotta 1935-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé.

Az I. világháborút követő időszaktól kezdve Bartókot, különösen A fából faragott királyfi (1914-17) balett 1917-es és A kékszakállú herceg vára opera (1911 – mindkét mű Balázs Béla szövegére) 1918-as sikeres bemutatásának köszönhetően, nemzedéke és általában a modern magyar zeneszerzés vezető komponistájának ismerték el. Újabb zeneműveit a jelentős bécsi zeneműkiadó, az Universal Edition 1918-ban kezdte kiadni, s végre megnyílt Bartók számára a nemzetközi zongorista és zeneszerző pálya lehetősége. Ettől kezdve rendszeresen koncertezett Párizsban, Londonban és Európa más zenei központjaiban. Az 1920-as évek második felében az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban is nagyobb koncertkörutat tett.

1923-ban vált el első feleségétől. Fiatal zongoraművész tanítványát, Pásztory Dittát vette nőül, akitől a következő évben született második fia, Péter.

Bartók zongoraművei, az Allegro barbaro (1911), vagy a Szabadban (1926), valamint pedagógiai céllal komponált sorozatai, a Gyermekeknek (1908-1911) és a Mikrokosmos zongorára (1932-39), illetve a Negyvennégy duó két hegedűre (1931) jelentős helyet foglalnak el a 20. századi zeneszerzés és korszerű zeneoktatás történetében. 1908 és 1939 között komponált hat vonósnégyese a műfaj történetében kiemelkedő eredménynek számít. Több nagyszabású zenekari műve, különösen az 1923-ban komponált Táncszvit és a svájci karmester-mecénás Paul Sacher megrendelésére íródott Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára (1936) vált első előadásait követően mindjárt világhírűvé. A merész témaválasztása miatt kölni bemutatásakor botrányt kiváltott pantomimjében, A csodálatos mandarinban (librettó: Lengyel Menyhért; 1918-19, hangszerelés 1924, bemutató 1926) jutott el zenei stílusában a legradikálisabb pontig. Ezek a művek kora két leghíresebb zenei újítója, Arnold Schönberg és Igor Stravinsky mellett jelölték ki helyét. 1938-ban fejezte be Kontrasztok című művét, amelyet Benny Goodman dzsessz-klarinétos számára írt. Itthoni és külföldi tudományos előadásainak, cikkeinek, tanulmányainak és dallam-kiadványainak köszönhetően ugyanakkor a kelet-európai népzene egyik legnagyobb szaktekintélyének számított.

Ausztria német megszállását követően műveinek kiadását a londoni Boosey and Hawkes cégre bízta. 1940-ben feleségével elhagyta a háborús Európát, az Egyesült Államokba utazott. Koncertezett, egyetemeken oktatott, mindenekelőtt a Columbia Egyetemen, mely díszdoktorává avatta, s ahol Milman Parry nagy délszláv gyűjteményének lejegyzésén és rendszerezésén dolgozott. Amerikai tartózkodása alatt igen hamar jelentkezett végzetes betegsége, a leukémia. Még így is megírhatott néhány mesterművet, a zenekari Concertót (az orosz származású Serge Koussevitzky karmester számára, 1943-ban), a Szólóhegedű szonátát (Yehudi Menuhinnak, 1944-ben) és – lényegében – a feleségének szánt 3. zongoraversenyt. Az utóbb kiegészítve közreadott Brácsaversenyét már csak vázlatos formában hagyta hátra. Az elkészült vázlatok alapján először Serly Tibor állította össze és hangszerelte a művet. Később fia, Bartók Péter és munkatársa, Nelson Dellamaggiore készítette el a mű felülvizsgált kiadását. A legtöbb népzenei gyűjteményét kiadásra készítette elő, bár ezek már csak halála után jelenhettek meg.

A világháború alatt és befejezése után hazája sorsa intenzíven foglalkoztatta, ám halála előtt a hazatérést – bár magyar állampolgárságát megőrizte – nem tartotta időszerűnek. 1945. szeptember 26-án New Yorkban hunyt el súlyos betegségben. Földi maradványait 1988-ban két fia, ünnepélyes keretek között hozta New Yorkból Budapestre, ahol a Farkasréti Temetőben került végső nyughelyére.

Fia, Bartók Péter Apám címmel írt egy könyvet, amely nem életrajz, hanem amelyben „…csak saját élményeimet vagy olyan beszélgetéseket használtam fel, amelyeknek résztvevője vagy fültanúja voltam”. Magáról az emberről sok érdekes dolgot fogalmazott meg: „Apám nem tudott csevegni, a semmiről különösen nem, egyszerűen nem tudta, hogyan kell. […] De ha olyanokkal volt együtt, akikkel tudott beszélgetni, akiket érdekelt, hogy mit tanulhatnak tőle, akkor laza és nyitott volt, jól érezte magát, és mindenki számára kellemessé tette az együttlétet.”

Bartók életműve tovább él, koreográfusokat, operarendezőket, költőket éppúgy megihlet, ahogyan meghódítja a balett világát is. Kiapadhatatlan és elfogulatlan érdeklődése (illetve, ahogy ő maga kifejezte: szeretete) a különböző népek, szomszédnépek, etnikumok parasztzenéje iránt ma is példaértékű.

A megyei könyvtár Kisfaludy Károly Könyvtárának harmadik emeleti Hang- és Médiatára előterében április végéig megtekinthető kiállítás (a fenti képen) emlékezik meg hazánk egyik legnagyobb zeneszerzőjéről.

Összeállította: Juhászné Lukács Mária

Források: Wikipédia, MTA- ZTI Bartók- archívum, Bartók Péter: Apám (EMB, Budapest, 2002.)

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.