A Budapest körüli harcok voltaképpen már egy hónapja tartottak (a fővárosért vívott küzdelem összesen 102 napig húzódott el, amely egyben a II. világháború egyik leghosszabb ostromát jelenti), de ettől kezdve tényleges körülzárás volt. A civil lakosságból, aki tudott, a pincékbe, óvóhelyekre menekült, miközben fejük felett rendkívül súlyos harcok zajlottak minden háztömbért.

A Karl Pfeffer-Wildenbruch vezette IX. SS hegyihadtest állományába mintegy 41 ezer német katona tartozott, valamint alárendelve nekik 38 ezer magyar. Utóbbiak több-kevesebb lelkesedéssel harcoltak: míg sokan úgy érezték, hogy egy elveszett ügyért felesleges lenne feláldozni az életüket, mások (például a rohamtüzérek) kiválóan harcoltak az ostrom során. Hitler a védőrséget végsőkig való kitartásra utasította, a fővárost pedig erődnek nyilvánította. Budapest a történelem egyik legtöbbet ostromolt városa, ellenőrzi a Dunát, valamint a rajta áthaladó közlekedési utakat is. Noha a magyar politikai vezetés – benne Szálasival – igyekezett elkerülni, hogy a gyönyörű város harcok színterévé váljon, Hitler Bécs és a zalai olajmezők védelmének érdekében hajlandó volt feláldozni az egyébként általa is szépnek tartott Budapestet.

Bár a harcok december végén eleinte Budán voltak hevesek, ám miután a Hűvösvölgyben elakadtak a szovjet próbálkozások, később Pestre tevődött át az összecsapások súlypontja. A mintegy 176 ezer fős szovjet ostromsereg itt fokozatosan tolta a Duna felé a német-magyar alakulatokat. Január 13-ra a frontvonal elérte Pest belvárosát, és hamarosan már a Keleti- és Nyugati pályaudvarért folyt a küzdelem. A német parancsnok, belátva Pest tarthatatlanságát, elrendelte annak fokozatos feladását, és a Duna-hidak felrobbantását. Január 17-én a csodálatos (és a maitól egészen különböző) Erzsébet hidat, majd utolsóként másnap reggel a Lánchidat repítették a levegőbe. A katonai szempontok természetesen elsőbbséget élveztek az anyagi és művészeti értékekkel szemben.

A körülzárt német-magyar harccsoport helyzete az idő teltével egyre nehezebb lett. A német légierő képtelen volt biztosítani a kellő utánpótlást, különösen azt követően, hogy a budapesti repülőterek egymás után szovjet kézre kerültek. Végül már csak a szükségreptérként működő Vérmezőt használhatták a védők, ám ott csak futárgépek és vitorlázók tudtak landolni, nagyobb szállítógépek nem. Így megoldásként az ejtőernyővel ledobott csomagok jöhettek szóba, amelyek azonban gyakran az ellenség kezére kerültek. Bár történtek felmentési kísérletek német részről, de végül egyik sem érte el a fővárost, és a védelem február 10-re kifogyott élelmiszerből és lőszerből egyaránt.

Hitler ugyan megtiltott minden kitörési kísérletet, de Pfeffer-Wildenbruch tábornok február 11-én 20 órára elrendelte azt a megmaradt katonák számára. A szovjetek tudomást szereztek a tervről, így az akció minden hősiessége ellenére vadkacsavadászattá lett, egyes állítások szerint a kitörés útvonalán a szovjet katonák gramofonokon Karády Katalin: „Hiába menekülsz, hiába futsz kezdetű” dalát játszották le a németeknek. A 16 ezer kitörő német-magyar katonából ezernél is kevesebben érték el a Pilisben lévő német vonalakat, s zömüknek nem kegyelmeztek a szovjetek.

Február 13-án Budapesten lassan megszűnt a csatazaj, és a lakosság Budán is a felszínre merészkedhetett. Amit találtak, nem volt szívderítő: egy romokban heverő város és a fosztogató, erőszakoskodó szovjet hadsereg.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Ungváry Krisztián: Budapest ostroma. Bp.: Corvina, 2005.

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.