1248

Gondolj rám!

Filmkritika

Akárki akármit is gondoljon róla, Kern András neve akkor is fogalom a szakmában. Okkal szeretjük Woody Allen klasszikusait csak az ő szinkronjával nézni, mert valahol habitusában a két színész nagyon is hasonlít. Kern hasonló értelmiségi attitűdöt testesít meg kis hazánkban, mint Allen a tengerentúlon, azonban míg Allen szépen fokozatosan átvándorolt az utóbbi években a kamera túloldalára – amit csak néha szakít meg egy-egy szerepléssel – addig Kern nálunk elsősorban színészként ismert.

Most úgy gondolta, hogy Vámos Miklós Halhatatlan című novellájában van egy filmre való alapanyag, és 19 év után ismét rendezésre adta a fejét, de sajnos azt kell, hogy mondjam, bárcsak ne tette volna.

Pedig alapvetően még a nem túl eredeti koncepcióban lenne is kraft, amely szerint a rendezett életű sztárorvos, Dr. Borlai miután megtudja, hogy halálos beteg, és már nincs sok ideje hátra, elhatározza, hogy mindenkivel meggyűlölteti magát, csak hogy a gyászuk kevésbé fájjon. Számomra kissé már ez a gondolkodásmód is nyakatekert, elvégre egy élet munkáját és megbecsülését nem lehet pár hónap alatt lerombolni, de a filmes dramaturgia mentén ettől még jól működhetne.

Csak sajnos nem működik. Ugyanis a Gondolj rám! egy igazi egotrip, amelynek középpontjában Kern András áll, mindenki más – hol jobban, hol rosszabbul – pedig mögötte. Ez a kisebbik gond, hiszen ettől még működhetne a film, de amellett, hogy fürdik a kerni közhelyekben, a legkevésbé sem működőképes vígjátékként. Ahelyett, hogy megnevettetne, legfeljebb csak mosolyogsz, jobb eséllyel heherészel, de sajnos inkább kínosan feszengsz ebben a 20 évvel ezelőtti manírokba ragadt filmen, ahol a gondosan felépített helyzetkomikumok helyett csak fáradt improvizációt kapsz. Mert mind látványban (nem is értem, Ragályi Elemér ehhez hogyan tudta a nevét adni), mind laza dramaturgiájában valahol a ’90-es évek alkotásai között ragadt Kern filmje, nem is beszélve a karakterisztikában, talán csak Eszenyi Enikő villant fel valamit a többiekhez képest.

És noha Kern Andrásra kellene haragudnom, mégse tudok, hiába alakítja túlontúl önmagát, a színész szerethetősége mindenképp a film javára írható, ahogy az olykor meglepően erős drámai sztoriszálak is, amelyek fényében a (betiltott) plakátokon virító vígjáték/végjáték szóvicc helyett inkább a végdráma jelző illik a filmre. Ugyanakkor a Gondolj rám! a rendszerváltás óta félholt állapotban leledző filmipar jól érzékelhető tünete. Az elmúlt esztendőkben hiába fordultak rendre elő olyan alkotások a mozikban, amelyekre akár témájuk (pl. Viharsarok), akár megvalósításuk (pl. Liza, a rókatündér), akár mindkettő (pl. Saul fia) okán érdemes volt odafigyelni, ezek még mindig csak pislákoló reménysugarak egy nagyon hosszú és sötét alagút végén. A pénztelenség éppúgy a rendszer hibája, mint hogy rengetegen nem beszélik a filmnyelvet, nem vették észre annak változásait, nem fogékonyak annak fejlődésére, vagy éppenséggel túlontúl Hollywoodot próbálják másolni, így a honi nézők értelemszerűen a sokkal profibb vagy érdekfeszítőbb külföldi mozik felé fordulnak, amiből egyenesen eredeztethető az „ahhoz képest, hogy magyar…” mentalitás is számos filmmel szemben.

Kern András pedig közel két évtizedig nem volt „a placcon”, mint rendező, és ez sajnos minden egyes képkockán tettenérhető. Pedig érezhetően lenne mondanivalója bőven életről, halálról, családról, fel nem dolgozott sérelmekről, ahogy Woody Allennek is évről évre, de a feltételek jelenleg nem adottak, és szemmel láthatóan ő sem találja a közös hangot a közönséggel. Ennél fogva a Gondolj rám! a címével ellentétben sajnos gyorsan felejthetővé válik.

Pavlics Tamás
Forrás: cinestar.hu

2016.02.04