1944

„A kemény móriczi világba szerettünk bele”

Kerekes Band interjú

A Kerekes Band 20. születésnapja alkalmából beszélgettünk Fehér Viktorral, a zenekar alapító tagjával és dobosával. A műfajteremtő együttes sikeresen ötvözte a népzenét és a szórakoztató könnyűzenét, ezzel visszatérve a műfaj populáris alapjaihoz. Kiderült, mitől nem ég ki a banda 20 év zenélés után sem, hogyan találtak rá hangjukra, és hogyan lehet úgy furulyázni, hogy az már szólógitározás.

Hogyan alakult a zenekar?

Zsombor 14 éves korában egy barátjával kezdett zenélni. Ez a barát végül kikopott mellőle, ekkorra már két éve furulyázott. Később pályázott a Népművészet Ifjú Mestere állami díjra. Amikor ezt elnyerte, felfigyelt rá Kallós Zoltán Kossuth-díjas népzenegyűjtő Erdélyből. Elhívott minket a válaszúti nyári táborába, ami az egyik leghíresebb erdélyi alkotótábor. Persze nagyon örültünk, és elmentünk. A tábor után követett minket Námor Csabi kobozzal, így pár évig ebben a klasszikus zenei felállásban voltunk együtt: furulya, koboz, dob. Utána gyűjtögettük magunk mellé az embereket, személy szerint Csarnó Ákost brácsával és Kónya Csabit basszusgitárral. Így alakult ki az a felállás, ami 2002 óta nagyjából változatlan.
20 év tagváltások nélkül sok idő, hogy csináljátok?

Szerencsés együttállás. Egyrészt nyilván szeretjük egymást, másrészt alapvetően vidéki zenekar vagyunk. Egerben nincs olyan hemzsegő zenekari élet, főleg ilyen lehetetlen formációkkal, mint a miénk. Nem volt az, hogy „Úristen, a Námor Csabi átmegy egy másik zenekarba kobzálni”, vagy hogy „Ákosra lecsap egy másik népzenei banda, mert pont ilyen brácsásra van szükségük”. Egymásra voltunk utalva, együtt kellett valamit létrehozzunk. Nem volt semmi elvágyódás, vagy más zenekarok csábítása.

Pedig most már ismertek vagytok. Nem akartatok soha átjátszani más formációkba?

Erre mindig azt mondjuk, hogy Mick Jaggert nem szeretnénk látni az AC/DC-ben kiegészítő vendégként, mert ő a Rolling Stonesban az igazi Mick Jagger. Amint onnan kilép, az egész brand bomlik. Úgy vagyunk vele, hogy a Kerekes Band tagjai ne álljanak be ide-oda játszani. Voltak már bandák a zenetörténelemben, amik így forgácsolódtak szét. Ha nem tudsz arcokat kötni egy zenekarhoz, akkor a közönség is elkezd kopni, mert a közönség általában a zenészekbe lesz szerelmes. Ha a név mögött mindig más zenészek vannak, akkor nincsenek, akiket megszeressenek.

Szerinted ti mitől vagytok szerethetőek?

Érdekes kérdés, mert ebben a zenében valójában semmi olyan nincs, amitől sikerre lenne ítélve. Nincs benne nagyon ének, a furulya elég megosztó hangszer, különösebben rádióbarátok se vagyunk, a dallamokban se nagyon törekszünk arra, hogy populárisak legyenek. Egyedül talán a Mr. Hungary lett az, de csak véletlenül, nem tudtuk, hogy ez lesz belőle. Tehát tényleg az lehet, hogy ebből az öt tagból a közönség meg tudja találni azt, akit szeret. Amikor megkérdeztem embereket, milyennek látnak minket kívülről, mindenki azt mondta, mi egy haver zenekar vagyunk, mintha a haverjaik játszanának a színpadon, nincsenek nagy sztárallűrök, nem különül el élesen a zenekar a közönségtől. Ez létrehoz egy bensőséges hangulatot, szinte úgy járnak vissza hozzánk, mint a saját családtagjaik koncertjére. A 20 év kapcsán nemrég csináltunk egy interjúsorozatot. Kelemen László, a Hagyományok házának igazgatója mondta: az a jó a Kerekesben, hogy azonnal kapcsolatot teremt a közönséggel, és valóban velük foglalkoznak. Ezt sok zenekar, elsősorban népzenei bandák – nem tudom, miért, de – nem jól kezelik. Nem hiszem, hogy lenézik a közönséget, egyszerűen csak zenélnek a színpadon, és az előadóművészi dolgokra nem figyelnek.

Igen, van bennetek egy kettősség, amit a népzene és a bulizene keveréke ad.

Sebő Feri mondta – és ebben teljesen egyetértünk –, hogy a népzene a mindenkori popkultúra része volt. A gitárformáció egy újfajta kamarazenei felállás, ha úgy nézzük. Száz évvel ezelőtt a vonósnégyesért voltak oda az emberek. Ezért népzene a neve, mert a teljesen hétköznapi embereknek szólt. Ez később a gyűjtésekkel, Bartók és Kodály munkássága során helyet talált magának a magasművészetekben. Viszont ezzel valamilyen szinten el is vágta magát a populáris műfajoktól. Sokan szeretnek, de sokan kritizálnak is minket amiatt, hogy mi a „pop” oldalát mutatjuk be ennek – akármennyire nem szeretem ezt a kifejezést.

Nem gondolod, hogy mára már kialakult valami trend a világzene körül?

A 2000-es évek elején tudom, hogy volt egy világzenei bumm, hogy mennyire tart még ennek a lendülete, nem tudom. A Balkánra fókuszálva létrejött egy rezesbandás vonal, főleg a Kusturica-filmek hatására, de ezek mára szerencsére elkoptak. Szerintem nagyon felületes dolog volt. Amint divattá válik valami, olyan emberek is elkezdenek foglalkozni vele, akiknek nincs meg a megfelelő „előképzettsége”. Mi annak idején jártunk gyűjteni – és ezt direkt mindig el is mondjuk, nehogy azt higgyék, csak divatból nekiálltunk, és kivettük a Magyar Népzene II. című könyvből a legjobb dallamokat. Jártunk, gyűjtöttünk, és letisztáztuk magunkban, hogy kifejezetten a magyar pásztorhagyományok alapútvonalát akarjuk követni. Ennek vannak családi vonatkozásai is, és a hangszereinkhez is ez köthető a legjobban, mivel a pásztoremberek használták leginkább a furulyát meg a dudát.

Honnan erednek a családi vonatkozások?

Én magam történelem és kommunikáció szakot végeztem, tehát amúgy is érdekel a történelem. Zsombornak is volt egy ilyen heppje, hobbi szinten foglalkozott vele. Csinált is egy családfakutatást, és egészen az 1700-as évekig eljutott. Kiderült, apai ágon a férfiak mind az egri érsekség juhászai voltak, biztosan ők is találkoztak magával a hangszerrel, mert juhász nem nagyon volt meg furulya nélkül. Szerintem nagyon szép, hogy így visszataláltunk.

A legtöbb népzenében, amit hallottam, nincs furulya. Nem annyira szokványos hangszer ezekben a berkekben sem, ugye?

Igen, az, hogy furulyazenével kezdtünk el foglalkozni, a népzenében is viszonylag underground. Két fő része van a táncházaknak: a vonós zenei meg a moldvai, esetleg gyimesi. Az átlag táncházasok inkább a vonós zenét szeretik: széki, mezőségi, kalotaszegi, szatmári. Furcsa is volt, amikor jártunk néptáncolni, hogy még a saját néptáncos korosztályunk – akikkel mondhatni, egy ügyért küzdöttünk – is furcsán nézett ránk a furulyás zene miatt. Nem értették, miért kell kilógni a sorból, hol van ez egy szép kalotaszegihez képest, ami telis-tele van gyönyörű hegedűfutamokkal? Nem csoda, hiszen a gyimesi meg a moldvai zenék azért elég barbárok. Olyanok, mint maguk a pásztorok: letisztultak, karakánok, nincs bennük finomkodás. Mi ebbe a kemény móriczi világba szerettünk bele.

És ebbe hogy jött be a dobszerkó?

A moldvai zenének egyik alaphangszere a dob, a gyimesinek meg a gardon (a csellóhoz hasonló, négyhúrú ütőhangszer). Én ezeken kezdtem el játszani. Mellette persze megtanultam furulyázni, de ebben egyrészt Zsombor sokkal jobb nálam, másrészt kellett valaki a dobokhoz. A moldvai dob – amit tapannak hívnak Bulgáriában – egy kétfenekű sima bőrdob. Úgy éreztem, ez engem és a zenekar fejlődését is korlátozza, emiatt elkezdtem dobszerkóval foglalkozni. A táncházazás már kezdett egyre kevésbé izgalmas lenni, így végül mondtam a fiúknak: folytassuk tovább szerkóval. Innentől már tudatosan készültünk, hogy valami új dologgal jöjjünk elő. Ebben nélkülözhetetlen volt a többiek profizmusa, mert a hangszereik nem arra lettek kitalálva, hogy nagyszínpadon, erősítéssel szólaljanak meg. Emögött irtózatos kísérletezés van, már csak abban is, hogy egyáltalán megszólaljanak valahogy, ne gerjedjenek, ne sípoljanak. Különböző mikrofonokkal kellett próbálkozni, mindenféle effektezéssel, és így tovább. Aztán azt is ki kellett találni, hogyan lehet megélni, megcsinálni a showt, koncerteken mozogni, táncolni, ugrálni – ez mind-mind rengeteg kísérletezést igényelt.

Milyen íve volt a pályátoknak, egyből vevők voltak az emberek ezekre az újításokra?

Elég öntörvényű pályát futottunk be. Mikor a klasszikus népzenei útról letértünk, népi berkekben már eléggé befutott zenekar voltunk. Aztán átnyergeltünk a könnyűzene műfajára, hogy megvalósítsuk önmagunkat, de ez teljesen ismeretlen út volt számunkra. Emlékszem, amikor először felhívtuk az A38-at tizenpár éve, elmondtuk nekik, milyen műfajban játszunk, de azon kívül, hogy bekérték az anyagot, nem sok visszajelzést kaptunk. Nem sokan hittek bennünk még akkor. Aztán 2006-ban a Besh o droM előtt léptünk fel, ami akkorát ütött, hogy azóta is folyamatosan visszajárunk oda. Vidéki zenekarként baromi nehéz felhallatszódni Budapestre, még most is, az internet korában. Egerben mi már akkor bevittünk 4-500 embert a klubokba, amikor Budapesten még csak 25-30 barát jött el a koncertjeinkre.
Az első lemezt – ahogy azóta az összes lemezünket is – saját magunk adtuk ki, mert volt egy rossz tapasztalatunk az egyik kiadóval, ami miatt úgy döntöttünk, inkább magunk csináljuk. Nem nagyon értettünk hozzá, amikor elkezdtük, de beletanultunk, kiadtuk a lemezt, majd jöttek a sikerek. Az elején persze mindenki ránk húzta a Jethro Tull-hasonlatot a fuvola miatt. Őszintén szólva mi nem is ismertük őket, nem hallgatott senki a zenekarból Jethro Tull-t. Aztán persze meghallgattuk, mégis mi ez, ha már ennyire hajtogatják, legalább tudjunk mondani valamit. A sajtó is egyre jobban rákapott a zenénkre. Gondolom azért, mert annyira nem lehetett máshoz hasonlítani, annyira friss és új volt, hogy ez érdekessé tett minket. A pályatársak néztek is, hogy lehet ilyen műfajjal bekerülni a Playboyba.

Hogy lehet ezt 20 évig teljes gőzzel csinálni anélkül, hogy belefásulnátok?

Én is azt gondoltam, meg fogjuk unni, de az az érdekes, hogy valamiért mégsem. Ebben szerintem nagy szerepe van az improvizációnak. Persze a számaink meg vannak írva, de vannak bennük helyek, ahol el lehet ereszteni, ahol lehet játszani. Ha az elejétől a végéig meg van írva egy szám, az baromi unalmas tud lenni. A jazz-zenészek is ugyanezt csinálják; azért nem lehet megunni a jazzt, mert minden koncert teljesen más. De a blues is – ami igazából az amerikai népzene – hasonlóan szabad, improvizatív műfaj.

Ti alapvetően autodidakta módon tanultatok, mennyire jelent ez előnyt vagy hátrányt?

Az nagyon jó, hogy most már lehet az Akadémián népzenét tanulni, de nem éreztem soha, hogy feltétlen akademizálni kellene. Ha kimentél mondjuk Pál Pista bácsihoz Tereskére, és eltöltöttél vele néhány órát, sokkal többet kaptál, mint akármelyik iskolapadban. Persze ez a jövő generációinak már sajnos nem fog megadatni. Ahogy Jimi Hendrix mondta: a bluest könnyű játszani, de nehéz érezni. A népzene is ilyen. Azoknak, akik ezeket elénekelték, eljátszották, mindig volt valamilyen történetük a dallal. Egyszer egy gyűjtésen odamentem Bíró Lajos bátyámhoz, és megkértem, énekeljen már valamit. Azt mondta: dehogy énekelek, most jöttem haza aratásból. Fáradtan nem énekel az ember.
Ez nekik az életük része, nem olyan, ami bármikor elővehető. Nagyanyám is mondta, amikor felkeresték sirató éneket gyűjteni, hogy ő nem sirat csak úgy, nem megy az megrendelésre, azt érezni kell. A népzene abszolút az érzelmekről szól. A formanyelvet persze meg lehet tanulni, de azt fel is kell tölteni érzelmekkel, ami viszont nem tanulható.

És mi van akkor, ha a koncerten olyan szám következik, ami nem passzol az érzelmi állapotodhoz?

Akkor nem lesz jó az a szám. Ezt soha nem látják a rajongók, de egy adott számlista összeállítása iszonyat hosszú agymeló. Ha lejövünk a színpadról, és azt mondjuk, az xy szám rosszul sikerült, akkor két eshetőség van. Vagy a szám rossz, vagy pedig rossz helyen volt – ezen a mai napig sokat variálunk. Hasonló ez ahhoz, ahogy egy DJ összeállítja a szettjét. Ez rutin, nem lehet megtanulni. Megcsinálod ötször, és látod, hol vannak a hibák. Amikor a közönségnek még fent van a keze, de már csak illemből, közben pedig levegőért kapkod, akkor tudjuk, itt legközelebb le kéne rövidíteni. Ettől lesz élő minden koncert, mert soha nem tudhatod, melyik közönség hogy reagál. Egyszer meghívtak minket Tatabányára augusztus 20-án, de annyira nem ránk voltak kíváncsiak az emberek, hogy rendesen lincshangulat uralkodott. A végére szerencsére iszonyatosan nagy buli alakult ki, de nagyon meg kellett harcolni a közönségért. Ez vagy nem érdekel, mert holnap úgyis máshol játszol, vagy megszenveded, és végigcsinálod. Azt mondod, addig innen nem mész haza, amíg állva nem tapsolnak. Minden koncert egy küzdelem.

A fiatalok általában rocksztárok akarnak lenni, és muszájból tanulnak klasszikus hangszeren játszani. Bennetek nem volt ez az érzés?

De, persze, ez megvolt bennünk is. Az elején úgy álltunk hozzá, hogy a hangszert, nincs mese, meg kell tanulni, de mi mindig bulizenét akartunk játszani. Azért csináltunk olyan számokat, mint a Voodoo Child-feldolgozás, hogy megmutassuk, ezeken a hangszereken is lehet más műfajban játszani. Zsombor szokta mondani, hogy amikor ő játszik, akkor az agyában nem furulyázik, hanem szólógitározik. Becsukja a szemét, és azt látja, hogy sortüzet nyom a közönségre egy Fender Stratocasterrel.

A határok feszegetése jellemző rátok. Ma hogyan tudtok megújulni?

Pont ebben az évben vetettem fel a zenekarnak, hívjunk be valakit, aki producerként segít. Azt gondolom, saját magunk nagyjából kiaknáztuk már az adott hangszerekben rejlő lehetőségeket, számíró struktúráinkat. Kell egy külső fül, aki megmondja, mitől érdekes még ez a zene. Mi már annyira ismerjük a hangszereinket, hogy nem csodálkozunk rá, mi van még bennük, milyen lehetőségek, milyen másfajta hozzáállás. Nem tudjuk, mennyire fog működni, mi születik majd belőle, lehet hogy nem ez a jó út – majd kiderül. Szerintem folyton változni kell, az álló dolgok megposhadnak.

Horváth Donát
Forrás: kultura.hu

2015.12.12