1587

Elizabeth Wein: Fedőneve Verity

Könyvkritika

Ha a „brit kém” kifejezéssel találkozunk, akkor valószínűleg mindenki lelki szeme előtt megjelenik James Bond – az általa leginkább kedvelt színész képében –, a szuperkütyük, a Martini rázva (nem keverve!), és a gyönyörű nők mélyen dekoltált, csillogó, földig érő estélyi ruhában, kezükben revolverrel. Amikor pedig azt halljuk, hogy „kémnő”, akkor Mata Hari ugorhat be először, amint indiai táncot lejt lenge ruháiban, hogy csáberejével katonai titkokat húzzon ki a szerelmes francia tisztekből.

Elizabeth Wein hősnői nem Bondok és nem Mata Harik. A második világháború idején járunk, amikor a brit hírszerzés egy fiatal skót nőt (Julie, Queeni, Scottie – mikor hogyan nevezik) küld Franciaországba, ahol a náci tisztek fogságába esik. Válogatott kínzások után vallomást tesz: a regény közel kétharmadában az ő elbeszélését olvashatjuk. Kiképzésről, repülőkről ad információkat legjobb barátnője, Maddie történetén keresztül. Megismerhetjük, hogy a nők hogyan lehettek részesei háborúnak – mert egy férfiak uralta világban, egy fojtogató erőszakkal teli korban is kitettek magukért. Maddie, a pilótalány sok férfinél tehetségesebb volt, és nagyobb gyakorlata volt a repülésben, mint a legtöbb frissen besorozott katonának, mégis meg kellett küzdenie azért, hogy komolyan vegyék. Az ő története kissé riasztó is: lépésről lépésre követhetjük nyomon, ahogy civilből a hadsereg tagjává válik, pedig mindössze repülni akart, és hasznos lenni, segíteni.

A regény második részében elbeszélőt váltunk, kicsit visszaugrunk az időben, és maga Maddie meséli tovább a történetet. Ez a húzás merőben más színben tüntet fel szinte mindent, amit eddig olvastunk, és ez a regény egyik igazi erőssége. Bár Julie elbeszélése megrázó és érdekes, sokáig nem tudjuk, hogy mit is akar a szerző ebből kihozni. Nem különlegesebb a könyv, mint akármelyik háborús történet, a végjáték pedig az első mondatoktól kezdve kiszámíthatónak hat. Azzal, hogy Maddie válik az elbeszélővé, meglátjuk a mögöttes tartalmát Julie minden egyes döntésének, leírt sorának, mozdulatának. A megtört skót lány helyett sokkal inkább egy hihetetlen erős, furfangos és végtelenül intelligens nőt látunk már magunk előtt, aki minden eddigi tapasztalatunk ellenére semmit sem bízott a véletlenre.

Ha nem lenne Maddie elbeszélő része, akkor sokkal kevésbé lennék lelkes a Fedőneve Verity-t illetően. Nélküle az egyébként igen megrázó náci hadifogság és a repülések ecsetelése összességében nem adna ki egy olyan történetet, ami különösebben rabul ejti az olvasót. Tényleg csak vallomás lenne, amelyet csak azért taglalt ilyen módon az írója, mert tudta: addig lehet még életben, amíg ír. A Maddie-féle rész azonban ad egy olyan csavart a regénynek, amitől sokkal élvezhetőbb lett az addigra már-már homogénné vált regény.

A könyv egyik legszebb tulajdonsága egyébként, ahogyan Julie és Maddie barátságát ábrázolja a szerző. Egymáshoz való ragaszkodásuk nemcsak megható, hanem példaértékű is – és azt hiszem, mindenki más, aki velem együtt elolvasta ezt a könyvet, ezentúl csak párás szemmel tudja kiejteni azt a száján, hogy „Csókolj meg, Hardy!”.

Nánási Anita
Forrás: cinestar.hu

2015.11.27