1464

007 Spectre: A Fantom visszatér

Filmkritika

2006-ban Ian Fleming hősének jogtulajdonosai igen merészet húztak a 40 év után esedékes reboottal: ugyan a Casino Royale sokaknál kedvenc a kiforratlan, végtelenül komor, de mégis esendő 007-essel; Martin Campbell új lendületet adott a híres spionnak, ezzel együtt minden addiginál jobban áttört a páncélján, hogy bebizonyítsa nem csak egy érzéketlen gyilkoló gép.

A Quantum csendjére már inkább csak a fent említett lendület maradt, hogy három évvel ezelőtt a kereken félévszázad előtt tisztelgő Skyfallal a csúcsra érjen. Sam Mendes filmje – és ezt minden egyes megtekintés után meg kell állapítanom – egy oltári nagy CSODA (igen. Így, csupa nagybetűvel), még ha annak nem is hibátlan. Visszavezette Bondot a kalandor akcióhős státuszából az oldschool kémkedés világába, miközben tökéletesen reflektált a jelenre, a kémkedés árnyoldalaira, annak idejétmúltságára, és ezzel együtt jól ismert karaktereket hozott be, és a Bondhoz fűződő kapcsolatrendszerüket definiálta újra, vagy mélyítette el. Ezt megismételni valósággal lehetetlen, és ahogy egy A Birodalom visszavág után jött egy Jedi visszatér, vagy egy Sötét Lovag után egy Felemelkedés, úgy ebben a szériában is minden egyes Goldfingert követett egy Tűzgolyó, egy Goldeneye-t egy A holnap markában, vagy még élesebb kontraszttal élve, egy A kém, aki szeretett engem után egy Moonraker érkezett. Ráadásul Mendes is nehezen állt kötélnek egy újabb menetre, így várható volt, hogy a kevesebb szív és lélek végül a végeredményen is nyomot fog hagyni (gondoljunk csak az aktuális betétdalra), de bárcsak minden hasonló esetben ilyen színvonalcsökkenésről beszélhetnénk.

A film első és egyben talán legfontosabb pozitívuma, hogy Mendesék valóban nem a levegőbe beszéltek (ez azért lássuk be, manapság a szakmában elég ritka), és a klasszikus Bondhoz valóban közel álló kém köszön vissza a vászonról, így aki eddig nem szívlelte Daniel Craig baltával faragott orosz dokkmunkás ábrázatát, vélhetően az is meg fog békélni a Spectre-ben betöltött szerepével. Ez a Bond pimaszul odabök, humorizál, bőségesen, de még azért mértékkel használja a kütyüket (feltéve, ha azok a rendeltetésüknek megfelelően funkcionálnak is), minden útjába akadó nőneműt záros határidőn belül megdönt – még ha az a bruttó öt percet szereplő Monica Bellucci is –, világméretű összeesküvésekről rántja le a leplet, és ördögi gonoszokkal néz szembe. Persze Craig nem vált át Roger Moore üzemmódba (ahogy tette azt Sean Connery az utolsó hivatalos küldetésében), éppen annyira könnyed, ami még az ő bulldog természetétől nem idegen, és a reboot óta összeszűkülő fenyegetés is éppen annyira terjed ki a világra, hogy az ne váljon hiteltelenné.

A másik elismerésre méltó erénye a Spectre-nek, hogy amellett, hogy újfent eljátszadozik – igaz, kevésbé kifinomultabban, mint legutóbb – a múlttal való leszámolás és a jelenre való reflektálás kettősével (ezúttal már-már túlságosan is az előbbi javára), a forgatókönyvíró John Logan és Bond-veterán társai, Neil Purvis és Robert Wade ismét újradefiniálja a 007-es univerzumának bizonyos elemeit. Így a címbeli Spectre inkább egy Illuminatihoz hasonlatos titkos csoportosuláshoz hasonlít, mint egy terrorszervezethez. Ezzel azonban a motivációk súlyának egy része is odaveszett, ahogy némileg Christoph Waltz jó időre parkolópályára helyezett machinátora is, aki viszont, amikor jelen van (különösen akkor, amikor az arcát sem látjuk, és meg sem szólal), akkor hajlamos az ember maga alá csinálni. Elképesztő, hogy ez az ember micsoda színészi jelenléttel bír, még akkor is, ha nem kell különösebben megerőltetnie magát, és olykor korábbi szerepei is visszaköszönnek (igen, most Hans Landa-ra gondolok). A film igazi nyertese mégis Léa Seydoux, aki a Craig-éra kezdete óta a legjobb és legszerethetőbb Bond-girl: egyszerre esendő, mégis karakán, és a játékidő előrehaladtával szépen összecsiszolódnak Craig a múlt sebeit egyre inkább maga mögött hagyó – és kiforrottabb – 007-esével.

A film utolsó negyedében bekövetkező törés azonban a karaktereken, az addig gondosan felépített, az Oroszországból szeretettel, az Őfelsége titkos szolgálatában, de még némileg a Dr. No és az A kém, aki szeretett engem klasszikusaiból szemezgető történet ívén is nyomot hagyott. Mendes érezhetően nagyobb szabású finálét akart, de az még a cirka 250 milliós költségvetésnek is sok lehetett, így az addigiakhoz képest visszafogottabb befejezés sok helyütt esetlen (de közel sem izgalmaktól mentes), az addig is csak félgőzzel használt „MI6 Team” pedig jószerivel statiszta szerepre kényszerül.

Ez viszont nem változtat azon, hogy a nagy dirrel-dúrral blockbusterek évének beharangozott 2015-ös esztendőben végül a spionok jobbára viccesebbnél viccesebb kalandjai domináltak, és innen a komolyabb hangvétel ellenére a színvonal tekintetében Mr. Bond sem lóg ki. Ha a történet és a karakterek kiegyensúlyozottsága maximálisan nem is, a 007-es ismét régi fényében tündököl, bizonyítva, hogy a stílus még mindig maga az ember, akinek a neve továbbra is Bond. James Bond.

Pavlics Tamás
Forrás: cinestar.hu

2015.11.16