1643

Dan Simmons: Ílion

Könyvkritika

Ha azt mondom, hogy Dan Simmons Ílion című regénye a szó szoros értelmében eposzi méreteket ölt, akkor ezzel a fél mondattal máris tökéletesen jellemeztem ezt a könyvet. Hiába is próbálkoznék még két-háromezer karakteren keresztül pontosabb, résztelesebb leírást adni erről a műről, egyszerűen felesleges volna, hiszen már rögtön a legelején mindent elmondtam. Azért próbálkozok egy kicsit.

Rendkívüli vállalkozás lehetett megírni ezt a könyvet, bár ha valaki egyértelműen akkora zseni, mint Dan Simmons (és ezt már abból is megállapíthattam, hogy eddig ezt az egyetlen könyvét olvastam), akkor már nem is olyan meglepő, hogy egy ilyen mű került ki a kezei közül. Hatalmas méreteket öltő sci-fi – egészen pontosan 672 oldal – rendkívüli alapossággal felépített világgal, és egyszerre három szálon futó cselekménnyel – aminek következtében a történet minimum egyharmadáig, de legalább feléig úgy éreztem, mintha három egymástól majdnem teljesen független könyvet olvasnék egyszerre. Ez persze egy cseppet sem vont le az Ílion élvezhetőségéből, annak ellenére, hogy eleinte féltem: túl nagy falat lesz ez nekem. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy én minden sci-fi-től félek egy kicsit, mert folyton azon kattog az agyam: mi lesz, ha nem értek én ebből egy kukkot sem, és nem az író, hanem a saját hiányosságaim miatt? Persze egy-két fejezet után mindig arra jutok, hogy istentelen butaság ilyeneken agyalni olvasás előtt (közben meg főleg). Annyit talán még kénytelen leszek hozzátenni a dologhoz, hogy ha valaki a megfelelő első könyvet keresi ahhoz, hogy megismerkedjen a műfajjal, talán nem éppen ez lesz a legideálisabb választás. Egészen egyszerűen azért, mert sok lesz. Hosszú, eleinte sokszor kell az utolsó magyarázó oldalakra lapozgatni, hogy megértsük mi is az a vojnix vagy moravec, és egyszerre van egy kicsit „hagyományos” hangulata, meg egy kicsit újdonság-íze is, és akkor még nem is beszéltem Homérosz és Shakespeare szinte folyamatosan érezhető jelenlétéről.

A homéroszi hatás már a címnél is egyértelmű, ha pedig a regény által először bemutatott szálat nézzük, akkor valami hihetetlen módon futurisztikus és kicsavart módon kapjuk meg ezt: a tízéves trójai háború zajlik a Marson. Hamvaikból felélesztett régi tudósok és kutatók az ókori görög istenek rabszolgáiként szemlélik az Íliász eseményeit, és feljegyzik, hogy minden az eposzban leírtak szerint történik-e. Mindig kockázatos feladat a klasszikusokat egy meredeken más időbe/térbe/társadalomba helyezni, úgyhogy Simmons nem kis feladatot vállalt ezzel. Az összhatás pedig annyira furcsán magával ragadó lett, amit csak elenyésző százalékban tudnak produkálni a világirodalom régi remekeit felhasználni kívánó szerzők. Ez egy olyan meghökkentő kezdet, amit nehéz überelni, de Simmons-nak sikerült: méghozzá a következő fejezetekkel.

Egy másik szálon elindulva az író egy olyan (talán nem is annyira) enyhén burkolt társadalomkritikát fogalmaz meg a kényelembe beletunyult modern társadalmakkal szemben, hogy már önmagában ez is megért volna egy külön regényt. Az úgynevezett „ódivatú emberek” világában, itt lenn a Földön, több ezer évvel előre a jövőben, az emberiség minden egyes tagja egy mai nagycsoportos óvodás szellemi szintjén áll. Minden téren maximálisan kiszolgálja őket a ki tudja, mikor és hol felépített, jól működő rendszer – melynek tökéletesen elfelejtették az alapjait. Könnyű közlekedés, sok buli, hosszú élet, a halálos balesetből is felgyógyító ispotályok: álomnak tűnik, de következményei vannak. Az „alkalmazások” használata nélkül tökéletesen elveszett emberek nemcsak nevetségesnek, hanem sokszor visszataszítónak is hatnak. Egészen addig a pontig hitetlenkedünk ostobaságukon és nemtörődömségükön, amíg helyre nem kattan egy fogaskerék az agyunkban, és rájövünk: Simmons tulajdonképpen megjósolta az emberiség jövőjét, csak belecsomagolta egy high-tech kütyükkel, földönkívüli lényekkel, meg sok sci-fi kellékkel teleszórt történetbe.

Ezen csak mélyít a történetünk harmadik szála, amelynek a Jupiter holdjain éldegélő, autonóm, öntudattal rendelkező biomechanikus élőlények, a moravecek a főszereplői. Hát emberek! Én mondom nektek, lehetetlen nem szeretni ezek a kis (vagy esetenként hatalmas) lényeket! Ők aztán pont olyanok, amilyennek szerintem lennie kellene az embereknek: nyitottak, kedvesek, kultúraszeretők, kitartóak, kalandvágyóak, és… és… és hát na, nem is csoda, hogy nem emberek. Mahnmut és Orphu, a két moravec miatt többet izgultam, mint bármelyik másik ember-karakterért, és messzemenően ők a legszerethetőbb szereplők a regényben – pedig van belőlük egy pár.

Összegezve: sci-fi rajongóknak kötelező olvasmány! Most már csak győzze kivárni a kedves olvasó, amíg a duológia második része is megjelenik magyarul…

Nánási Anita
Forrás: cinestar.hu

2015.11.13