1444. június 12-én aztán a két fél békét is kötött, ám a magyar udvar ekkor már a háború folytatására készült elsősorban a nyugati segély ígérete és a pápai tanács hatására. Az esküt szegő Ulászló király hamarosan megtanulta, hogy ezt még egy uralkodó sem teheti meg büntetlenül.

Miközben a török szultán az anatóliai lázadók lecsillapítására Kis-Ázsiába vonult, a meglehetősen kis létszámú (16 ezer fő, 2000 szekér) magyar-lengyel had szeptemberben átkelt a Dunán Orsovánál, és a folyó mentén lassú ütemben vonult kelet felé, elfoglalva többek között Bodony (ma Vidin) és Nikápoly várát, majd elérte a Fekete-tengert. Itt azonban az áhított keresztes flotta helyett csak nehézségek várták őket. A hadjáratot kezdetektől csalódások sora kísérte. A szerb fejedelem, aki az előző évi hadjárat után a békében visszakapta országát, nem csatlakozott a keresztényekhez. A havasalföldi támogatás ugyan megérkezett, de Hunyadi hamarosan összeveszett Vlad Drakul vajdával, amely csaknem tettlegessé fajult. Később az itáliai államok flottája okozott keserves csalódást, mikor ahelyett, hogy akadályozta volna a török hadsereg átkelését Európába, a genovai hajók fejpénzért maguk szállították azt át a Boszporuszon.

Mikor így november 9-én a keresztes sereg útját a török sereg elvágta hazafelé, annak helyzete kétségbeejtővé vált. Az éjszakai haditanácson Hunyadi javaslata győzött, amely a csata elfogadását követelte, bár őszintén szólva élelmiszertartalékok nélkül túl sok variáció nem állt rendelkezésükre. Pedig a csata sem volt túl vonzó opció, hiszen a török sereg a magyar hadnál legalább kétszer nagyobb volt, 40-50 ezer főből állt.

Másnap reggel, november 10-én a magyar haderő Várna előterében állt fel, hátában a tengerrel. Hunyadi, ismerve a török gyakorlatot, elit erdélyi nehézlovasságát a bal oldalra állította, középen a lengyel és magyar zsoldosok sorakoztak fel – benne Ulászló király személyes testőrségével –, míg a jobbszárnyon magyar bárók bandériumai készültek fel a küzdelemre. Ez volt a leggyengébb pont, így Hunyadi itt visszavonulási pontként szekérvárat alakított ki a csapatok mögött. A küzdelem rosszul indult, mivel a török szpáhik a birtokukban lévő dombok miatt meglepetésszerűen lecsaptak a magyar szárnyakra, ám Hunyadi terve hamarosan működni kezdett. Míg a magyar jobboldali csapatok visszaszorultak az erre kiépített szekérvárba, Hunyadi a balszárnyon nehézlovasaival megfutamította a vele szemben állókat. Ezután a fővezér csapataival a már szorongatott másik oldalra száguldott. A török lovasság itt is meghátrált a vasba öltözött magyaroktól, és már csak a török derékhad volt érintetlen. Ez azonban a fanatikus szultáni testőrséget alkotó janicsárságból állt, amely a lovassági támadás ellen akadályokat épített ki, és tevéket hozott elő, amelyeknek illatát nem bírták a lovak.

Míg Hunyadi sikereket ért el a két szárnyon, a fiatal Ulászló királyt (csak 20 éves volt ekkor) tanácsadói rávették, hogy testőreivel próbálja megtörni a janicsárokat, és ne hagyjon minden dicsőséget Hunyadinak. A roham eldöntötte a csatát. De nem a magyarok javára. A testőrség belerohant a védekező janicsárok falába, amely azonban elnyelte azt, és gyorsan megsemmisítette. A királyt is lerántották lováról, és megölték. Az esküszegő fejét aztán a magyarok rémületére egy lándzsára tűzve mutogatták. A rohamban a király mellett elesett a hadjárat egyik vezetője, a pápai legátus, Cesarini is. Bár Hunyadi megpróbálta egyben tartani a sereget, a király halála okozta sokkon nem sikerült felülkerekednie, és hamarosan kénytelen volt ő is elhagyni a csatateret.

A csata Hunyadi karrierjét nem törte meg, sőt az uralkodó halála utáni szükséghelyzetben őt jelölték ki az ország rendbetételéhez, 1446-ban ő lett a Magyar Királyság első kormányzója. Négy évvel Várna után aztán még nagyobb szabású hadjáratot vezetett a török ellen, amely a rigómezei csatához vezetett. Mindenesetre Várnánál nem csupán a magyarság szenvedett vereséget, hanem az utolsó klasszikus keresztes hadjárat is a Fekete-tenger homokjába fulladt.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Nagy képes milleniumi hadtörténet. Szerk.: Rácz Árpád. Bp.: Rubicon-Aquila, 2000.

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.