Ahogy olvasom az Interneten, Kalapos Éva teljesen a mai kor „gyermeke”, hiszen több lábon áll egyre biztosabban (az írás mellett zene és színjátszás), ráadásul egyaránt tud több kézzel (műfaj, stílus) írni is. Ő maga mondja: „az arányok eltolódnak néha”. Lát-e markáns tendenciát a felnőtt mezsgyéről az ifjúsági terep felé (el)mozdulásában?

Színjátszással nem foglalkozom, csak színdarabírással, de a több lábon állás megállja a helyét. Ebben egyébként semmi tudatos nem volt, és nincs ma sem, egyszerűen azt csinálom, ami érdekel, a különböző területeken belül is. Amióta elkezdtem a D.A.C.-ot, az arányok egyértelműen eltolódtak, egyszerűbben kifejezve most az írás áll az életem középpontjában, azon belül pedig e pillanatban az ifjúsági irodalom. A D.A.C.-sorozat végéig biztosan így marad még, a továbbiakról egyelőre fogalmam sincs. :-)

Kimondott felelősség a mai ifjúságról és a mai ifjúsághoz írni. Mennyire kell másabb, módosítottabb összetételű írótechnikai eszköztárat felvonultatni a tiniknek, mint a felnőtteknek?

Több helyen említettem már ezzel a témával kapcsolatban, hogy az egyik legjobb tanács, amit valaha kaptam, az volt, hogy ne akarjak gyerekeknek írni, írjak úgy, hogy fejben nem lövöm be a korosztályt. Vannak különben mániáim ebben a kérdésben, például, hogy a tinédzserek az esetek nagy részében sokkal többet bírnak, mint a felnőttek, őszintébben és kendőzetlenebbül lehet velük beszélni, gyakorlatilag nincs, amit ne viselnének el, ha számukra érdekesen tálaljuk. Januárban jelenik majd meg az új regényem az internetes megfélemlítésről, és ott is igyekeztem ehhez tartani magam. Nem érzek valódi különbséget az ifjúsági- és felnőtteknek szóló szövegek között, talán csak annyiban, hogy az ifjúsági történetek gyerekekről szólnak, és esetenként több bennük a szleng, bár ez se mindig igaz. Ha a Legyek urá-t vagy az Iskola a határon-t ifjúsági szövegnek tekintjük – márpedig a műfaji besorolás szerint azok –, máris érthető az egész.

Egyáltalán nem provokálni akarok, amikor laikusként kijelentem, hogy hálásnak tűnik kitaposott ösvényen járni. Olvasóként úgy vélhetem, „könnyű” varázslómesés fantasy-t írni Harry Potter után, „egyszerű” iskolás-családos tini regényfolyamot költeni A Szent Johanna gimit követően. De valóban így van ez?

Hm, tényleg olyan könnyű dolga lenne annak, aki Rómáról akar filmet forgatni Fellini után? :-) Ha ez így volna, minden ilyen jellegű törekvést siker koronázna, és tudjuk, hogy ez nem igaz. A Szent Johanna Gimi után százával jelentek meg a hasonló gimis sztorik, és a nagy részükről azóta sem hallottunk. Ezzel nem a D.A.C. különlegességét akarom hangsúlyozni, de olyan szempontból mégis, hogy nekem épp az ellenkezője volt a célom: olyan tiniregényt akartam (a sorozat-jelleg részben a műfaji szabályszerűségek miatt került a képbe), ami teljesen más, mint az SZJG. Fellegi Flóra családi háttere, a barátai összetétele, de legfőképp a történetben megfogalmazott problémák abszolút különböznek Rentai Reniétől (az alliteráló név az egyetlen hasonlóság :-) ). Mikor a könyv megjelent, az összes kritika ezzel nyitott: „azt hittem, egy újabb SZJG-koppintás lesz, de tévedtem”. És ez nem azért van, mert Leiner Laura könyve rossz (sőt, nagyon bírom, és elévülhetetlen érdeme, hogy a Harry Potter-rel karöltve visszahozta az ifjúsági műfajt az irodalmi köztudatba), hanem mert én teljesen mást akartam közölni az olvasókkal. A tinédzserek pedig kőkemény kritikusok, nem lehet bármit lenyomni a torkukon, egy perc alatt felismerik a gyenge utánzatot. Szóval nem könnyű, de megéri megpróbálni.

A D.A.C.-könyvek főhőse, Fellegi Flóra 16 éves kamaszlány. Problémákkal, hitekkel, tettekkel és nem tettekkel, érzésekkel és törekvésekkel. Mennyire általánosak ezek a személyiségjegyek és beállítódások a mai tizenévesek körében, lehet, illetve szabad egyáltalán „átlagtípust” teremteni és ábrázolni?

Ez nehéz kérdés, mert egyrészt minden szerző szeretné, ha az olvasók azonosulnának a főhősével – még akkor is, ha ez negatív azonosulás –, hiszen akkor érint meg valakinek a sorsa, ha közösséget találok vele. Másrészt nem lehet az a szerzői törekvés, hogy én most egy „átlagtípust” teremtek, nem is tudom, létezik-e ilyen egyáltalán. Minden figurának, még annak is, aki kívülről teljesen „átlagosnak” tűnik, markáns története van, és az írón áll, hogy ezt mennyire tudja érdekessé tenni. Salvador Dalíról is lehet dögunalmasan beszélni, és a sarki kisbolt eladó nénije is lehet a világ legizgalmasabb hősnője, ha a szerző megtalálja hozzá a kulcsot.

Törvényszerű a szereplők közötti hangsúlyok tolódása a történetek folyamán, hiszen ennek a műfajnak a fő dinamikáját ők adják. Az író mennyire figyel oda tudatosan erre a szinte önállóan lélegző viszonyrendszerbeli alakulásra, kell-e szigorú koncepció mentén szabályoznia, vagy ha úgy adódik, el kell, el lehet engedni, hadd alakuljon „magától”?

Biztos van, aki szigorúan szabályoz, én borzasztóan lusta szerző vagyok, akinek a szöveg fogja a kezét, és nem fordítva, legalábbis egy ponton túl mindenképp. De ez általában úgy történik, hogy ha eléggé kidolgozom magamban a figurákat, valóban életre kelnek, és onnantól már olyan, mintha filmet néznék: nem kell kitalálnom, mit tesznek egy adott helyzetben, mert nem is tehetnek mást. Ha probléma adódik, Flóra aggódik és agyal, Zsani pörög, mint a búgócsiga, Ákos ironizál, Ági megfontol, Ginny az asztalra csap, és rávilágít a lényegre. Ettől lesz a D.A.C. pont olyan, mint egy valódi baráti társaság: örömben és bánatban egyaránt megvan a szerepe mindenkinek, és ezek a szerepek segítik egymást. Persze ez nem azt jelenti, hogy a figurák nem változnak, nem cselekedhetnek másképp, mint ahogy a karakterükből fakad – akárcsak Flóra a negyedik részben –, de alapvetően mindegyikük mindig nagyon erősen önmaga.

A regényeiben végigvonuló témák széles körben ölelik fel a tizenéves korosztály problémáit. Nagyon jó látni ezt, viszont adódik a kérdés, az írónak kell-e ügyelnie mindezek megjelenítésének valóság-fokára, az ábrázolás szépítésmentes meztelenségére? Hol van az a pont, az a határ, az a meghatározottság-plafon, amely az erősen feldolgozásképes húszon aluliaknál még nem veri ki a biztosítékot az átélés és értelmezés tekintetében?

Ahogy fentebb is mondtam, szerintem egy tizenéves olvasó már hajszálra ugyanúgy értelmez, mint egy felnőtt, méghozzá a felnőtt gondolkodását gyakran gúzsba kötő prekoncepciók nélkül. A valósággal fennálló viszony különös dolog: egyrészt igyekszünk minél „valósabb” szituációkat felvázolni, másrészt egy figura attól lesz igazán hiteles, ha egyéni megoldásai, választásai vannak. Előfordult, hogy kaptam olyan kritikát, miszerint „egy tizenéves nem csinálja ezt vagy azt”, „egy tizenéves nem hallgat ilyen zenét”. Ez így teljesen értelmezhetetlen; elég sok tizenévest ismerek, jól emlékszem a saját tinédzserkoromra is, és hiába tűnik úgy néha, mintha ugyanolyanok lennének, csak egy kicsit kell közelebb lépni hozzájuk, máris látszik, mennyire mások. Az egyik Selena Gomezt hallgat, a másik Vad Fruttikat, a harmadikat ki lehet üldözni a világból ezekkel a zenékkel, tehát ha „valóságot” akarok ábrázolni, itt kapásból máris három világot kell egymás mellé helyeznem, és még csak a zenei ízlésről beszélünk. A valóságban hiszek a legerősebben, miközben egyáltalán nem hiszek benne, azt hiszem, ez így pontos.

Véglegesen beérett Kalapos Éva? Megtalálta azt a hangot, amelyen szólni akar, amilyen erősséggel szólni akar, és akikhez szólni akar?

Jaj, dehogy érett be. :-) Nem tudom, be lehet-e érni ebben a szakmában egyáltalán, bár Bartis Attila új regényét olvasva hajlok rá, hogy talán igen. Az egyetlen, amire igennel tudok válaszolni, az az erő, nagyjából már tudom, milyen súlyokat akarok letenni, más kérdés, hogy néha megy, néha nem. A hang és a célközönség bonyolultabb dolog, mert mindkettő nagyon képlékeny, és szövege válogatja, mennyire kell és lehet kőbe vésni őket. Mindenesetre dolgozom, csinálom, amit kell, és amit elterveztem, aztán kiderül. A munka a lényeg, minden más ki tud alakulni 

Szilvási Krisztián
Fotó: Bach Máté