1434

Se szörf, se metál

Öt friss lemez kritikája

Jó sok lemez jelent meg mostanában, úgyhogy nem is húzzuk tovább az időt, írunk ötről. Megmondjuk, hogy milyen az Iron Maiden monstre nagylemeze, a Slayer nagy vízválasztója, a Five Finger Death Punch új albuma, az Ugly Kid Joe visszatérése, illetve hogy jó lett-e az új Foals.

IRON MAIDEN – THE BOOK OF SOULS
(PARLOPHONE)

Öt évvel később is minden szavát tartom annak, amit a The Final Frontierről írtam. Nem valószínű, hogy Harrisék olvasgatják a Lángoló Gitárokat, mindenesetre az új lemezen nyoma sincs mindazoknak a bosszantó dolgoknak, amik az előzőt jellemezték. A The Book Of Soulsnak – hiába megy szembe a trendekkel extrém, 92 perces hosszúságával – valamennyi hangja aranyat ér, még az is, amelyik nem. A betegségéből szerencsésen felépülő Dickinson az első számtól az utolsóig óriási dallamokat és még óriásibb refréneket énekel, tobzódunk a jobbnál jobb gitártémákban és -szólókban, minden dal kerek egész, az 5 perces Tears of a Clown ugyanúgy működik, mint a 18 perces, szinte progresszív rockos, végig izgalmas Empire of the Clouds. Az új Iron Maiden-lemez állítólag eddig huszonnégy országban került fel a listák tetejére, és bár ez nyilván a névnek is szól, ezúttal örömteli módon találkozott a nagy kereslet és a minőségi kínálat: ennél többet-jobbat „heavy metal” címke alatt nemigen lehet csinálni manapság.
5/5 (SCs.)

Itt lehet meghallgatni.

SLAYER – REPENTLESS
(NUCLEAR BLAST)

Első lemezét adta ki a Slayer Jeff Hanneman halála óta. Amióta a gitáros nincs köztünk, nekem kicsit olyan a Slayer, mint a Motörhead, tehát minden egyes találkozásunkkor az a meggyőződésem, hogy ez már tutira az utolsó. Most épp abban vagyok biztos, hogy ez az utolsó Slayer-lemez, és ha el tudom őket kapni koncerten, akkor az lesz az utolsó, éppúgy, mint a legutóbbi koncert, amin elkaptam őket. Ennek megfelelően a Repentlesst áthatja a nosztalgia, az előrevetített hiányérzet, és így nem is tudnám utálni, hiszen a Slayer utolsó dobása egyszerűen nem lehet rossz. Szerencsére a 41 perces lemez akkor is jó, ha eltekintünk ettől az egész halál-búcsú-nosztalgia dologtól. Nem annyira jó, mint a Slayer utolsó klasszikusának számító God Hates Us All, de így is bőven elfér pár hónapig a gyakran hallgatott lemezek között. Most épp Paul Bostaph dobol, aki valószínűleg az egyetlen ember a világon, aki miatt nem hiányzik Dave Lombardo. Mivel a gitárosok közül az általában a parasztságot szállító Kerry King él már csak, ezért a Repentless is egy lendületből odavert Slayer-lemez lett, amiben a középtempó a minimum, amin pörögnek a Terry Date producernek köszönhetően tökéletesen szóló thrash-dalok. Az van, hogy a Slayer már bőven olyan, mint az AC/DC, vagy akár a már felhozott Motörhead. Ha valaki szerette ezt a zenekart, az most is szeretni fogja. Én pedig könnyes búcsút veszek tőlük, majd koncerten is könnyes búcsút fogok venni, ahogy valószínűleg a következő lemeznél is.
4,5/5 (fá)

Itt meghallgatható.

FOALS – WHAT WENT DOWN
(WARNER)

A Foals pályafutása a folyamatos átalakulásról szólt eddig, nyáron megjelent negyedik stúdióalbumukkal azonban nem léptek akkorát tovább, sőt, bizonyos szempontból visszanyúltak korábbi anyagaikhoz. A What Went Down-on ugyanis a zenekar védjegyévé vált prüntyögős gitárhangok mellett van az Inhaler-hez hasonló zúzosabb dal (a címadó), popos sláger a My Number után (Mountain At My Gates), és a második lemezre emlékeztető, elszállós szám is (Knife In The Ocean). Ahogy egyre többször hallgattam meg az albumot, egyre később kezdett el unalmassá és egysíkúvá válni, de kétségtelen, hogy egy idő után azért ez minden alkalommal bekövetkezett. És bár azt mondta nekünk Walter Gervers basszusgitáros, hogy ez a zenekar eddigi legjobb lemeze, és tényleg vannak rajta jó számok az első kettő után is, így szerintem az Antidotes-t nem veri. A What Went Down egy olyan vonatút, amire kalandvágyból indulsz, és az elején még nagyon izgalmasnak is látszik, de aztán az unalmasabb tájak mellett időnként eszedbe jut, hogy nem lett volna-e jobb mégis inkább repülőre ülni.
3,5/5 (má)

Itt lehet meghallgatni.

FIVE FINGER DEATH PUNCH – GOT YOUR SIX
(PROSPECT PARK)

A Five Finger Death Punch új lemezéről csak azért érdemes külön írni, mert a banda a jelenkori metálzene egyik legnépszerűbb zenekara, persze leginkább az USA-ban. Az utóbbi pár évben már Európában is próbálkoznak, de Magyarországon még úgy sem sikerül áttörni, hogy egyes hazai metál szaklapok aktív promója mellett már a Petőfin is feltűnt néha-néha dal tőlük. Az áttörés persze azt jelentené, hogy a zenekar menedzsmentje érdemesnek tartsa őket elhozni Magyarországra. (A Machine Headnek persze nem volt büdös a Barba Negrában, na mindegy). A Five Finger Death Punch egy fikarcnyit sem tért le az eddigi irányról. Ugyanúgy műanyaghangzású, slágeres, melldöngető metálzenét nyomnak, mint eddig, ebből lett most egy lemeznyi dal. Kár, hogy a kreatív szufla kezd kifogyni belőlük. A zenekar persze ettől függetlenül tarolni fog ezzel is, de ha ennyire sok üresjáratot pakolnak egy lemezre, előbb-utóbb vissza fog ütni. Most még nem, de a Got Your Six így sem lesz az év metállemeze.
2,5/5 (dj)

Itt meghallgatható.

UGLY KID JOE – UGLIER THAN THEY USED TA BE
(METALVILLE)

Az Ugly Kid Joe a boldog kilencvenes évek egyik olyan MTV-s zenekara volt, amit tulajdonképpen nem volt ciki szeretni, köszönhetően annak, hogy írtak jó pár nagyon eltalált dalt (Everything About You, Milkman’s Son), és a kevésbé ismert számaik is finoman egyensúlyoztak a negédes és mégis gitárgazdag hangzás között. Lazák voltak, fiatalok és bohókák. Az első lemezük (America’s Least Wanted) dupla platina is lett egy csapásra az USA-ban. Pár tagcsere, lemez és leállás után 19 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egy új nagylemezzel jelentkezzenek ismét. Talán már nem annyira viccesek és lazák, de a könnyedség még mindig tetten érhető az Uglier Than They Used Ta Be című idei albumukon is. Ha a klasszikus és kedvenc számaikhoz nem is fognak már soha felérni a mostani dalaik, azért van itt is egy kis remek (bár kissé Foo Fighters-es) nyitószám a Hell Aint Hard To Find képében, vagy a szinte grunge-os vokálos Let The Record Play. Bárki számára csemege lehet még többek között az Ace Of Spades feldolgozásuk, amiben a Motörheadből Phil Cambell is közreműködik. A szörfmetálból se a szörf, se a metál nem maradt meg, de Withfield Crane hangját mindig öröm hallgatni. Nosztalgiából, ha másért nem.
3,5 a nosztalgia miatt (gnosis)

Itt hallgatható.

Forrás: langologitarok.blog.hu

2015.11.02