1381

Sicario – A bérgyilkos

Filmkritika

A gonosz, pontosabban annak manifesztálódása mindig is foglalkoztatta az emberiséget. Ott van a legalapvetőbb kulturális emlékeinkben, a Bibliában, az irodalomban és természetesen a filmművészetben is. Utóbbi esetében különösen szembeötlő, hogy mennyire szeretjük arccal felruházni, hogy legyen kit gyűlölnünk, legyen kivel szemben meghatározni a hőst és ezáltal önmagunkat.

De mi van akkor, ha a gonosznak annyi arca van, mint egy hidrának, és ha levágjuk, három másik nő a helyére, vagy ami még rosszabb, nincs is neki? A Sicario részben azért is székbedöngölően nehéz darab, mert szembesít minket azzal, hogy az ördög elleni csatározás valójában egy véget nem érő szélmalomharc, ami szépen lassan felzabálja az ember lelkét.

Ezt pedig lényegében három ember szemén keresztül mutatja be a Fogságban (és legközelebb a Szárnyas fejvadász 2.) rendezője, Denis Villeneuve a dél-amerikai drogkartellek világára fókuszálva: egy két ember életét követelő akció során a titkos és átláthatatlan CIA-hadműveletbe bevont Kate Macert (Emily Blunt), az ezt vezető Matt Gravert (Josh Brolin), valamint a titokzatos „ügyvédet”, Alejandrot (Benicio Del Toro) helyezi Mexikó poklába. A rendező a szabályokhoz minden körülmények között Kate szemén keresztül vezet be minket ebbe a világba, melynek finomított verziójával jobbára csak az esti híradók egy eldugott szegmensében találkozunk, de hozzá hasonlóan mi is szép fokozatosan veszítjük el az illúzióinkat. Egy olyan pokolban járunk, ahol nem démonizált sorozatgyilkosok vagy bűnözők, hanem arctalan drogbárók, helyi kiskirályok megcsonkított holttesteket helyeznek ki a város közepén egyszerű megfélemlítés céljából. Ahol egy focimeccset megszakító fegyverropogást a lehető legnagyobb közönnyel vesznek tudomásul a civilek, ahogy éppúgy mindennapos este robbanásokat és tűzharcokat szemlélni a távolból.

Villeneuve rendkívüli érzékkel szemlélteti a helyzet kilátástalanságát, amiben a 12-szeres Oscar-jelölt Roger Deakins most is csodás képei és Jóhann Johannsonn feszült zenéje együttes erővel, egy kitörni készülő vulkán intenzitásával lüktetnek, ami jól tudjuk, hogy sohasem fog robbanni. Ennek a háborúnak a vége csak egy utópia, egy soha el nem érhető cél, ahogy az emberség megőrzése is. Vagy beletörődsz – hogy ezt közönnyel, egyfajta lazasággal, vagy a lelked felfalásával éred el, az lényegében teljesen mindegy –, vagy szépen odébb állsz. A rendező az egyszerű, mégis színészeinek hála abszolút hiteles típusfigurákon keresztül pedig ennek a végeláthatatlan harcnak a különböző aspektusait mutatja be: Emily Blunt a kezdetben megismert „kemény csajáról” szép lassan lehámlik a máz, hogy aztán egy végtelenül sebezhető, a szabályokhoz (és ezáltal az emberségéhez) ragaszkodó törékeny nő képe rajzolódjon ki. Brolin figurájáról tudjuk meg a legkevesebbet, mégis a protokoll folyamatos figyelmen kívül hagyása, az emberek folyamatos kijátszása elárulja, hogy Graves már látott egyet s mást, és talán kicsit bele is őrült a munkájába. Del Toro Javierjéről szép lassan hullik le a lepel, rávilágítva az effajta háborúk lelket felfaló teremtő erejére.

A Sicario leginkább Steven Soderbergh Traffic-jéval állítható igen közeli rokonságba, és nemcsak Benicio Del Toro szereplése okán. Mindkettő ugyanúgy a drogháborút és annak földi poklát járja körbe, de míg Soderbergh egy lényegesen nagyobb képet fest, Villeneuve ennek egy sokkal kisebb szegmensére koncentrál. Ugyanakkor ereje nemcsak letisztult brutalitásában rejlik, hanem fent már taglalt karaktereiben, valamint abban, hogy emlékeztet minket arra, hogy a gonosznak ezer arca van, de az igazi továbbra is az emberi természet.

Pavlics Tamás
Forrás: cinestar.hu

2015.10.27