1535

Hercegnők éjszakája

Filmkritika

Van-e jobb alkalom az ünneplésre és a szórakozásra annál, mint amikor a háború vége bekövetkezik? Így első blikkre nehéz olyat találni. 1945-öt írunk, május nyolcadika van. A németek beadták a derekukat, és letették a fegyvert, aminek következtében az utca embere örömmámorban úszik. Az ezzel járó felszabadultság becsempészi magát a Buckingham palotába is, melynek két ifjú lakója, Elizabeth és Margaret izgatottan áll szüleik elé a céllal, hogy megkérdezzék őket: kitehetik-e a lábukat a palotából legalább egyetlen éjszakára annak érdekében, hogy elvegyülve a civilek között, kirúgjanak a hámból?

Bármely szülő megmondhatója annak, hogy két kislányát nem szívesen ereszti ki a szabadba egymagukban ilyen felszabadult és örömmámoros éjszakán, a leendő hercegnőket illető szigor pedig tripla akkora – ám mit van mit tenni, ki lehet olyan kőszívű, hogy nemet mondjon két olyan elbűvölő fiatal hölgynek, mint Elizabeth és Margaret? Lehetsz király, lehetsz királynő, szíved óhatatlanul is meglágyul; és különben is – az ünnep az ünnep!

Julian Jarrold filmje akár egy könnyed tavaszi szellő finom fuvallata, úgy csal mosolyt az ember arcára. Premisszája is pinduri, szinte nemlétező, még akkor is, ha történelmi vonatkozásban nevezhetjük akár jelentőségteljesnek (úgy a sorok között olvasva), de számítani nem sokat számít. Két hercegnőről van szó csupán, akik jól akarják érezni magukat. A Hercegnők éjszakája egyetlen éjszaka történéseit követi végig, két vékonyka fonálon gördítve tova a cselekményt: egyik fonál Margaret nagyvárosi dorbézolását, a másik Elizabeth dezertőr katona segédletével történő csatangolását és testvére utáni rohangálást jelképezi. A boldogságtól és felszabadultságtól ittas városban kóvályog a két hercegnő, miközben különböző kalandokba keverednek, és megismerik kicsit azt a zűrzavaros és sokszor meghökkentő valóságot, amit a királyi palota csiricsáré falain belül nehezen látnak. Testvérekről lévén szó, azért a köztük lévő kontrasztnak is meg kell lennie, még ha nem is oly látványosan: Margaret a felelőtlen, Elizabeth a felelős, ám felesleges drámázás és hegyibeszédek vizuális inzertje nélkül.

Egyik szál sem kevésbé üdítőbb a másiknál – talán utóbbi több elemet tartalmaz, amely inkább reflektál valós problémákra (lásd: a dezertőr katona esetét), míg előbbi a felhőtlen szórakozást és az önfeledt mókázást prezentálja. Humoros, lazán skiccelt gegszériák formájában. Jól is áll neki ez a széllelbélelt, bohókás hangnem, mely több forrásból is táplálkozik: a tempó a hangnemmel egyetemben üdítően felszabadult – szinte sose állnak meg a szereplők, a kamera tettestársként követi őket, bárhová mennek, így eleve lehetetlen elunnunk magunkat. Bohókás a két főszereplő is, akikről elhisszük azt is, hogy hercegnők, ahogy azt is, hogy rég kijárt már nekik egy kis kikapcsolódás. Kettejük közül karakteréből fakadóan Margaret számlájára írható a több humoros momentum, ő a bolondozós csaj és a naiva, akit könnyű átejteni, és könnyű lépre csalni némi itallal.

Bel Powley komikaként még sokra viheti, szeleburdiság sugárzik minden porcikájából. Sarah Gadon vele szemben kicsit visszafogottabb jelenség. Kifinomultabb és megfontoltabb, de nem karót nyelt, regulákat csípőből tüzelő arisztokrata, inkább az a fajta szabályszegő, akinek nehéz ellentmondani, és nehéz nem egyetérteni vele. Gadon jó arányérzékkel domborítja ki karakterének humoros oldalát, és sejteti a nézővel azt a fiatal, csinos pofi mögött megbúvó erős akaratú és öntörvényű, ámde joviális nőt (avagy uralkodót). Mindeközben a rendező mind Elizabeth, mind Margaret figurájánál visszatérő humorforrásként hozza a civil élettől való elzártság okozta kulturális hátráltatottságot. Például nincsenek igazán tisztában a közismert helyszínekkel, és nem tudják, mi az a „knocking shop“. De nemcsak ők, léha és figyelmetlen testőreik is rendre szolgáltatják a humorbonbonokat, akik ahelyett, hogy dolgukat végeznék, inkább csajoznak és isznak. Jeleneteik szituációs komédiákat idéző kis szekvenciák, könnyen mosolyt csalnak az ember arcára.

Az, hogy Jarrold a nagy móka és kacagás közepette kevesebb figyelmet fordít a drámára, nem baj. Próbálkozik persze, de csak úgy ímmel-ámmal, például a dezertőr katona története és a király nézeteivel való ellentmondása lehetőséget adott a történet komolyabb dimenzióinak feltárására. Sok nem lett belőle, az a kevés inkább egy könnyed szerelmi szál formájában van jelen, ami végszóra sem megy át giccsbe, csak egy gyengéd csókot nyom az ember romantikus énjének homlokára. Ez a film különben sem erről szól. Függetlenül a poszteren éktelenkedő felirattól, miszerint a Hercegnők éjszakája megtörtént események alapján készült, a dolgozat csak ürügyként merített a valóságból. Láthatóan nem szándékozott Jarrold történelmi filmet készíteni, hiszen a kosztümökön, neveken és néhány el-eldobott történelmi vonatkozáson kívül nem sok utal arra, hogy itt egy megtörtént esetet látunk. Igaz, valójában ez a történet egy bohókás kis mese két hercegnőről, akik egyedül vannak a nagyvárosban, és nincs más vágyuk, csak annyi: jól érezni magukat a bőrükben, és kiszabadulni a címmel járó kötöttségek alól. Végeredményét tekintve pedig nemcsak a főszereplők, de még a néző is jól érzi magát. Nemtől, korosztálytól, címtől, rangtól függetlenül. Ártalmatlan és bájos darab ez, mely igazán üdítően tud esni egy unott, bágyadt, esős délutánon.

Kónya Sándor
Forrás: cinestar.hu

2015.10.13