1364

Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni

Filmkritika

A film az egyik legjobb orvosság, és ezt nemcsak mint a műfaj elévülhetetlen rajongója írom. Megríkatnak, megnevettetnek, ha kell, megijesztenek, vagy éppen elborzasztanak, de akárhogy is legyen, nem maradunk hatástalanok irányukba. Hazaérkezni egy fáradt nap után, és leülni egy jó film elé felér egy kisebbfajta terápiával. Elmenekülni a hétköznapok valósága elől olyan világokba, melyeket nagy valószínűséggel sohasem élhetünk át, olyan erkölcsi mondandókkal lehetünk gazdagabbak, amilyeneket saját életünkben talán sosem tapasztalhatunk meg, vagy éppen nem akarunk.

A halál – ahogy Forrest Gump mamája is mondta – csupán az élet része, mégis nehezen tudjuk kezelni, hiszen az ezzel járó veszteség menthetetlen változásokkal jár együtt, melyekkel az ember nem szívesen néz szembe. Pedig a kaszás lehelete a filmekben rendre befurakszik a hétköznapokba, de annak valódi súlyával, az egyénre gyakorolt hatásával már ritkábban foglalkozik, és jobbára csak az akció és horrorfilmek body countjai szintjén maradnak meg, vagy egy fajsúlyosabb dráma végkicsengéseként.

Pont ilyen fiatal Greg (ő az Én a címben), aki igazi kívülálló. Próbálja túlélni az iskolát, nem behatárolni magát sehova, ezzel is definiálva önmagát. Egyetlen barátja (pontosabban munkatársa) Earl, akivel rendhagyó filmes ízlésük van, és ezeket a klasszikusokat szeretik a saját szűkös eszköztárukkal újraértelmezni és leforgatni. Majd egy nap Greg anyja erős ráhatással „megkéri” a fiát, hogy lógjon együtt Rachellel, az iskolatársával, mert leukémiát diagnosztizáltak a lánynál. A srácnak nem fűlik hozzá a foga, és ezt rögtön az elején be is vallja Rachelnek – ezzel kezdődik kettejük barátsága. Azonban a halál szép lassan beszivárog a fiú addig biztosnak hitt világába, és kérdés, hogy meg tud-e birkózni barátja elvesztésével, de ami még inkább kétségesebb, hogy időben?

Az elmúlt években az ifjúsági mozik – és úgy általában az alapjául szolgáló regények – visszatérő témája az elmúlás: ennek legékesebb példái J. K. Rowling Harry Potterei, ahol az utolsó rész címében már maga a Kaszás is megjelenik, de John Green regényének nagysikerű adaptációja, a Csillagainkban a hiba is az elmúlás témáját járja körbe a fiatalok szemszögéből. Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni hangvételében leginkább utóbbihoz van közelebb, de Jesse Andrews forgatókönyve (aki az eredetiül szolgáló regényért is felelős) mégis más aspektusait vizsgálja a témának. Részben mellőzi a hollywoodi giccset, mégis képes végtelenül érzelmes lenni, elsősorban annak köszönhetően, hogy jól rezonál a mai fiatalokra, akik könnyebben megbirkóznak fajsúlyosabb témákkal, mint az idősebb generáció. Ezt mi sem bizonyít jobban, minthogy a mindössze 4 érdemi felnőtt szereplő közül mindegyik valamilyen szinten diszfunkcionális karakterként van megjelenítve.

A filmet az az Alfonso Gomez-Rejon dirigálta, aki az American Horror Story jó pár részéért is felelős volt korábban, és már ott is remekül ment neki a műfajok közti lavírozás. Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni is egy igazi felnövéstörténet, valóságos óda a filmhez, miközben az elmúlásról és az emberi kapcsolatokról is okosan, a legkevésbé sem didaktikusan, nem kevés humorral beszél kiváló fiatal színészek tolmácsolásában, akik közül nehéz lenne megmondani, hogy a bájos Olivia Cooke, vagy a korábban idióta tinivígjátékok és jellegtelen ifjúsági fantasy-k szerepeiben tobzódó Thomas Mann-ra hárul a nagyobb feladat, de kétségtelenül parádésak a szerepeikben. Gomez-Rejon és operatőre, Chung-hoon Chung nem kevés játékosságot visznek az elbeszélésbe, hol vicces animációs betétekkel, hol pedig nagyszerű filmes idézetekkel, ami csak még könnyebbé – már-már nevetségessé – teszi az elmúlást, de fajsúlyosságából sem veszítenek semmit, így a zsepi fogyasztás is garantált a játékidő végére.

Ugyanakkor az is látható, hogy ebből nem lesz akkora siker, mint a két haldokló fiatal tavalyi szerelme, elsősorban kevésbé mainstream mivolta miatt, viszont az ínyencek egy olyan filmkülönlegességet találhatnak benne, melyben a Csillagainkban a hiba moralitása vegyül a Tekerd vissza, haver! filmrajongásával, mindezt helyenként Wes Anderson stílusában. Ettől lesz egyszerre halálosan komoly, máskor halálian vicces.

Pavlics Tamás
Forrás: cinestar.hu

2015.10.03