3766

Időn kívül

Interjú Szarka Fedor Guido-val

Idén zajlott a 46. Nemzetközi Művésztelep a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeumban, melynek során külföldi és magyar képzőművészek alkottak együtt. A három hét alatt készült művekből rendezett kiállítás augusztus 2-től szeptember 3-ig tekinthető meg a Rómer-teremben (Teleki L. u. 21.). A Művésztelep egyik alkotója Szarka Fedor Guido, akivel a helyszínen beszélgettünk inspirációról, művészetről, szépségről...

Bemutatkozás: 1974-ben születtem Szentesen. Gyermekkoromat Bábolnán és Árpádhalmán töltöttem. Sárváron voltam gimnazista, Szombathelyen a Derkovits Művészeti Szabadiskolába jártam, ahol Masszi Feri megerősített a kis dolgok nagyságában, Takács Tibi anatómiára és játékra oktatott, Tóth Csabával megtörtént velünk a Művészet. Érettségi után Budapesten lettem Dekoratőrképzős, Színitanodás és Corvin Rajziskolás. A Corvinban Lévai Ádám tanított a Grafika alapjaira és szeretetére. 1996-ban a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatója lettem. Képgrafika szakon König Róbert osztályába jártam, mestereim Kiss Tibor, Somorjai Kiss Tibor és Baranyay András voltak. 2000-ben a Hágai Királyi Képzőművészeti Akadémia ösztöndíjasa voltam, 2001-ben Képgrafikusművész Diplomát kaptam. Azóta szellemi szabadfoglalkozású vagyok. Munkáimat több csoportos és önálló tárlaton láthatták az érdeklődők.

Szia Guido, szólíthatlak így?

Persze, igen.

Hogy jött ez a művésznév?

A múlt század, vagyis a múlt évezred utolsó éveiben az egyik barátommal elneveztük magunkat és egymást, kiemelve azt, hogy már nem ugyanazok az emberek vagyunk, mint előtte voltunk. Én azóta is használom. A választásnál figyeltem arra, hogy a neveknek milyen többletjelentése van.

Nomen est omen.

Igen. A Guido erdőből jött embert jelent, ógermán név. A Fedor pedig a Teodorból jön, és azt jelenti, hogy Isten embere. Sokat bújtam a könyveket a választáskor. Azt hiszem, magamtól, de mégsem magamtól kaptam ezt a nevet.

Van-e példaképed? Olyan ember, aki inspirál?

Inkább az utóbbi, bár aki inspirál, az példa is egyben. Egy nincs. Viszont sok van. Leonardo mindenképp. A hozzáállása, ahogy rajta keresztül megnyilvánultak dolgok. Az igényessége. Aztán Paul Klee, Egon Schiele, Gaudí. Vagy Hundertwasser, aki nagyon univerzális. De szeretem Rubljovot, Vrubelt, Repint és Ferenczi Károlyt. A ma élők közül is rengeteg van, nagyon jó Banksy, a graffitiművész. De zenészek is inspirálnak, és más művészeti ágak. Talán őket még inkább tudom csodálni. Mert a képzőművészetet gyakorta elmeszinten fejtem meg először, a stiláris jegyeket, a szakmai felkészültséget látom, „szakmázom”.
A zenénél egyből áhítat van, ha valami megfog. Persze a képeknél is a „szakmázás” után jön a katarzis. Sokszor van ilyen, mert annyi gyönyörűséget látni a múzeumokban. Most például van egy kiállítás a Napóleon Házban a Képzőművészeti Egyetem grafikai gyűjteményéből. Egyszerűen gyönyörű. A művészi kifejezés mögé alázattal odaálló lélek, aki nem kíván mindenképpen valami szélsőséges indiviZuális utat keresni, hanem egyszerűen megfigyel és ábrázol.
Grafikusokat nem is mondtam az előbb. Pedig Dürert nagyon szeretem. És ott van még a festők közül Vermeer, Van Gogh... Olyan, mintha filmcímeket mondanék. Mennyi minden van már mögöttük. Meg ugye a kortársak végeláthatatlan sora.

Olyan volt már, hogy meghallgattál egy zenét, és elindult egy kép, amit utána muszáj volt lefesteni?

Persze, sőt ez egy módszer, hogy az ember zenére dolgozik. Évekig festettem Lajkó Félix vagy Bobby McFerrin albumaira. Most keleti zenékből, mantrákból, instrumentális muzsikákból áll az a lista, amit munka közben végtelenítve hallgatok. Kicsit hasonlít az, ahogyan dolgozom, az automatikus írásra.

Ez olyan, mint a Szabad-ötletek jegyzéke?

Igen. Ez a legismertebb magyar vonatkozása, József Attilától. Amikor gondolkodás nélkül mindent ír-ír. Csak én nem szavakkal írok, hanem jeleket használok. Ez olyan, mint a halandzsanyelv, a gyerekek nagyon szeretik. Ha egy órán keresztül csak halandzsául beszélünk, nagyon sok érzelem, indulat és játékosság szabadul fel. Utána persze leül az ember, és összegzi, ami született. Hasonlít a nyelveken szólás képességéhez, nem az, de olyan. Kapcsolódsz valami nagyon tiszta dologgal. Valami átjön rajtad, „nyelveken szólsz”, olyan nyelveken, melyek nem a mi elmeszintünkön értelmezhetőek, de ugyanúgy közvetítenek. Lehet, hogy te vagy az utolsó mohikán, aki beszéli azt a nyelvet... A zene is egy ilyen nyelv. Kérdés lehet, hogy megvan-e a megfejtéséhez a teljes fogalomtárunk. Egy nyelv például az indiai tánc, ahol minden mozdulatnak jelentése van. Egész történeteket mesélnek el a tánccal. Ami engem nagyon érdekel, az a történeten kívüliség. Hogy kerül a lélek kívül a történetiségen. A történet a szabdalt időnek az egymásutánisága. Míg az időn kívüli lét egy emelkedettebb, békésebb út. A fogalommentes jelek, rajzok, szándékom szerint ennek az időn kívül helyezkedésnek a lenyomatai.

Lehet a művészetben olyan egyetemes nyelvet használni, hogy mindenki ugyanoda találjon?

Igen. Fibonacci, aranymetszés, szimmetria, ez nagyon egyetemes. Az emberábrázolás, a növényi, az ornamentális ábrázolás. Az emberalkotta rendszerek szűrőt jelentenek. Társadalmaink, eszmerendszereink, urbánus létezésünk szűrői meglehetősen opálossá teszik a százezres Gucci napszemüvegünket. A művészet fogalmát is mi, emberek alkottuk...

Azt is mondják, hogy a művészet az istenek ajándéka...

Lehet az istenek ajándékaként tekinteni a Művészetre, művelni szintén. És lehet nagyon alacsony tudatszinten is. Mindent lehet magas tudatszinten csinálni, és akkor – ahogy mondják – az Istenek ajándéka.

Szerinted mi a legfontosabb üzenete a művészetnek, a művésznek?

Ezt mindig máshogy definiálja az ember. Azt gondolom, megvan a lehetőségünk arra, hogy egy magasabb szinten értékeljük és éljük meg az életet általa, és egy magasabb szinten azonosuljunk azzal, akik szintén mi vagyunk egy finomabb szinten. Egyszerűbben megfogalmazva: a kapcsolódás lehetősége a Jóistenhez. Ez egy lehetőség a kifinomultságon keresztül. A művészet küldetésének, üzenetének mostani definíciója: a lehetőség, hogy kapcsolódjunk.

Benned mit jelent ez a kapcsolatkeresés?

Ugyanezt a lehetőséget. Felismerve valódi helyzetünket, már nem tényező az idő, tehát valamivel el kell töltenünk a fennmaradó végtelen időt. Akkor miért ne valami olyannal, ami lehet ennyire magasszintű, ahogyan azt nagy tanítók, mesterek, művészek tették?

Lehetne ma úgy festeni, ahogy Leonardo vagy Botticelli?

Persze. Ha valaha egyvalakinek sikerült... Leonardo már majdnem valamennyiünk tudatában ott van, az az eredmény, amit ő elért. Az más kérdés, hogy az ember tudatosítja-e vagy sem. És kérdés, hogy kell-e ma úgy festeni, mint ők?

Lehet, hogy azt mondanák arra, aki hasonló műveket hozna létre, mint Leonardo, hogy giccses vagy idejétmúlt? Mennyire van bekorlátozva a formanyelv egy mai művész számára?

Összetett kérdés, hogy mikor felel meg egy művész a kor követelményeinek, kívánalmainak. A stiláris megfelelés csak egyfajta megfelelés. Több ismérve van, mint mondjuk egy versnél is, például hogy legyen aktuális, legyen befogadható, verselése szolgálja témáját, és hordozzon valami értéket, törekedjen a kapcsolatteremtésre a mai emberrel. Másrészt, ami valaha volt, az most is van. Ahogy Leonardo vívmányai most is élnek. Ha megnézek egy mór építészeti formát vagy egy egyiptomi szobrot, az nem az akkori ember vívmánya és nem a mai ember vívmánya, hanem az emberiségé. Bármikor lehet idézni, akkor mindenki tudja, hogy miről van szó. Olyan, mint amikor egy latin mondással egyszerűsítünk le egy óriási filozófiai eszmefuttatást.

Talán szüksége is van a művésznek arra, hogy szimbólumokat használjon, melyek által többrétegűvé válik az alkotása...

Igen, mindenképpen ott kell hagyni az „usb-portot”, amibe a befogadó be tud csatlakozni, hogy születhessen belőle valami harmadik dolog. Sok embernek szüksége van arra, hogy műélvezet közben az elméje is ki legyen szolgálva, le legyen kötve.

Ez baj?

Nem, de sokaknak gát. A művészet sok csatornán tud hatni. Van olyan alkotás, például Malevics Fehér alapon fehér négyzete, ami tényleg megértést, ismeretet igényel. Utána jön a szeretet.

Az itt kiállított műveidről mondanál pár szót?

A képek a már említett alkotói módszer lenyomatai, szabad írás, szabad szeizmografikus lenyomatok készítése. Holigráfiának is hívtam régen. Koncentrált érzelmek, zenére történő táncjelek, síktánc. Művészeti ágak találkozása. Az ábrázoló művészetnek is megvan a saját ritmusa, lüktetése.
Nálam úgy kezdődik, hogy megpróbálok előidézni magamban egy olyan pillanatot, amikor semmi másra nem figyelek, amikor megpróbálom kiüríteni az elmém. Ez jó nehéz. Hogy ezt segítsem, mondjuk mantrákat hallgatok. És ebben az állapotban létrehozom ezeket a jeleket, rajzolok, írok. Majd utána ennek a pillanatnak figyelmet szentelek. Megnézem, hogy ebben a kicsit transzszerű állapotban mi született. Mit jártam be? Utána kicsit elanekdotázom ezen a pillanaton, színeket, érzelmeket adok hozzá, plusztölteteket. Esetleg formailag kibontok valamit.

Számodra mit jelent ez a kibontási folyamat, ez az „anekdotázás”?

Nekem is fel kell fognom, értékelnem kell azokat a pillanatokat, melyekben ezek a jelek születtek. Ezek a pillanatok kitüntetett pillanatok, és aztán jönnek azok, melyekben tennünk kell a dolgunkat. „Nulla dies sine linea” – Ne múljon el nap úgy, hogy nem húztunk vonalat. Ez az intelligencia része, amikor az ember felméri azt, hogy közel kell hozni a nézőt a képhez, portokat kell kialakítani.

Nekem ez azt is üzeni, hogy ha így nézzük a világot, akkor mennyi mindent fedezhetünk föl benne.

Amire figyelmet fordítasz, az kinyílik, energiát kap, és azon a figyelmen eléldegél. De ha messzebbről ránézel a képre, öt vonás, öt másodperc az egész. A kidolgozása viszont még 24 óra...

Mintha az időbeli és az időtlen kapcsolatba lépne egymással.

Innen a Földről megfigyelhetünk olyan csillagokat, melyek ki tudja, hány millió éve küldik felénk a fényüket, és épp amikor te felnézel, az egyikük akkor villan el. Pont amikor felnézel, akkor ér oda az az információ, hogy ő felrobbant, de valójában már rég nem létezik...

Azt elérni, hogy az ember felnézzen az égre, talán az egy feladat... Egy érdekes kérdés szerintem, hogy mi a szépség? Kell-e határokat szabni, vagy bármi lehet szép?

Mindannyiunkban benne van a szépre való igény, az arra való törekvés. Mindenképpen érzi az ember, hogy az valami magasabbszintű dologgal van kapcsolatban. Kicsit olyan, mint a fény, ahol ott van, ott már fény van. Nagyon kevés fény meg tudja menteni a sötétet, egyetlen gyertya is. A szép valami magasabbszintű dolog, ami egyértelművé teszi, hogy van bennünk valami, ami tudja értékelni a szépet.

Mesélnél a bárkáról, ami itt, a Művésztelepen született?

Az, amit tudunk a bárkáról, mint szimbólumról, az majdnem minden igaz rá. Mitológiai utalások, kinek-kinek műveltsége szerint. Az állatok miatt egyértelműen Noéra utal, arra az információmentésre. A jó emberek és a kevésbé felkészült emberek történetére. De ez mégsem Noé bárkája, hasonlít rá, de mégsem az.
Ez egy olyan bárka, ami egy elemelt dolog, itt lebeg a kiállítótérben, nem a funkciójáról szól. Viszonylag fontos, hogy fügefából van, amit keresztény kultúrkörben is tudunk értékelni. Már egy évvel ezelőtt lerajzoltam ezt a bárkát. A Művésztelepen lehetőségem nyílt rá, hogy megcsináljam. Az állatok már megvoltak, már sokszor feldolgoztam őket, például egy fotósorozaton. Azzal, hogy most beszórtam őket homokkal, megfosztva őket individuális jellegüktől, önmagukat kezdték el jelenteni. Az állatok szimbólumokká váltak.
Az állatok tehát már megvoltak. De azt még nem tudtam, hogy miből lesz a bárka teste. A fügefát úgy találtam az utolsó pillanatban. Már nagy gondban voltam, amikor egyszer csak a Széchenyi téren egy konténer tetején, amikor már kellett, hogy legyen, egy konténer tetején egy kévébe kötve ott volt. Már hordozva azt a formát, ahogyan később összekötöttem.

Speciális művészellátó...

Rengeteg anyag hever felhasználatlanul, szemétbe dobva. A recycle-művészet híve vagyok.
Szóval ott volt a fügefa. Homokkal vontam be, kvarchomokkal, ami kristály. Megszületett a kikristályosodott bárka, a test, ami átviszi az embert az életen, a születéstől a halálig. És egy információt eljuttat valahonnan valahová. A bárka a corpus, a test, és megérdemelt ez a corpus egy szárnyat. A bárka szárny-levél-evezőihez az ágakat a kislányommal kerestük a Dunaparton. Ez az állati és növényi test így, ezzel a szárnnyal válik emberivé. A corpussá, ami egy lehetőség, valahonnan valahová...

Bárka kollapszusokon át a címe...

A kollapszus összeomlást jelent. Ez a ciklusokra utal, amelyekről a Védák is írnak. Kiáradás és visszahúzódás. Az emberi élet is egy kis ciklus. A védikus időszámítás legkisebb egysége az emberi lélekzet. Ez a bárka modellez egy teljes ciklust.

Vannak-e olyan terveid, amelyekről szívesen mesélnél?

A bárka készítésében nagy örömem telt, úgyhogy remélem, alkalmam nyílik gyarapítani ezt a fajta tárgy-kollekciót. Egy hosszabbtávú terv, hogy szeretnék gyerekekkel foglalkozni. Ennek a formáját még keresgélem, hogy hol lehetne, milyen körülmények között. És nem is csak gyerekekkel, hanem olyan felnőttekkel is, akik valamit még megőriztek a gyermeki énjükből. Lehet velük játszani. És szeretnék egy tágas műtermet.

A blogodon olvastam ezt a gondolatot: sárból aranyat csinálni. Mit jelent ez?

Átlényegíteni, igen, ez alkímia. Egyik barátom, Weiner Sennyei Tibor, akivel több könyvet csináltunk együtt, egy költő-író ember, ő hívja magát alkimistának. Az anyagi világ bizonyos szempontból degradált, de ennek a világnak az anyagait, „atomjait” is lehet úgy rendezgetni, hogy attól arannyá válnak. Talált fügefából, műanyagállatkákból csinálni valamit, ami túlmutat a saját anyagiságán... Sárból aranyat csinálni, azt hiszem, ez küldetésnek sem rossz.

Köszönöm szépen a beszélgetést.

Én is köszönöm.

 

www.szarkafedorguido.blogspot.com

Szabados Éva


2014.08.25