1843

Török világ Győrött

Kis-Ázsiától a Kisalföld szívéig

Török világ Győrött címmel tartott vetítéses előadást Orbánné Dr. Horváth Márta szeptember 3-án a megyei könyvtár Központi Könyvtárának klubjában. A korábban tanárként és a győri városi könyvtár igazgatójaként tevékenykedő helytörténész-kutató fellépését széleskörű érdeklődés fogadta.

A XIV-XVI. század volt az oszmán hatalom zenitje. A XIV. századtól kezdődő felemelkedését nem csupán a török államhatalom és a kor nyugat-európai színvonalát meghaladó hadsereg tette lehetővé, hanem Európa belső megosztottsága is. Gondoljunk bele, miközben oszmán lobogó kúszott fel az európai Gallipolin, nyugaton az angol-francia párharc zajlott, amely százéves háború néven vonult be a történelembe. Francia lovagok, angol íjászok néztek egymással farkasszemet, a lovagi harcmodor alulmaradt a törökkel szemben, a keresztény világ egységét sem sikerült helyreállítani, sőt hamarosan három „Szentatya” lépett fel, mindegyik kizárólagosan a saját személyét vindikálta a másik kettővel szemben jogosnak Szent Péter örökségére.

Az 1396-os nikápolyi ütközet jelentős választóvonalnak bizonyult. Egyrészt a nemzetközi lovagsereg alulmaradt a törökkel szemben, rámutatva a lovagi harcmodor kudarcára az új típusú ellenséggel szemben, másrészt előrevetítette a Magyar Királyság lehetőségeinek szűkülését. Addig a Balkán-félsziget térségében a kezdeményezési lehetőség országunk „kezében volt”, támadólag léphettünk fel. Korábban nem valószínűsítették a török tartós berendezkedését Európában, ezt követően azonban számolni kellett a tartós-hosszabb itt maradásukkal, s országunk határainak védelme kapott primátust.

A balkáni államok egyre inkább a törökök függőségébe kerültek, ellenállásukat mind jobban megtörték, terjedt az iszlám állam hatóköre, s a müezzin hozzánk egyre közelebb hívta fel imára a híveket.

Zsigmond királyunk idején a konstanzi zsinaton sikerrel számolták el a többes pápaságot, egyidejűleg azonban a huszita eretnekség kényszerítette fegyverhez nyúlni a magyar-, cseh királyi, később német-római császári címet is megszerző uralkodónkat. Zsigmond halála után veje, Habsburg Albert került a magyar trónra, törökellenes hadjáratát azonban vérhasjárvány hiúsította meg, mely az uralkodót is sírba vitte. Terhes felesége fiúgyermeknek adott életet, aki – édesapja halála utáni születése következtében – a Postumus (Utószülött) László nevet kapta.

Jaj annak a nemzetnek, melynek csecsemő a királya. Mivel a magyar hagyomány megköveteli, hogy a koronás fő személyesen vezesse csatába seregét, ezért a józanabb főúri körök keresték, s meg is találták az alternatívát: a lengyel uralkodót III. Ulászlót hívták meg a trónra. A csecsemő király fejére tették párthívei a Szent koronát, a törvények formális betartásával legitim uralkodónak számított. Mivel a korona a László-pártiak kezében volt, az ellenpárt választással juttatta trónra Ulászlót, majd egy másik koronát – a helyzetre való tekintettel – az eredetivel azonos joghatóságúnak nyilvánítottak.

Győr vára – amely már a rómaiak idején jelentős település volt, s az államalapítás korának egyik első püspöki székhelye lett – ekkor kitüntetett helyzetbe került, mert a két párt hívei itt egyeztek meg. Egyelőre elhárult a polgárháborús veszély, viszont az anyakirálynő udvarhölgye segítségével Bécsbe menekítette az autentikus királyi jelvényt, s kisfiával együtt III. Frigyes védelmébe ajánlotta magát.

A két párt közötti megegyezésben oroszlánrésze volt a később „Hadak villámának, törökverőnek” aposztrofált Hunyadi Jánosnak. Karrierjének kezdete Luxemburgi Zsigmond uralkodásának idejére esett. Császárválasztására elkísérte Itáliába, s a mindig pénzzavarral küszködő uralkodót kölcsönnel segítette ki. Ő birtokadománnyal fizetett, így vetette meg az alapját a későbbi hatalmas Hunyadi vagyonnak. Itália lehetővé tette az olasz harcmodor megismerését Hunyadinak, de csehországi élményei a huszita harcmodor elemeivel is gazdagították. A birtokok mellé egyre több tisztséget kapott, elnyerte az erdélyi vajda címet, birtokai – a Délvidéken lévén – szinte predesztinálták a török elleni harcra. Korábban ezt a feladatot a Tallóciak látták el.

Az 1443-44-es év azért üdítő kivétel, mert arra a ritka kezdeményezésre példa, mely a török Európából történő kiszorítására irányult. Bár a célját nem érte el, de páratlan győzelemsorozata kiváltotta a kor keresztény közvéleményének ámulatát. Az előnyös békeajánlat mégsem vezetett tartós fegyvernyugváshoz, újabb kísérlet következett a török kiszorítására, de a korábbinál jóval kedvezőtlenebb katonai körülmények a várnai csatavesztéshez, s III. (magyar királyként I.) Ulászló halálához vezettek.

A király nélkül maradt országot öt főkapitány gondjaira bízta az országgyűlés, majd Hunyadi János töltötte be a kormányzói tisztet. A hat év kormányzóság alatt egyszerre kellett a törvényességet helyreállítani, a török elleni harcot felújítani, továbbá védekezni az ellenpárt ármánykodásával szemben. A rigómezei fiaskó után a magyar rendek határozottabb fellépésére III. Frigyes elengedte „gyámfiát”, s V. László a magyar trónra léphetett. Kölyökkirály lévén az oligarchák játékszere lett, akik elérkezettnek látták az időt a Hunyadiak hatalmának megtörésére. Teljesen háttérbe azonban nem szoríthatták, mert a török veszély ráutalta őket a Hunyadiakra. Ezért Hunyadi – távozván a gubernátori tisztségből – elnyerte a nándorfehérvári főkapitányság és Beszterce örökös grófjának címét.

1453 májusában a keresztény világot hidegzuhanyként érte Bizánc elfoglalása – ez egyben a Bizánci Birodalom végét jelentette. Bizánc korábban (700-800 évvel ezelőtt) sikerrel állt ellen az arabok ostromának, 1204 és 1261 között mint császárság megszűnt, 261-ben Nikaiából kiindulva a Palailogoszok újra létrehozták a Latin Császárság helyére. 1453-ban a Birodalom már csupán a városra korlátozódott, elestével az iszlámmal szemben egy védőbástya esett ki.

III. Kallixtus pápa keresztes hadjáratot hirdetett: Kapisztrán János ferences szerzetest bízta meg az erre való felhívással, szervezéssel. Az 1455-ös győri országgyűlésen tárgyalták az ügyet, Nándorfehérvár veszélyeztetése mozgósította az erőket. Sikeresen meg is állították az ellenséget, a stratégiai vár nem került török kézre, sajnos azonban a nyári forróság, s a bűzlő hullák pestisjárvány kitöréséhez vezettek, s mind Hunyadi János, mind pedig Kapisztrán életét vesztette. Hunyadi két fiút hagyott árván: az idősebb Lászlót, s a fiatalabb Mátyást.

Az ellenpárt elérte, hogy Nándorfehérvárt át kellett volna adni a királypártiaknak. Amikor ennek érvényt akartak szerezni a várban, a Hunyadiak hívei megölték ádáz ellenségüket, a Hunyadiakkal rivalizáló királyi nagybácsit, Cillei Ulrikot. „Meghalt a cselszövő, nem dúl a rút viszály, országunk élni fog, mert László nagy király” – énekli a kórus Erkel Ferenc Hunyadi László című operájában. Az öröm hangjait azonban hamarosan a félelem légköre nyomta el. A király kivégeztette Hunyadi Lászlót, Mátyást fogolyként Bécsbe, majd Prágába hurcolta. Az eseményeket költeménnyé Petőfi Sándor (A király esküje), illetve Arany János (V. László) című balladájában formálta.

A történelem ment a maga útján. V. Lászlót magához rendelte a Teremtő, Mátyás fogolyból a magyar királyi trónra lépett, s a középkori Magyarország utolsó virágzó időszakát köszönhetjük neki, de a török kiűzése neki sem adatott meg.

A következő – Mohácshoz vezető – periódus a hanyatló szakasz, a mohácsi síkon hosszú távra megpecsételődött Magyarország sorsa. Az uralkodó elit színe-java, a királyt is beleértve, a csatamezőn maradt. A történelem – faramuci módon – ismétli önmagát. Az Árpád-ház férfiágának kihalása után – bár interregnumról beszélünk – hárman is megkoronáztattuk magunkat, most a súlyos vereséget szenvedett ország két uralkodót is mondhatott magának: Szapolyai Jánost, később Ferdinándot is magyar királlyá koronázták. Ferdinánd hívei abban bíztak, hogy bátyja, V. Károly német-római császár támogatására számíthat. Szapolyai számos magyar vazallussal rendelkezett, kiváló hadvezér, nem utolsósorban nemzeti király.

Az elkövetkező évtizedek a két király azon törekvéseinek jegyében zajlottak, hogy a másikat kiszorítsa a hatalomból. V. Károly a reformációval, a vallásháborúval volt elfoglalva, Szapolyai János követeket küldött mind a francia, mind pedig az angol királyi udvarba, de érdemleges eredményt nem ért el. A királyság örökösét egyértelművé tevő váradi egyezményt nem hajtották végre, mert Szapolyai János megházasodván, fia részére akarta a trónt biztosítani. Helyzete szükségképpen a török orientáció irányába vitte.

A török 1541-ben elfoglalta Budát, 1543-ban Esztergom is török kézre került, ahol a hódító komoly logisztikai bázist épített ki. Ekkor már a három részre szakadt ország nyugati fele a Habsburgoké lett, középen berendezkedett a török, keleten pedig születőben volt egy új közigazgatási egység, a későbbi Erdélyi Fejedelemség.

Győr vára időközben porrá égett, akkori kapitánya gyújtotta fel, a Bécs felé haladó török ezért csak üszkös romokat talált itt. A zord időjárás a támadókat a császárváros ostromának félbeszakítására, s visszavonulásra késztette. A hatékony és tartós védekezés lehetősége megkövetelte a végvárrendszer korszerűsítését: az 1540-es évek győri lakossága intenzív várépítési munkálatok szemtanúja lehetett. Itáliai hadimérnökök bevonásával a végek korszerűsítésére került sor. Győr kitüntetett helyzetben volt, mivel a császárváros védelmi előteréül szolgált. Az építkezést az 1566-os tűzvész ugyan semmissé tette, de – példátlanul gyors ütemben – megtörtént a helyreállítás, sőt a vár teljes felépítése.

Ez az időszak hivatalosan magyar-török háború volt, a tűzvész évében esett el Szigetvár, halt meg I. (Törvényhozó) Szulejmán, utóda, II. Szelim kötötte meg Drinápolyban a békét. A német-római császári trónon I. Ferdinánd fia, II. Miksa ült. Már korábban kettévált a spanyol és az osztrák Habsburg Birodalom. A tengerentúli gyarmatok és Németalföld II. Fülöp spanyol király kezébe, az osztrák-, cseh- és magyar területek Ferdinánd, illetve utódai, Miksa birtokába kerültek. A Speyeri szerződéssel névleg az erdélyiek is a császár fennhatóságát fogadták el, bár ez a későbbiekben – egészen I. Lipót császárig – nem realizálódott.

1591-ben ismét „megszólaltak a harcba hívó kürtök”: kezdetét vette a Tizenöt éves háború. A Habsburg császár Az ember tragédiájából ismert I. (német-római császárként II.) Rudolf idejére esik. A német, valamint az erdélyi és a román fejedelemségek szövetségére építve indult a küzdelem, változó sikerrel. A gyurgyevói diadalt a mezőkeresztesi vereség követte, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem tudják a törököt legyőzni.

Az oszmánok által „rozzant akol” megvető kifejezéssel illetett Eger 1552-ben Dobó István vezetésével még sikerrel verte vissza a törököt, nem maradván azonban számukra más út a Felvidék irányába, most Eger is elesett. Győr azért került veszélybe, mert csupán Szentmárton és Csesznek maradtak előtte. A várat védő Hardegg Ferdinánd mind elméletileg, mind pedig gyakorlati szinten kiképzett katona volt, és az egyik hadmérnök ezredes is a várban maradt. A magas, vastag falak sem az ostromlétra feldobását, sem a korai kőgolyókkal történő áttörését nem tették lehetővé. A középkori Győr meghatározó létesítménye volt korszerű bástyarendszerrel, amely lehetővé tette a minden irányban történő ágyúzást. Említést érdemel továbbá korszerű kazamata- és folyosórendszere, valamint a várat védő zsoldos katonaság. Az infrastrukturális fejlesztéseket, a fegyverkezést, a katonák ellátmányát a bécsi udvar fedezte.

1594-ben a vár török kézre került, pedig Rudolf fia, Mátyás főherceg vezetésével tízezres nagyságrendű kontingenst küldött Győr alá, ő azonban Véneknél, a Duna túlsó partján vesztegelt. Török kézre úgy jutott a vár, hogy az ellenség az ellátási utánpótlás lehetőségét elzárta, a zsoldosok pedig a vár parancsnokát az erőd feladására késztették. A vár parancsnokát, Hardegg Ferdinándot és a hadmérnököt a haditörvényszék fővesztésre ítélte, és kivégezték őket.

A vár eleste Európa-szerte nagy vihart kavart, felháborodást keltett: ekkora anyagi áldozattal megépített és felerősített várat prédául hagyni a töröknek, nem beszélve arról, hogy Bécs így közvetlen veszélybe került. 1529-ben már Damoklesz kardja függött a fejük felett. 1532-ben a második kísérletkor átmenetileg Kőszeg akasztotta meg a törekvésüket, majd a Bécsújhelynél felsorakozott császári haderő térítette őket jobb belátásra. Elengedhetetlen volt a vár visszavétele. Ez 1598-ban sikerült báró Shwarzenberg Adolfnak és gróf Pállfy Miklós kapitánynak. Petárdával robbantották be a kaput, felrobbantották a lőportornyot, s diadalt arattak.

Miként vereségkor az udvar büntető keze, most jutalmazó énje érvényesült. Birtokadomány, valamint arany dísztárgyak szolgáltak a királyi-császári hála jeléül. Sajnos a sors nem volt kegyes a győztes vezéreknek: tüdőgyulladás, illetve gyilkos leszámolás vetett véget életüknek. A háborút végül az 1606-ban megkötött békeszerződés zárta. 1686-ban lehullott Budáról a török félholdas zászló, az 1699-es karlócai, majd a pozsareváci béke felszabadította hazánkat a töröktől.

A várrendszer később elveszítette jelentőségét. A XIX. századi gazdasági fejlődés városrendészeti következményeket vont maga után. A várfalakat nagyrészt lebontották, töredékek őrzik az erődítmény emlékét; ami valaha védelmi létesítmény volt, ma turisztikai látványosság.

Az egykori birodalmak önmaguk torzóivá váltak. Az oszmánok a XIX. század folyamán kiszorultak a Balkánról, régvolt államok újjászülettek, illetve államok születtek, az egykori ellenség szövetségesünkként vett részt a Nagy háborúban. Birodalma egy részét elveszítette mint legyőzött fél, ázsiai birtokai brit, illetve francia mandátumterületek lettek, a mai Törökország Kis-Ázsia területére korlátozódik. A néhai Német-római Császárság területeiből a kisnémet egység keretében a porosz vezetésű Német Császárság, sarjadt ki, elvesztett háborúja után újjáéledve a világot minden addiginál pusztítóbb háborúkba sodorta, majd veresége után ellentétes szövetségi rendszerben egzisztált. A kétpólusú világ vége a kettészakadt Németország egymásra találását és egyesülését eredményezte.

Az a halandó, aki az 1550-es évek alatt valami csoda folytán több száz éves Csipkerózsika álomba merült, ha képzeletbeli kómájából felébredvén azt tapasztalná, hogy akik a Tu felix Austria nube! (Te boldog Ausztria, házasodj!) elvét követve egy soknemzetiségű birodalmat eszkábáltak össze, kései utódaikra csupán egy 84ezer négyzetkilométer területet hagytak. Sic transit gloria mundi – Így múlik el a világ dicsősége…

Csiszár Antal
Fotó: Máté Szilárd

2015.09.07