1409

Csak a szerelem számít – Den skaldede frisør

1 perces filmkritika

Semmi más. Mármint, hogy Csak a szerelem számít. Mert ha ebből a nézőpontból tekintünk önmeghatározásunkra, akkor valójában az érzelmeink azok, amelyeken keresztül képesek lehetünk egyrészt definiálni magunkat, másrészt pedig – akut helyzetben – kiráncigálni saját létünket a pályát-, utat-, lehetőséget tévesztésből. Jó lenne elhinni. Jó lenne (meg)csinálni.

Az elképesztő érzékenységgel és látásmóddal bíró, dán Susanne Bier (Egy jobb világ, Esküvő után, A tűz martaléka) nagyon is tisztában van az emóciók (miben)létével. Tudja, hogyan lehet őket mellénk fordítani, vagy éppen ellenünk gerjeszteni. És azt is tudja, hogy a válaszutak határain képesnek kell lennünk egyiket feladni a másik érdekében. A saját érdekünkben. A korábbi fajsúlyos, megrázó drámák után 2012-ben koprodukciós keretek között vitte filmre a saját ötletéből íródott (forgatókönyv az Oscar-díjas Anders Thomas Jensen) Csak a szerelem számít romantikus vígjátékát. Romantikus? Biztos? Vígjáték? Biztos? Biztos csak a halál meg az életvágy lehet, így a látszatra pillenyomatú film is komolyabb attitűdöket feszeget a meglepően nem eredeti, sokszor látott, egyvonalú cselekmény mögött.

A csúcspont (és épp ezért fordulópont) a lefújt esküvő kővé dermedt meglepettségében Astrid szájából bújik elő: „Nem tudunk ideállni, és hazudni egymásnak, magunknak. Torkig vagyok, hogy azt kell színlelnünk, minden rendben… Nem lehet egy egész életen át hazudni csak azért, mert úgy könnyebb. Ha rátok nézek, biztos vagyok benne, ez a módja annak, hogyan kell elhízni, megöregedni, boldogtalannak lenni.” Mert mindennek a rákfenéje az identitás: muszáj magunkba nézni, hogy a „ki vagyok én” és „mi történt velem eddig” tapasztalatait összevonva, ha kell, új meghatározást adjunk életünknek. Mint ahogyan Philip is képes ezek után felülbírálni felesége elvesztése feletti keserűségét és kiábrándultságát, s mint ahogyan Ida is bátorságot vesz a megfosztott nőiesség pszichés hitén való túlemelkedésre.

Szóval a történet némileg sablon, de az egyes jelenetekben van báj, a karakterek jól állnak a kulisszáknak, a főszereplők pedig határozottan magas értékfokozatot képesek elérni az autentikusság skáláján. Az általam kevésre tartott Pierce Brosnan meglepően és kellemesen markáns, ám a Trine Dyrholm-ból áradó kecsesség, a bizonytalansággal vegyes hit természetessége, valamint a varázslatos külső-belső gyönyörűség mindent és mindenkit levesz a lábáról (érzelmeiről). Ida karaktere és a mögötte álló dán színésznő még a kemoterápia okozta kopaszsággal és takargatott meztelenséggel is olyan eleganciába öltöztetett szépséggel varázsol, amelyhez csakis az olasz táj íze, illata, patinája lehet a méltó partner. Elsősorban tőle lesz Bier filmje több, mint átlag (és nem szimpla Mamma Mia! utánérzés). Mert lehet, hogy Csak a szerelem számít, de valljuk be, őszintén hinni csupán tartalom és forma együtthangzásában érdemes.

2012, dán-svéd-olasz-francia-német, 116 perc
rendező: Susanne Bier
forgatókönyvíró: Anders Thomas Jensen
szereplők: Pierce Brosnan, Trine Dyrholm, Kim Bodnia, Paprika Steen,
Christiane Schaumburg-Müller, Sebastian Jessen, Bodil Jorgensen

Szilvási Krisztián

2015.07.02