Gioconda Belli: Nők országa

Könyvkritika

Sikerült ismét kifognom egy remek könyvet. A „remek” jelző természetesen idézőjelben és kínos szemforgatással vegyes mosolygással értendő. Újabb eset, amikor visszasírom öreg barátomat, a cenzúrát. Persze, ha tudtam volna olvasás előtt, hogy kiféle-miféle hölgy ez a Gioconda Belli, akkor éppen ilyen kötetre számítottam volna. Ám e cseppet sem figyelemre méltó hölgyről soha nem hallottam ezt megelőzően, így könnyedén feloldozom magam eme bűn alól.

Belli könyve is csak azoknak kiváló, akiknek Bacon jó festő és nem szalonna. Pedig lássuk be Bacon pocsék festő, akármekkora képtelen összeget fizetnek is egy képéért. Visszatérve azonban a könyvhöz: abban bíztam, hogy kapok egy klassz utópiát, melyben kiderül, hogy a nők sem irányítanák jobban a világot, hanem az elfajult egyenlőségmánia egy új feminista 1984-et szül. De nem szült, ami mondjuk feministáknál nem is túl meglepő... Sajnos Belli komolyan azt hiszi, hogy a hölgyek világuralma valamiféle új Kánaánt hozna, ami valljuk be, elég merész feltételezés, tekintetbe véve, hogy két férfi közel sem tudja utálni annyira egymást, mint két nő. Nem különösebben rajongok Puzsér Róbertért, de maximálisan igaza van, mikor írásában az egyenlőséget (pontosabban a szerintük elképzelt egyenlőséget) erőszakosan hajszolók torz világképéről írt.

A Gioconda Belli által elképzelt országban kitör egy vulkán, mely olyan anyagokat juttat a levegőbe, amely a férfiak tesztoszteronszintjét lecsökkenti éppen a választások előtt, ezáltal azok olyan enerváltakká válnak (biológiából elégtelen), hogy egy LÁB-nak (Ledér Álmok Baloldala) nevezett csupanő csipetcsapat cseppen a hatalom csúcsára. Eme mélységesen felvilágosult nőcsoport aztán drasztikus módszerekkel megkezdi a Faguas országának briliáns irányítását a feminista mennyország felé. Megismerjük a kommunista kisebbrendűségi komplexusban szenvedő élcsapatot, amelyben minden nő okos, csinos, és Superman csak azért nem csatlakozhat hozzájuk, mert egy (nyúl)farokkal elmarad tőlük. Támogatják a jót, a szexista férfiakat érdemük szerint megbüntetik, és olyan mélységesen támogatandó programokat valósítanak meg, mint: 1. minden állami állásból kirúgják a férfiakat és nőkre cserélik őket; 2. minden egykori családfőt köteleznek otthoni munkára, mint mosás-vasalás-porszívózás-pelenkázás, valamint 3. bevezetik a parlamentben a női kvótát, amely ezúttal 100% lesz, a demokrácia és egyenlőség jegyében természetesen.

Ám a gonosz reakció nem tétovázik, és a kedves, szeretetreméltó elnök ellen érthetetlen okból merényletet szervez, mely élet és halál közé veti jobb sorsra érdemes hősnőnket. Írónk az elnökasszony haláltusája közben különböző tárgyak kapcsán írja le az eseményeket, váltakozva ugrál múlt és jelen között. A módszer nem túl jó, leginkább unalmas. Belli természetesen annyira egyoldalúan mutatja be a világot, amennyire arra csak egy bigott feminista képes, miközben ő vádol másokat bigottsággal és egyoldalúsággal.

Mondjuk azonban ki, hogy kicsoda is ez a Gioconda Belli. Egy egykori sandinista-marxista „forradalmár”, aki láthatóan a mai napig nem nőtt ki abból, hogy holmi, pusztán fejben megteremthető ideákat próbáljon ráerőszakolni mindenkire. Kóros kisebbrendűségi érzését visszaadják költeményei is, mert bánatomra azokat is ír. Noha a XX. század a bizonyíték arra, hogy minden utópia hajszolása tömeggyilkosságba torkollott, az ilyen típusú idealistáknak ez nem számít. Ők azok, akik szerint az igazságot az 50%-os női kvóta jelenti, és nem a választás szabadsága, vagy a posztra való alkalmasság. És ők azok, akik jobbá teszik az életeteket, ha bele is döglötök!

Összefoglalva: sajnos a Nők országa nem egy jó könyv. Közel sem olyan tiszta elveiben, mint Lüszisztraté harca a békéért Arisztophanésznál, melyet szex általi zsarolással próbál elérni (és még humora sincs). Merle Védett férfiak-ját sem éri el (mellesleg szerintem ez a legjobb Merle könyv), amely klasszisokkal hihetőbb és kevésbé sértő. A története vontatott és nem hihető, a karakterek nullák, a mondanivaló óvodásoknak való badarság. A stílusa nem túl rossz, és a témaválasztása jó. Ez utóbbi nagyobb koponyát és realista feldolgozást érdemelt volna. Kár, kár, kár...

Horváth Gábor


Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2015.05.05