1760

Életre nevelés


Először a hangját hallottuk meg, a fület tépő, panaszos, de egyben indulatos ordítást. Aztán megláttuk. Elsőként csak a kezeit. Húsos, kicsi kézfejét, előrenyújtott, széttárt ujjait. Aztán a vízszintes alkarokat, a megfeszülő könyököt; majd kicsi, kerek fejét, borzas haját, óriásira nyitott száját, ahonnan az éktelen hang kiszakadt.

Arcát könny áztatta. Furcsa volt a testtartása. Az egész gyerek mintha előre dőlt volna. Mintha elvarázsolt kastélyban lennénk, vagy Alice Csodaországában, ahol minden megtörténhet, még az is, hogy megdől alattunk a föld. Pedig ez itt és most Győr, pontosabban a Baross út, még pontosabban egy áruház – mégis szürreális az egész. A korábban cipőt próbálgató vásárlók kiegyenesedtek, a gondolák takarásából itt is, ott is fejek bukkantak elő, s fordultak felénk. Mintha az ismeretterjesztő csatornákon látott manguszta-telep lakói néznének ránk. Rám és az előttem lévő polc túlsó felén álló asszonyra. A termetes asszonyság mellén egy babahordozóban csecsemő.

De én már nem ezt látom, hanem lányom megdöbbent arcát, kikerekedő szemét – azt hiszem, egyhamar nem fogom elfelejteni azt a hitetlenkedéssel keveredő iszonyt, amely kiült az arcára. Ő már észrevette azt, amit én csak most pillantok meg: az előbb még csak ordító apró fiúcska a földön fetreng, vöröslő fejjel hányja-veti magát. Mellkasát és vállát fekete szíjakból álló hám övezi, amelyhez póráz csatlakozik. Az istráng másik vége anyja kezében. A nő le sem hajolva, angyali nyugalommal magyaráz a kicsinek, miszerint: nem engedheti szabadon kószálni ebben a nagy üzletben, még eltévedne. A ricsaj közepette cipőt próbál az asszony legnagyobbik, négyéves forma gyereke. Kisvártatva elindulnak a pénztár felé. Amikor hallótávolságon kívülre kerülnek, lányom hozzám fordulva indulatosan kiáltja: Ez gyerekkínzás! Nem szabad ilyet csinálni!

Én nem találok szavakat. Ismeretségi körömben szép számmal vannak nagycsaládosok. Három, négy, sőt öt gyerekkel. Póráz, hám, kolonc, szájkosár vagy zabla egyikük nevelési eszköztárában sem szerepel. Talán csak az rémlik, hogy láttam egyszer egy régi fotót árvaházi gyerekekről, akik egy hosszú kötélbe kapaszkodva sétáltak párosával valamikor a múlt század elején.

Egy biztos – ez a kislegény, ott a heveder végén, már tanulja az életet. Hogy vannak elérhetetlen célok, ellenünk ható erők, melyek ellen hiába minden. Hiába a hangos szó, az összpontosítás, a küzdelem. Egyszerűbb lapulni, csendben lekushadni, föladni. Fölmerül bennem a kérdés: Pont az anyjától kell ilyen leckét vennie bárkinek is?!

BE


A kép az Everystockphoto szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A kép felhasználása a licenszfeltételek alapján forrásmegjelöléshez kötött. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.

2014.07.09