Sok mindent elárul az emberről, azt, hogy a halálfélelem hogyan mérgezi meg mindennapjait, hogy rendszerint szándékosan gyalogol a nemlét poklába, hogy a szerelem is a halál árnyékában születik meg és válik hatalmas szenvedéllyé… Egyet nem ad: reményt.

A harmonikus mozdulatok, a szereplők profizmusa és szépsége, a színpadon megteremtett világ kétségkívüli igazsága lenyűgöz, de el nem varázsol. A születés és halál komor metruma, a körforgásszerű lét dinamizmusa átható s egyben letaglózó, feszültséget generáló. Nincs feloldás. Picasso Guernicája után megyünk tovább, és megcsodálhatjuk akár a teremtett világ szépségét egy másik festményen… itt nincs más alternatíva.

Mindennapi létünk tele van erőszakkal és szomorúsággal. Kosztolányi Esti Kornélja azt válaszolja, amikor megkérdezik tőle, hogy miért nyúl újra és újra kábítószerhez: „Mert a földön meghalnak a gyermekek.” A Nosferatuban is felbukkan ez a motívum, gyermekek halála, asszonyok fájdalma, sírgödörbe szédülés… de nincs hit. Nincs szeretet.

Tényleg csak a templom a hit színtere? Tényleg csak a giccs ábrázolhatja a szeretet aranyát? Kikopott már életünkből a remény? Ez mélyen elgondolkodtat a balettelőadás utáni álmatlan éjszakán.

Könyvtárosként megtapasztalom a vámpírtörténetek reneszánszát a fiatalok körében. Talán őket nem érinti ennyire mélyen a káosz és a kilátástalanság, mert tinédzserként élvezetes kedvtelés a halállal játszani. A Nosferatu hatása mindenképp frenetikus, azért is, mert a reménytelenség eposzát fiatalok és gyermekek táncolják. Az összjáték míves és kidolgozott. Megtekintése nem sétagalopp, ezért is jó, hogy korhatáros. Nagy egyéniségek nem tűnnek ki, a szólisták is epizódszereplők, és viszont.

Javaslat: utána érdemes megtekinteni Udvardi Erzsébet kiállítását a Triangulum Galériában. Csak néhány lépés, de valójában egy egészen távoli világ… A Pokol után: Mennyből az angyal.

G. Carmela