Palembang egy Budapest nagyságú város Indonéziában, és történelmi jelentősége arrafelé nem csekély. Az egyetemes históriába leginkább a második világháború miatt került be, amikor az akkor holland kézen lévő várost a japánok elfoglalták. A holland hajózás és gyarmatosítás fénykora a XVII. századra esett, amikor Brazíliától Afrikán át a Távol-Keletig mindenhol megjelentek a holland hajók, hogy felvegyék a versenyt hódításban, vallásban és kereskedelemben egyaránt nagy ellenlábasaikkal, Spanyolországgal és Portugáliával. Bár a németalföldieknek Brazíliában nem sikerült mély gyökeret ereszteniük, de egyes gyarmataik egészen a XX. század közepéig megmaradtak. Érdemes megjegyezni, hogy Hollandia ma is bír kisebb gyarmati korszakból nála maradt külbirtokokkal a Karib-tengeren (Holland Antillák). A lassú hanyatlás már az 1700-es években elindult, majd az értékes Ceylon és Dél-Afrika a napóleoni háborúk során Nagy-Britanniához került, így a holland gyarmatbirodalom koronagyémántja a mai Indonézia, akkori nevén Holland Kelet-India lett. A gyarmatosítási akció élharcosa egy kereskedelmi társaság volt, a Holland Kelet-indiai Társaság (Vereenigde Oostindische Compagnie – VOC), amely kapitalista módon működött, és magánhadsereget tartott fenn. Hatalmas szigetvilágról volt szó, ahol a holland hódítók ősi kultúrákkal ugyanúgy találkoztak, mint kőkorszaki szinten élő törzsi csoportokkal. Indonézia méretei európai szemmel elképesztőek: kelet‒nyugat irányban több mint 5000 (ez nagyjából a Budapest‒Kanada távolság!), észak‒déli felé pedig 1500 kilométer széles! Egy ekkora térség meghódítása még a kétségkívül igen agresszív és kreatív németalföldi tengerészeknek sem ment egyszerűen, konkrétan évszázadokba telt. A Jáva szigetén fekvő Batávia (ma Dzsakarta) központból terjeszkedő hódítók egyik helyi ellenfele éppen a palembangi szultánság volt, amelyet csak 1821-ben sikerült felszámolniuk. A holland uralom a XX. század elejére teljes lett, és megkezdődött a csaknem 2 millió négyzetkilométernyi gyarmat gazdasági kiaknázása is. Japán is emiatt vetett rá szemet.

Holland Kelet-India két – a modern ipar számára – különösen fontos nyersanyaggal is rendelkezett, kőolajjal és nyersgumival. Gumiból 1937-ben – Malájföld után – a második legnagyobb előállító volt a világtermelés 38 százalékával. Márpedig a gumi szinte minden mozgó alkatrésszel bíró gépezethez kell. A szigetvilág emellett tekintélyes ón-, nikkel- és bauxit lelőhelyekkel is rendelkezett ‒ ezek mindegyike fontos a fegyvergyártás szempontjából. A japánok számára az indonéz szigetvilág mégis a kőolaj miatt lett elsődleges célpont. Japán a XIX. század végétől gyorsan modernizálódott, azonban ehhez szinte minden ásványkincsből behozatalra szorult. Az első világháborút követően ráadásul a szénnel szemben a kőolaj lett egyre inkább a meghatározó energiahordozó, amelyből cudarul állt. Japán elsődleges kőolajforrása az Egyesült Államok volt (vagyis saját főellensége!), a másodlagos pedig Holland Kelet-India. Miután Japán 1937-ben megtámadta Kínát, az USA egyre inkább Japán ellen fordult, habár már az első világháború óta folyton ütközött a két ország érdeke a Csendes-óceán térségében. A japán expanzióra válaszul az Egyesült Államok folyamatosan szigorodó embargóval válaszolt, amellyel gazdaságilag igyekezett megfojtani ellenlábasát. Erre válaszul Japán még több nyersanyagban gazdag területre akarta rátenni a kezét, hogy csökkenjen a függése, amit újabb szigorítás követett… 1940-ben az Egyesült Államok megtiltotta a szerszámgépek kivitelét Japánba (ekkoriban ebből teljesen importra szorultak), majd lezárta a Panama-csatornát a japán hajók előtt, és megtiltotta az oda irányuló vas- és rézhulladék kivitelt is. A helyzet fokozódásával 1941 közepén végül az USA teljesen betiltotta a kőolajszármazékok Japánba történő exportálását, és Hollandiára is nyomást gyakorolt ugyanezért. Ez igen súlyosan érintette Japánt, mivel kőolaj-behozatalának 80%-a az USA-ból jött. A petróleummal kapcsolatos probléma Japán számára olyan nagy volt, hogy a hadiflotta csapásmérő képessége időablakhoz volt kötve, különben egyszerűen a hadműveletekhez szükséges idő letelte előtt elfogyott volna a raktáron lévő üzemanyag. Így a japánok végül úgy döntöttek, hogy amennyiben 1941. december 1-ig nem sikerül diplomáciai módon megegyezni az amerikaiakkal, akkor nem marad más lehetőségük, csak a háború, amennyiben nem akarnak lemondani nagyhatalmi státuszukról. Erre természetesen egy japán vezető sem lett volna hajlandó, így végül a császárság megelőző csapást határozott el az amerikai flotta ellen Pearl Harbornál.

Japán ejtőernyősök landolnak Palembangban

Ám Japán elsődleges gazdasági célja a délkelet ázsiai szigetvilág elfoglalása volt, főként Malájföldé és Holland Kelet-Indiáé, hogy önellátó legyen gazdaságilag. Itt kerül képbe Palembang! A Japánhoz legközelebb eső jelentős olajmezők Holland Kelet-Indiában voltak, amely ráadásul önmagában is képes lett volna etetni a japán hadigépezetet évi 8 millió tonnás termelési kapacitásával. A legfontosabb bányászati központnak Palembang számított, ahol évi 3 millió tonna nyersolajat hoztak a felszínre. Így aztán, miközben a japán repülők Hawaiihoz közeledtek, folyt a palembangi olajmező elfoglalásának megtervezése is. A császári hadvezetés egy kombinált hadműveletet tervezett, mivel rendkívül fontos volt, hogy az olajkutak és kiszolgáló berendezések épségben kerüljenek a kezükre. Ehhez úgy döntöttek, bevetik a nemrég megalakult ejtőernyős alakulatokat is, amelyeknek ez lett a háború során a legfontosabb küldetésük. Palembang Szumátra szigetén található, mintegy 70 km-re a tengerparttól, a Musi folyó mentén. Akkoriban mintegy 100 ezer fő lakta. Az eredeti terv szerint a két támadó japán ejtőernyős ezred egyikének a várostól 8 mérföldre északra fekvő repülőteret kellett elfoglalnia, míg a másiknak a várostól keletre, a folyó mentén található olajfinomítókat. Az ejtőernyősök feladata e kulcspontok elfoglalása volt, amelyet addig kellett tartaniuk, míg a folyón felhajózó partraszálló erők meg nem érkeznek. Jó terv volt, de a háború kiszámíthatatlan forgószele hamar elsodorta egyes elemeit. Már az ejtőernyősök célba juttatásához szükséges repülőgépek biztosítása is nehézségeket okozott a fokozódó szövetséges légitevékenység miatt – a palembangi repülőtér is tele volt brit gépekkel ‒, de ennél nagyobb problémát jelentett, mikor a két ejtőernyős ezred egyike kiesett már a vállalkozás előtt. Az 1. ejtőernyős ezredet a kiindulási helyére, Indokínába szállító hajó ugyanis 1942. január 3-án elsüllyedt. A legénységet sikerült ugyan kimenteni, de az értékes felszerelés odaveszett, így nem lehetett bevetni őket. Így a 2. ezrednek kellett volna megvalósítani a repülőtér és az olajfinomítók biztosítását egyaránt, értelemszerűen feleakkora erővel. A terv módosult. Az első hullámban a légikikötő ellen 240 fő ledobását tervezték meg, míg a két finomító ellen 60, illetve 39 ejtőernyős készült támadásra. A második hullámnak (90 fő) 15-én kellett megérkeznie, miután a repülőteret sikerült biztosítani. Az összesen 429 főnyi ezred eleinte legalább ötszörös túlerővel nézett szembe.

A deszantosokat szállító gépek 1942. február 14-én, 7 órakor szálltak fel, majd az égő Szingapúr füstjétől fedezve a 150 gépből álló légiarmada a Musi folyó mentén közelítette meg a ledobási körzetet. Itt a csoport kétfelé vált, a nagyobbik a repülőtér felé tért ki, a másik az olajfinomítók irányába haladt tovább. A kis magasságba leereszkedő szállítógépekben a légvédelmi tűz nem okozott kárt, és végül 11 óra 26-kor megkezdődött az ejtőernyősök kiugrása. A japánok pechére a repülőtértől 2 km-re lévő landolási zóna, amely a térképeiken viszonylag nyílt terepnek tűnt, ténylegesen fákkal volt benőve. Ez megnehezítette a földet érő ejtőernyősök gyülekezését, és sok fegyverszállító konténert sem sikerült megtalálniuk. Ennek következtében az ejtőernyősök zöme pusztán oldalfegyverrel rendelkezett, mikor megindult a repülőtér elfoglalására. Néhány csoport eltévedt. Okumoto hadnagy négyfős csoportja elérte a repülőteret Palembanggal összekötő utat, ahol belebotlott 40 holland katonába. Ezeket gyenge fegyverzetük ellenére szétkergették, majd barikádot alakítottak ki az úton, hogy elvágják a közlekedést. Palembang mintegy 2000 főnyi helyőrséggel rendelkezett – részben helyi lakosságból sorozott nem túl lelkes gyarmatiakkal ‒, amely jelentős létszámfölényben volt még ekkor, de igencsak rosszul kiképzett és demoralizálódott erőkről beszélünk. Okumoto és négy embere később meglepett egy 150 főből és páncélozott járművekből álló csoportot is, amelyet szétvert, bár maga is három embert veszített, közte a hadnagyot. A japán csapatok kisebb osztagokban nyomultak a repülőtér felé, igencsak összehangolatlanul, ami többek közt parancsnokuk, Kume ezredes eltűnésének is köszönhető volt. Kume repülőgépe a légikikötőtől több kilométerre lezuhant, és csak 15-én volt képes eljutni saját csapataihoz. Mindemellett a kisebb alakulatok elérték a repülőteret, és 14-én estére némi ellenállás után elfoglalták azt, ahol felkészültek egy esetleges holland ellentámadás visszaverésére.

A palembangi olajfinomítók (már 1945-ben, brit légitámadás után)

Eközben a két olajfinomító ellen ledobott csoport szintén megkezdte a támadást. A nyugatabbra fekvő BPM finomító ellen felvonuló 60 japán harcos egy mocsárban landolt, és szintén elveszítette nehézfegyverzetét a nádasban. Pisztolyokkal és kézigránátokkal nyomultak a létesítmény felé, ahol egy 60 főnyi, géppuskával is ellátott holland csoporttal találkoztak. A harc során a lövedékek megroncsoltak egy vezetéket, amelyből begyulladt a kiömlő olaj. A harcok itt egész éjszaka folytatódtak. A keletebbre lévő NKPM finomító ellen támadó század sem volt sokkal szerencsésebb, ők is túlerőben levő védőkbe botlottak, akiket kikerülve igyekeztek a finomítóba bejutni. 100 lépésnyire jutottak naplementéig, majd 23 órakor a sötétség leple alatt sikerült behatolni a központi épületbe. Másnap hajnalban 6 órakor egy időzített robbanás történt a gyárban, amely károkat okozott a finomítóban. Az éjszaka a hollandok mindkét finomítót feladták.

Február 15-én, látva, hogy nincs holland ellentámadás, a beérkező Kume ezredes a repülőtérről felderítő csoportot indított a város irányába, amely 17:30-kor érte el Palembangot, amelyet addigra kiürítettek az európaiak. Kume ezután felvette a kapcsolatot az olajfinomítóknál lévő embereivel, majd a folyón érkező megerősítő csapatokkal. Palembang elesett.

A második világháború során a japán ejtőernyősök legvakmerőbb akciója volt ez, amely jelentős sikert ért el. A nagyobbik olajfinomító épségben került a kezükre, ahogy a reptér is képes volt 15-én fogadni az ejtőernyősök második hullámát. Bár nem ment minden terv szerint, a kisebbik finomítóban pedig károk keletkeztek, és egy olajraktár is leégett, az olajmező jelentős szolgálatokat tett a Japán Birodalom számára a világháború során. Szingapúr után Szumátra is hamarosan a japánok kezére került, sőt február végén az itt működő szövetséges flottát is sikerült megsemmisíteni a Jáva-tengeren. A japánok 1942 tavaszára hadműveleti céljaik zömét elérték. Igaz egyet nem: az amerikai flotta megsemmisítését.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Remmelink, Willem: The Invasion of the South: Army Air Force Operations, and the Invasion of Northern and Central Sumatra. Leiden, 2021; Rottman-Takizawa: Japanese Paratroop Forces of World War II. Osprey, 2005

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.