A csoda sosem lesz nélkülözhető...
Mert már nincsen rám szükség. Könnyen félreállítottak ‒ nyugdíjaztak, ahogyan mondják. Időtlen idők óta dolgozom, mindig ugyanazon a hibát véteni nem tudó színvonalon; hát hiszen egyszer sem történt meg, hogy bármit vagy bárkit is összecseréltem volna! Most mégis nélkülözhető lettem. És mintha senki észre sem vette volna…
A félhalk motyogó-dohogó dörmögés könnyen beleveszett a szoba félhomályába, és amikor néhány pillanatra elhalt a monológ, a rusztikus hintaszék nyikorgása sóhajtott csak a meggyújtatlan kandalló felől érkező enyhe huzat légfuvallataiba. A karácsony szentestéje előtti nap kora reggele volt. Szalóki En bácsi az ablak elé húzott „rokicserében” ücsörgött lamentálva – még az elmúlt tél végén aggatta kedvenc pihenőhelyére a csúf becenevet, amikor azok ott „fenn” végleg nyugdíjast, rokkantat, „rokit” csináltak belőle. Mert hát ugye, új szelek fújnak mindenütt, miért lenne kivétel ez alól éppen az ő munkája?
Szalóki En bácsi – akinek a keresztnevét senki nem tudta, ezért lett egyszerűen a környéknek az N. monogramját kiejtve „En bácsi” – tavasszal költözött ide, ebbe a csendes, unalmas és némileg szürke kertvárosba. Senkinek nem mondta, honnan jött, tartani pedig immár, ugyebár, nem tart sehová. Nem tartozik sehová. Letelepedett ebben a múlt század közepén épült, kétszintes, alig háromszobás parányi házban, és többnyire az orrát sem dugta ki a nappalijából. Sem tavasszal, sem nyáron, sem ősszel, és különösen nem most télen. Fájóan lemondó megbékéletlensége azonban a felszín alatt valódi, lobogó tüzet palástolt, csak hát hogyan és kinek is sírhatná el a bánatát, hogy a dolgok újra visszatérjenek a régi kerékvágásba?
Ez a december huszonharmadikai kora reggel ugyanúgy csordogált hiábavaló medrében, mint a megelőző hónapok napjainak reggelei. Szalóki En bácsi az ablakon keresztül a hét elején érkezett havazást bámulta, miközben mormogó alig-hangon kesergett. Már éppen készült feltápászkodni hintaszékéből, hogy reggeli fahéjas-mézes, egy sóhajtásnyi kardamommal ízesített teáját elkészítse, amikor a megvetemedett ablakon beszűrődő gyerekhangokra lett figyelmes. Rögtön felismerte a közvetlen szomszédjában lakó kisfiút, aki egyik barátjával beszélgetett. Látni azonban nem látta őket, mert alakjuk megbújt az utcára néző elburjánzott sövény takarásában, amit ráadásul immár jelentős hótömeg is magasított.
- Nem tudom megvigasztalni – sóhajtotta lemondóan Kristóf. Tisztán behallatszott En bácsihoz minden egyes keserű szava. ‒ Anyáék azt mondják, hamarosan meggyógyul, de… de már hónapok óta ezt mondják…
- Tudod, hinned kell benne, máshogyan nem megy – érkezett az életkorát meghazudtoló bölcs válasz a másik kisfiútól. Peti régóta próbálta tartani a lelket legjobb barátjában, de Kristóf hangulata az utóbbi hetekben különösen apatikusra fordult, ami már tanulmányaira is jócskán kihatott. En bácsi a fiú családjának szomszédjában lakott, ám mivel elvétve hagyta csak el a házát, nem ismerte őket valami jól. Arról sem tudott eddig, hogy a kishúg, Emília a nyár eleje óta makacs tüdőgyulladással küszködik, ami ősszel még súlyosabbra fordult. Az orvosok azóta sem tudtak javítani a kislány állapotán, nemhogy a gyógyulás útjára segíteni. Nem sok jót ígért az előttük álló hosszú tél.
- Én már semmiben sem hiszek – csuklott el kis híján Kristóf hangja. ‒ Mili még persze tartja magát, nála makacsabb és kitartóbb embert nem is ismerek. De mára ő is úgy van vele, hogyha karácsonykor sem történik csoda, akkor…
- Akkor micsoda? ‒ kérdezett rá Peti, amikor már túl hosszúra nyúlt a csend, de nem volt biztos abban, hogy igazán akarja hallani a választ. Ami szerencsére nem is érkezett meg, helyette Kristóf tekintete a távolba, az utca vége felé révedt.
- Egyvalamiben hisz Mili. Meg van győződve arról, ha szenteste meglátogatja őt a Télapó, akkor minden rendbe jön. Minden. Hogy meggyógyul végre. Ajándék sem kell neki – és persze nekem sem. Csak a Télapó. Mert ő… mert ő mindenható. Ebbe kapaszkodik, én pedig nem tudom, mit csináljak.
Most lett igazán sűrű a csend. Nemcsak az utcán, a hóval fedett sövény előtt, hanem bent a házban, En bácsi nappalijában is. A hintaszék már régen abbahagyta a nyikorgást, hangtalan-tétován billegett csupán az öregember alatt, akinek fahéjas-mézes, kardamommal csippentett tervei a kandalló huzatával távoztak a kéményen át. Helyettük a megviselt-ráncos szemek mélyén különös, rég elfeledett szikrák gyulladtak…
Éppen este 8 óra lett, mire Emíliát felsegítette anyukája a szobájába. A kislány ekkorra mindig roppantul elfáradt, megviselt tüdeje – saját gyermeki fanyar humorával megfogalmazva ‒ „szörcsögött, hörgött, sípolt és zakatolt, akár egy ócska gőzmozdony”. Kristóf imádta kishúga élettel teli szavait, amelyek sokszor teljesen elütöttek fizikai állapotától. A meggyötört testben csakazértis-lélek dobogott rendületlenül, és ha Mili nem ilyen, a család már valószínűleg rég feladta volna.
- Gyorsan ágyba, kicsim! Hamar reggel lesz úgyis, meglátod ‒ takarta be anyukája gyengéden, mosolyogva. ‒ Hogy aztán holnap este kipihenten bontogathasd a fa alatt az ajándékaidat.
- A függönyt ne húzd be, kérlek, anyu – suttogott leragadó pillákkal Emília. ‒ Azt szeretném, hogy a Télapó minél előbb idetaláljon hozzám. Akkor aztán…
A mondat vége békés szuszogásba fulladt, a kislány beteg tüdeje is átadta magát a pihenésnek, légzése némileg kisimult, megnyugodott. Anyukája nézte egy darabig a nyolcéves Milit. Már nem mosolygott, a könnyeit próbálta visszanyelni. Lelkiereje végére érkezett. Csak nézte Milit, és magában imádkozott. Az ajtót is mély sóhajokkal húzta be maga után, amikor végül elhagyta a kislány szobáját.
Békés csend telepedett a takaróra, és az alatta pihegő Milire. A Toy Story karaktereivel hímzett paplan vidám jelenetei – ahogyan Woody seriff és Buzz Lightyear vezényletével Krumplifej uraság, Rex, Slinky és a többiek vidám kalandokra indulnak – csak néha moccantak egyet-egyet, amikor a kislány álmában helyet változtatott.
A ház mögötti kertre tekintő ablak külső felületén időlegesen meg-megtelepedett néhány hópehely. Aztán egyszer csak egy fehér kesztyűs kéz rajzolódott ki a háborítatlan táj egybefüggő alaktalanságából. Egy kéz, majd a hozzá tartozó élénkpiros kabát és köpeny, bojtos sapka és meleg sál. A pocakot verdesően hosszú, bozontos szakáll – amely legvégül tűnt fel – pedig idős arcot keretezett, miközben az orrcsúcsra csúszott szemüveg nedvesen csillogott az ablak üvegében.
Emília szemei váratlanul felpattantak. A kislány meglepő éberséggel ült fel az ágyában, és az ablak felé nézett. Maga sem tudta, mi rántotta ki az álom mélyéből, de érezte, hogy valami hívja őt. Valami… valami megmagyarázhatatlan jóság.
- Télapó, te vagy az? – suttogta bátortalanul, mire az ablak magától feltárult, és a köpenyes-subás-sapkás alak máris az ágya mellől nézett le rá. – Valóban te vagy az?
- Úgy hallottam, betegeskedsz – bólintott dörmögve Télapó, és Emília keze után nyúlt. Gyengéden ragyogóan tiszta kesztyűi közé fogta a langymeleg kislánykacsót, és elmosolyodott. – Most már nem kell szomorkodnod, minden rendbe jön.
- Nagyon köszönöm, Télapó – szipogta a meghatottságtól és a megkönnyebbüléstől Mili, és máris érezte, hogy ott belül, ahol néha minden légvételért keményen meg kell küzdenie, valami megváltozik. Könnyebbé válik a sóhajtás, hangtalanná a mélyre szívott levegő. Tudta, hogy ez a pillanat az a varázsütés, amelybe minden maradék hitével makacsul kapaszkodott.
- Köszönöm, Télapó – indultak meg gyermeki arcocskáján a csillogó könnyek, mire a jövevény, továbbra is jóságos mosollyal szakállának mélyén, enyhén megrázta a fejét.
- Nem! Én köszönöm neked!
Azzal elengedte Emília kezét, és egy szempillantás alatt ismét a csukott ablakon kívülről nézett befelé. Nézett, mosolygott, majd az öreg, de fáradhatatlan arc lassan-lassan beleolvadt a kinti fehérségbe. Utoljára a kesztyűs kéz intett búcsút, hogy a kósza hópelyhek ismét fénylő-ragyogó nyomokat hagyva rajzoljanak csodákat az ablak üvegére.
Kristóf élénken dörgölgette a szemeit a kora reggeli félhomályban. Mint a gyerekek többsége, ő is képtelen volt a lustálkodásra – már persze csak akkor, amikor nem kellett iskolába menni. Most pedig nem kellett, sőt! Hiszen ma van szenteste napja! Csillagos-kék pizsamájában fürgén pattant ki az ágyból, hogy az ablakhoz ugorjon, és megnézze, havazik-e még. De még hogy havazott! Olyan kövér pelyhek hullottak az égből, amelyek mindegyikén kényelmesen elfért volna ücsörögve egy-egy karácsonyi angyalka is. A kisfiú félrerántotta a függönyt, és belebámult a fehérségbe. A tejszerű fátyolon éppen átderengtek az első felkelő napsugarak, így végre kontúrokat nyert a kinti világ.
Kristóf meglepetten hőkölt hátra. Aztán ismét megdörzsölte a szemét, mert amit látott, az jócskán hihetetlennek tűnt. A szomszéd, vagyis En bácsi házának hóval borított háztetője felett cikornyásan faragott talpakkal és kapaszkodókkal díszített szán lebegett. Az eléje bekötött rénszarvasok nyugtalanul izegtek-mozogtak a levegőben, fekete orrlyukaikból sóhajmeleg párát szuszogtak a hóesésbe.
A kisfiú még a száját is eltátotta a mesebeli látványtól, de aztán gyorsan magához tért a döbbenetből, és szobájának ajtaja felé iramodott. Kivágtatott az emeleti folyosóra, majd ugyanazzal a lendülettel rontott be Emíliához. Azon már ideje sem volt elgondolkodni, hogy nem hallja kishúga szokásos, szívet facsaró reggeli köhögését. Mili is az ablaknál ácsorgott, és éppen kifelé integetett.
- Te is látod? ‒ kérdezte Kristóf meglehetősen feleslegesen, mire a kislány fülig érő mosollyal fordult felé.
- Itt van a Télapó! ‒ ujjongott. Arca egészségesen rózsaszín pírral ragyogott.
Kristóf egyből tudta, hogy megtörtént a csoda. Emília meggyógyult. Kézen fogta a húgát, és maga után húzva rohantak le a földszintre. Sosem látott gyorsasággal rángatták magukra csizmájukat, kapkodták fel kabátjukat, sapkájukat. Mire Anya kócosan és álmosan előkerült a hálószobából, már régen a szomszéd háza felé száguldottak.
Mili és Kristóf berontottak En bácsi kertkapuján, és dörömbölni kezdtek az öregember bejárati ajtaján. Nagyjából a harmadik, válasz nélküli kopogásra érte utol őket Anya.
- Ti meg mit műveltek? ‒ kérdezte tőlük kifulladva, de inkább volt ijedt, mint mérges. ‒ Mili, neked nem szabad futkároznod, tudod jól, hiszen...
- Jól vagyok, anya ‒ ragyogta a kislány, és a mosoly csak nem akart leolvadni az arcáról. ‒ És most már mindig jól is leszek, mert... mert...
- Mert eljött a Télapó – fejezte be helyette Kristóf, és felfelé mutatott, En bácsi házának teteje irányába. Anya arrafelé kapta a fejét, egyúttal csaknem hanyatt is esett a döbbenettől. A tető felett még mindig ott várakozott a szán, az egyre türelmetlenebb rénszarvasokkal. A kábulatból Mili rántotta ki, aki negyedszerre is megdöngette ökleivel En bácsi ajtaját.
- Miért nem nyitja ki? Pedig lehet, hogy segítenie kellene a Télapónak, mert beszorult a kéménybe!
Az ajtó zárva maradt, de végre Apa is utolérte a családját – neki még arra sem volt ideje, hogy kabátot vegyen. Ott hintázott tétován a sarkain meleg flanel pizsamájában, és hol a feleségére, hol a gyerekeire kapkodta a szemeit, akik mind egyszerre beszéltek, és felfelé mutogattak. Felnézett hát ő is, aztán – mivel nem volt akkora szerencséje, mint Anyának – kifutott alóla a talaj. Fenékre csüccsent a jeges betonon, pont abban a pillanatban, amikor Télapó, élénkpiros kabátjában és köpenyében, bojtos sapkájában és meleg sáljában, pocakot verdesően hosszú, bozontos szakállával, orrcsúcsra csúszott szemüvegében kikecmergett a rugalmasan táguló kéményből, és felcihelődött a szánjára.
A gyerekek a két, sóbálvánnyá merevedett – Anya állva, Apa ülve – felnőtt mellett ugrálva kurjongattak és integettek Télapó felé, aki lenézett hozzájuk a magasból, és fehér kesztyűs kezeivel búcsút intett nekik. Ahogyan az öregapó lezuttyant az ülésére, és degeszre tömött zsákja is elfoglalta helyét a szán hátuljában, a rúgkapáló rénszarvasok: Rudolf, Üstökös, Íjas, Csillag, Táncos, Pompás, Villám, Táltos és Ágas „begyújtották” patáikat, és száguldani kezdtek az égen, maguk után húzva a cikornyás szánkót. Pillanatok alatt beleolvadtak a fehérségbe, hiszen hatalmas munka várt még rájuk a mai napon.
Apa végre, Anya segítségével, feltápászkodott a betonútról, és sóhajtott egy nagyot, mintha csak fel akarna ébredni ebből a meglepően élethű álomból. Közben a gyerekek már befelé kémlelgettek En bácsi ablakán, de a nappaliban nem volt életnek nyoma, csupán a rusztikus hintaszék nyikorgott magától előre és hátra...
- Szerintem én most... gyertek, menjünk ‒ javasolta még mindig bódultan Apa, és hazafelé kezdte terelgetni a családot. Mili kipirult arccal kacarászott Kristóf mellett, nagyon-nagyon hosszú ideje nem érezte ennyire jól magát.
Elérték az En bácsi ajtajától az utcára vezető betonút végét, és már éppen fordultak volna balra, a házuk irányába, amikor Apa tekintete az öregúr hófedte, elburjánzott sövényének takarásában álló postaládájára esett. Amelyből egy fenyőszínű boríték sarka kukucskált kifelé. Nem tudta volna megmagyarázni, milyen felindulásból teszi, de érte nyúlt, majd kihúzta a lehajtható fedélen keresztül. Akkor már Anya és a két gyerek is ott állt mellette, és egyszerre noszogatták, hogy bontsa fel a levelet, főleg, hogy címzettként Mili nevét látták a hátuljára körmölve.
„Kedves Emília és Kristóf! Tudjátok, óriási köszönettel tartozom nektek! Lassan egy éve kesergek és érzem haszontalannak magam, mert azt mondták, nincsen már rám szükség. De ti tegnap bebizonyítottátok, hogy ez tévedés. Hogy ami igazán számít, nem az, amit mások mondanak, hanem, amit ti hisztek és éreztek! A csoda sosem lesz nélkülözhető, ez az egyetlen dolog a világon, amely útba igazíthat engem. Amely újra az utamra terelhet. Köszönöm nektek, gyerekek, hogy visszaadtátok nekem a hitet, és hogy újra hasznos lehetek a Föld valamennyi gyermeke és gyermeki létét nem feledő felnőttje számára. Ne felejtsétek, ha ti hisztek, akkor én is mindig leszek. Mindig itt leszek!”
Apa leengedte szeme elől a hangosan felolvasott levelet, majd gyanúsan fénylő tekintettel nézett a családjára. Automatikusan csukta vissza a postaláda fedelét, mire annak oldaláról lepotyogott az odatapadt hó, és láthatóvá vált a ház lakójának neve. Mili a szája elé kapta a kezét, és – mivel rendkívül okos kislány volt – megértett mindent.
- Ez egy anagramma – suttogta.
- Micsoda? ‒ kérdezte Anya.
- Hát a neve.
- Kinek a neve? – tudakolta Kristóf is, mire a kislány összehúzott, rosszalló tekintettel nézett értetlen családjára.
- A szomszéd bácsi neve egy anagramma!
- Szalóki En bácsié? ‒ kapcsolódott be Apa is a beszélgetésbe, mert neki sem esett le a dolog.
- Igen – mutatott a postaláda oldalára. ‒ Szalóki En bácsi nem létezik! Nézzétek!
Mindannyian arra a feliratra pillantottak, amelyre a kislány mutatott. Arra a feliratra, amelyen már nem „Szalóki N.” szerepelt, pontosabban ugyanazok a betűk, csak nem ebben a sorrendben. Mert most az virított ott, hogy „Nikolasz”.
- Szalóki En bácsi sosem volt Szalóki En bácsi – hadarta Mili. ‒ Ez csak egy kitalált név, és igazából nem is anagramma, hanem egy palindrom.
Anya, Apa és Kristóf még mindig értetlenül pislogtak, a kislány így tovább magyarázott.
- A Szalóki N-t visszafelé olvasva azt kapjuk, hogy Nikolasz. Jó, jó, hosszú ó-val, de nem ez a lényeg! Hanem az, hogy Szalóki En bácsi mindig is a Télapó volt! És most már az is marad örökre!
Ragyogó arccal nézte, ahogyan a bátyja és a szülei fejében végre világosság gyúl. Aztán hatalmasat kiáltott a szakadatlan hóesésbe ‒ tiszta, egészséges tüdővel.
És mind a négyen felszabadultan lépkedtek a hazafelé tartó rövid kis úton, mert immár biztosan tudták, hogy ott fent valahol, a felhők között a Télapó idén is elindult jobbá és boldogabbá varázsolni a világot.
Szilvási Krisztián
Fotó: Canva