„A jelen kötet 202 mézeskalács-mintázó eszközről szól, s bár A Rómer Flóris Művészeti és Történeti múzeum katalógusai (2.) alcímet viseli, a kiadvány bőven meghaladja a műfaj kereteit” – vezette be a beszélgetést Perger Gyula, majd az előzményekről esett szó. A jogelőd Xántus János Múzeum kollektívájában merült fel az ötlet, hogy új szemléletű katalógusokat kellene kiadni az intézményben található tárgyakról, tárgycsoportokról. Ezekben a kötetekben a – korabeli katalógusoktól eltérően – nemcsak a tárgyak puszta felsorolása és néhány fotó szerepel, hanem a tárgycsoport története, eredetének felderítése. Új sorozatot indítottak, melynek első része A harmadik Aranyvonat győri kincsei volt, melyben olvashatunk a harmadik aranyvonat és a győri múzeum kapcsolatáról, a várostörténeti gyűjtemény kialakulásáról, a győri képző- és iparművészeti társulat erőfeszítéséről a városi képtárért, és megismerhetjük az aranyvonaton elszállított műalkotásokat.

A sorozat következő része, A pusztulás képei Dobos Vilmos felvételeit tartalmazza Győr 1944-es bombázásairól. A kötet túlmutat Győr históriájának keretein, a sokszor sokkoló képeknek történeti, fotótörténeti jelentőségük is van, ugyanis nem sok ilyen fotósorozat maradt fenn, főleg a negatívokkal együtt. Itt is egy bevezető tanulmányban ismerhetjük meg az eseményeket, a tárgycsoport jelentőségét. Ezt követte a céhes anyagot bemutató katalógus, majd a Fruhmann-gyűjtemény gipszmintakincse. Zsupos Zoltán Győr 1848–1849-es hirdetményeit, színlapjait, aprónyomtatványait bemutató vaskos kötete már A Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum Katalógusai 1. címet viselte. „És most elkészült a 2. kötet. Mi volt az indíttatás? Miért éppen a mézesbábok? Jó, jó, tudjuk, hogy ez olyan nőies témának tűnik első hallásra, de azt is tudjuk, hogy a történelmi korok mézesbábosai férfiak voltak, és mint látni fogjuk, a szakma bőven nem merült ki a sütögetésben. Miért ezt a témát választottad?” ‒ tette fel a kérdést Perger Gyula a szerzőnek.

T. Városi Ágnest „kicsit a téma találta meg, és nem fordítva”. Öt évvel ezelőtt kérték fel, hogy egy rövid tanulmányban írjon a mézesbábokról. Rövid idő állt rendelkezésére, és hamar kiderült, hogy a téma kimeríthetetlen. A gyűjteményben 202 darab, sokszor művészi kivitelű, fából faragott mézeskalács-mintázó eszköz található. Már az 1970-es évek óta tud róluk a szakma, és elég nagy érdeklődés mutatkozott iránta. Mikor Székely Zoltán átvette a múzeum irányítását, felvetette, hogy katalógusokat kellene kiadni a múzeum kincseiből.

A bevezető tanulmány 42 oldalon és 256 lábjegyzettel tulajdonképpen egy komplett mesterségleírás – mondta el Perger Gyula. „Sokak fejében a mézeskalács a búcsúban kapható szép, színes, ejzolt, habos, tükrös szívecskét jelenti, amit utána eltesz, és megeszik a molyok. De ez nem a mézeskalács, vagy legalábbis egy kései változata, ami úgy viszonyul egymáshoz, mint a mézespuszedli a hagyományos mézeskalácshoz.” T. Városi Ágnes megerősítette, hogy akkoriban valóban egészen más technikával készültek. Az eredetét a görög‒római korra vezetik vissza, de lehetséges, hogy már korábban is léteztek ilyen mézes pékáruk. Alapanyaga méz, (rozs)liszt és fűszerek, minden műhelynek megvolt a saját receptúrája. A mézet a kassal együtt vásárolták meg, s mivel még nem ismerték a pergetést, a lépet összetörték, majd hevítéssel csorgatták ki a mézet, így a viasz egy része óhatatlanul belekerült a mézbe, ami szintén sajátos ízt kölcsönzött a süteménynek. A viasz, ami tulajdonképpen a folyamat mellékterméke, meglehetősen drága volt. Előkelőbb, mint a faggyúból készül gyertya, így feldolgozták azt is. A legtöbb mézeskalácsos egyben gyertyás is volt, csak kevesen adták tovább a viaszt feldolgozatlanul, vagy készítettek csak viasz offereket, azaz fogadalmi tárgyakat és gyertyát nem.

A 15‒16. századtól már jól nyomon követhető a mesterség a forrásokban, a 16. századtól a díszítőformák is fennmaradtak. A 19. századig nem változott a mesterség, az eszközök ugyanazok voltak, egyedül a mézeskalácsformák módosultak. Eleinte a vallási minták domináltak, a 18. század végétől a polgári jelenetek egyre népszerűbbek lettek, a 19. századtól pedig már a technikai vívmányok is megjelennek a mintakincsben. „Johan Georg Suntag győri mézesbábos mester 1721-ben keletkezett hagyatéki inventariuma nagyon értékes forrás számunkra, illetve a Komondi mézeskalácsos család gazdasági naplója is fontos adatokat tartalmaz. 1848-tól, a műhely nyitásától feljegyezték benne a bevételeket és a kiadásokat, például tartalmazza a nyitáskor vásárolt eszközöket is.”

„Bár a szerzőnk meglehetősen szerény, de el kell mondanunk, hogy tulajdonképpen ő írta meg először a győri mézesbábosság történetét, hírlapok, levéltári források és egyéb források felhasználásával. Voltak ugyan előzmények, de nem a korábbi munkák összefoglalóját olvashatjuk” ‒ jegyezte meg Perger Gyula. Domonkos Ottó egy 1978-ban rendezett kiállításhoz készült katalógusban feldolgozta a soproni és Sopron környéki mézeskalácsformákat, illetve bővebben a méhészet témakörét. Egy kis bevezető mellett a kor színvonalán fotók is készültek a dúcokról. A győri múzeum mézesbábos formáiról 1965-ben Weiner Mihályné írt tudományos tanulmányt, ám ő inkább művészettörténeti, iparművészeti szemszögből vizsgálta a munkákat. Bár több mesterjegy ismert volt, de a tárgyakon szereplő mesterjegyek, betűk, számok és motívumok megfejtése, névhez és műhelyhez kötése főleg T. Városi Ágnes munkájának köszönhető. Az egyes betűk feloldása nem volt egyszerű, tekintve, hogy sok német név is szerepelt a mesterek között. Ráadásul sok esetben még azt is sikerült kiderítenie, hogy az adott mézeskalácsformát ki faragta. Ez nem kevés háttérmunkát igényelt, enélkül a katalógus nem lett volna más, mint egy sima tárgylista.

A szakma sokrétűségét mutatja, hogy a mézesbábosoknak a fafaragáshoz is érteniük kellett, hiszen a mintákat általában a mesterek faragták. Természetesen nem egyforma minőségben, voltak ügyesebb kezű mesterek, akiknek a munkái az ország több részén is előfordultak, mint például Lengyel József és a Zechmeister család mintái. Ugyanakkor ide is kerültek darabok az ország más részeiből. „Meg kell védenem az elődöket, hiszen nekik egészen más lehetőségeik voltak, mint nekünk a digitalizált gyűjtemények korában. Sokkal egyszerűbb keresni ezekben az adatbázisokban, könnyebb összehasonlítani a mintákat, egy jó minőségű fotóval jól tanulmányozhatók más gyűjtemények mintái. Nem lehet megspórolni az utazást, de sokkal kevesebbet kell utazni, sokkal jobbak a lehetőségeink, mint a 60-as, 70-es években voltak. Ez a kiadványok minőségére is vonatkozik” – mondta el a szerző a közönségnek.

A gyönyörű kiadványban a fotók jó részét, a kötet tervét, a technikai szerkesztést Tanai Csaba „Taca” készítette, T. Városi Ágnes férje. Aki fotózott már valaha negatív faragványt, az tudja, hogy mennyire nem egyszerű feladat, külön technikát igényel. „Ráadásul, gondolom, nem csak a munkahelyen dolgoztatok a kiadvány szerkesztésén” ‒ vetette fel Perger Gyula, amelyre a szerző így válaszolt: „Igen, közös munka volt, és szerencsére a házasságunk is kiállta ezt a próbát. Ugyanakkor fontos volt, hogy megfelelő nyomdát találjunk. Szerencsére a Palatia Nyomda remek munkát végzett.”

Mit tud csinálni a muzeológus heti 40 órában egy már feldolgozott anyaggal? A kötetben 201 tárgy szerepel, melyek közül több lappang, a költözések során elkeveredett, de van olyan is, ami végül mégis előkerült hosszú idő után. Az elkészült kötet egy naprakész leltár, revízió a tárgycsoportról. „Sokat gondolkodtam rajta, hogy a hiányok szerepeljenek-e a kötetben. Végül is arra jutottam, hogy be kell kerülniük, ha nincs is róluk fotó, vagy csak régebbi felvétel van róla, esetleg csak leírókartonja van, hátha valahonnan előkerül. Ez egy lezárt lista, bár akár már most bővíthető lenne” – mondta el T. Városi Ágnes. Márciusban egy aukción sikerült megvásárolniuk egy viszonylag nagy méretű, 53 centiméteres, Zechmeister Pál által készített, 1802-es mézeskalácsmintát. Sajnos azonban a kézirat lezárásáig nem érkezett meg a múzeumba, így nem kerülhetett a kiadványba.

„A katalógus ezzel a résszel tulajdonképpen kész is lenne, de meglepetéssel szolgálsz az Olvasóknak” – árulta el Perger Gyula. ‒ „A dúcok után szerepelteted a múzeumban található egyéb tárgyakat, mint a tésztakiszúrókat, szerszámokat, módlikat (fondant-dísz készítéséhez használt formák), viaszgyertyákat, papírmintákat, dokumentumokat és egyéb apróságokat.” Ezek az apró tárgyak nem töltenének meg egy önálló katalógust, de szerves részei a mesterségnek. A másik fontos dolog a dokumentumok közlése, akár lista szintjén is, hiszen ezek fontos kiindulási pontot jelenthetnek a további kutatásokhoz. De ezzel még mindig nem értünk a meglepetések végére. A női szerzők precizitása végig tetten érhető a köteten, de ennek legszebb bizonyítéka a kötet végén, egy fülben elhelyezett bábsütő receptfüzetecske ‒ T. Városi Ágnes a szakembereken túl az érdeklődő laikusokra is gondolt. A Komondy József pannonhalmi mézesbábos mester gazdasági naplójában fennmaradt receptek és Kovács Tibor győri mézesbábostól fennmaradt adatok alapján készült a füzet. Az eredeti receptek átirata mellett megtaláljuk a szerző által mai mértékegységekre átfordított változatát is, ezáltal ki is próbálhatjuk a régi mézes süteményeket. Így karácsony tájékán már csak ezért is érdemes beszerezni a kötetet, amely a szakma és az érdeklődők számára egyaránt érdekes olvasmány lehet.

Bartha Annamária