Dudorászó – „A gyertyát belülről is meg lehet gyújtani.”

A 23. Győri Könyvszalon első napjának délelőttjén derűs ritmusok és rímek töltötték be a Győri Nemzeti Színház Kisfaludy Termét Szabó T. Annának köszönhetően, akiből egyszerűen árad a költészet, és ezzel az egyetemes nyelvvel könnyedén megtalálja a hangot minden korosztállyal. Illusztrálva, hogy a költészet, a dal és a zene mennyire egy tőről fakad, meg is énekeltette, sőt füttykoncertre hívta a nagy csapat kisgyermeket, akik szívesen rákapcsolódtak a versek szárnyat igéző játékára.

Közben Gracza Virág beszélgetőtárs kérdései nyomán azt is megtudhattuk, hogy a Dudorászó című kötet az elmúlt 10 év gyermekvers-termését tartalmazza. Felkérésre is készültek költemények. Például a Kézművesek dala a Meska oldalára, az Apadal pedig Halász Judit Apa, figyelj rám című lemezéhez íródott.

„Apa, apa, apa, a paplan!
Ne húzd a fejedre, jó?
Tudom, hogy hajnali hat van,
de a vasárnap nekünk való!

Játssz velem, jó? Apa, kérlek!
Bújj ki az ágyból, gyere!
Hoztam a robotom, nézd meg!
Most végre játszhatsz vele!”

(Szabó T. Anna: Apadal – részlet)

Anna számára a gyermekversek írása szórakoztató játék, ugyanakkor nagyon is komolyan veszi, és ugyanolyan alkotói igénnyel szövi őket, mint a felnőttverseket. A forma tökéletesre csiszolt, a ritmus feszes – így közvetíti jól a tartalmat, és így válik könnyen megjegyezhetővé.

Ugyanakkor a nyelvtörők, nyelvi játékok az észrevétlen tanulást is szolgálhatják. A Dudorászó egy-egy költeménye folytatja azt a Weöres Sándorra jellemző hagyományt, amely mélységeivel, mágikus rejtvényeivel feloldotta a gyermekvers és felnőttvers közötti éles határvonalat.

A költemények jókedvet árasztanak, de ezért az írónak meg is kell dolgozni. Anna elárulta, hogy nehéz írni az örömről, sokkal gyakrabban találkozhatunk fájdalmas lírával. De a költők jó, ha tudnak örülni is. Ő még gyermekként tanulta meg a szüleitől, hogyha rosszkedve van, énekeljen vagy másszon hegyre. Fentről nézve eltörpülnek a gondok – ahogyan a házak is.

A kötet vége felé ünnepekre hangoló verseket találunk, amelyekben nagyon fontos szerepe van a fénynek. A gyertyagyújtás hagyománya hozzátartozik a karácsonyhoz, s a költő arra is megtaníthat bennünket, hogy a gyertyát belülről is meg lehet gyújtani.

„a belső mosoly ellazít,
végigvezet az életen,
minden kötelet elszakít,
ha fojtogat a félelem,

a belső mosoly megsegít,
átölel, nem vagy egymagad –
felsugárzik az arcodon:
már bentről melegít a Nap.”

(Szabó T. Anna: Belső mosoly – részlet)

Vigasz – „A gyász egy mágikus gondolkodásra inspiráló munka.”

Anna édesanyjának íródott versével kezdődött a beszélgetés Vigasz című kötetéről, amelyet a személyes gyász hívott életre. Mára, lírai gyógyírként, sokak vigasztalójává vált.

„Jár-jár, ki-be jár bennem meleged,
szültél, maradok mindig teveled,

voltam kicsi lány, lettem: a kapocs,
élő hagyaték, én még maradok.

Mindig elereszt, élni ki tanul.
Várlak idelenn, vársz rám odatúl,

egyszer, ami van, mind-mind odaszáll,
s van bár a határ, nem rím a halál:

megtart, aki élt – lélek, nem anyag,
édes anyafény, tűz lett, puha nap…”

(Szabó T. Anna: Nincs. Van. – részlet)

A szerző először irodalomtörténeti kontextusba helyezte a könyvet. A gyászvers – mint megtudhattuk – a magyar líra tradíciói szerint is megengedett volt a női költőknek, ellentétben a szerelmes verssel. Nem véletlenül vált a szerény ibolya a női költészet emblémájává, de a korlátok nem örök érvényűek. Már Petőfi is így biztatta Szendrey Júliát egyik versében:

„Oh mert bölcsődbe téged is, szerelmem,
A múzsa tett, a múzsa ringatott.
De te erőd nem ismered, s ki bízzék
A harcosban, ha maga sem bízik?”

(Petőfi Sándor: Válasz Kedvesem levelére – részlet)

Anna gyönyörűen mesélt édesanyjával való kapcsolatáról, ami nem szakadt meg teljesen. Minden kapcsolatnak története van, és ez a történet visszatükröződik a jelenben. Amikor egy visszatérő lelki jelenség, például a szégyenérzet okát keressük, legtöbbször a múltunkhoz érdemes fordulni megoldásért, ahogyan Anna elhunyt édesanyjától kért és kapott „tanácsot”. „A gyász egy mágikus gondolkodásra inspiráló munka.” Mert már nincs, és mégis van – akit szeretünk, sohasem tűnik el teljesen az életünkből.

A költő egy különleges belső hitvitát tárt elénk, ami már régóta zajlik és formálódik benne. A Kerített tér című kötet borítóján még egy kampó képe látható. Az évek alatt ez a kép egyre lágyult, karabinerré, függőággyá szelídült – szimbolizálva a hittel való egyre bensőségesebb kapcsolatát. A misztikus tapasztalat egyik legpontosabb kifejezője a fény, amely áthatja az egész Vigaszt. A fény, amely kiemel a sötétségből.

„Nap süt a világra,
szél fut rajta át,
viszi-hozza élők
égő bánatát, 
holtak helyett sóhajt,
lélegzik, mozog,
úgy megy el, hogy tudja:
újra jönni fog.
Közös lélegzésünk
szánkon ki-be jár,
beszív, kifúj: élet,
és ha nem: halál,
leheletünk lélek,
eszköz csak a test,
átfúj rajtunk, elszáll,
ne várd, ne keresd.
Száll, akár a pára,
csak a hús halott,
lehelj hát be mindent,
amit itt hagyott,
belső tágassággá
lélegezd egét,
nap ragyog, a lomb leng:
fényes szél a lét.
...
Égi éghez, por a porhoz,
ha megkötött, el is oldoz,
ami súly volt, alászáll ma,
nem bántja már földi lárma.
Befogadja fény és zengés,
titkát tárja a teremtés,
teremtőt lát a teremtett,
túlvilági fényes rendet.
Adjon Isten belenyugvást.
Ki itt marad, tudja tudvást:
éggé válik a lehelet,
élő fény lesz, aki szeret.”

(Szabó T. Anna: Lélegzet – részlet)

Anna szeretett nagynénje temetésére írt versét és az est folyamán elhangzó írásokat Lang Barbara olvasta fel.

A költészet önmagáért beszél, és jóval többet közvetít, mint amit pusztán szavakkal elmondhatunk. Hiszen a gyászra nincsenek megfelelő kifejezéseink. Anna ezért dallammal és ritmussal igyekszik megtámogatni a nyelvet. A zeneiség, a ciklikusságot kifejező ritmus pedig azt is segíti, hogy közelebb jutva a természet törvényeihez, el tudjuk fogadni az elmúlást. A Vigasz kötet eljut az örömig, de nagyon nehéz munka végigjárni az utat. Igényli a „forgékony” gondolkodást, a nézőpontváltás képességét. A költő felülről is rá tud nézni az életére, látja, hogy a családjában (is) hogyan követi egymást születés és halál. „Sok haragom van az emberi világgal, de nem ez érdekel, hanem, hogy mi dolgom van a mulandósággal.” Szabó T. Anna példát nyújt, hogyan érdemes viszonyulnunk az élethez és a halálhoz. Verseit olvasva mi is a keresés útjára indulhatunk, amely a sötétségből a fényre, a derű felé vezet.

„mélység felett mégse enged
szakadékba hullani,
együtt éljük, együtt halljuk,
amit meg kell vallani,

hogy nem múló életünk van,
egy lelkünk és egy szívünk,
annyi testet élhetünk meg,
valahányat elhiszünk

...

mert a lényben ott a lényeg,
a teremtés igaza:
ezer testben egy a lélek,
az az igazi haza,

elengedni, visszatérni,
újra menni, messzire,
aki érti, az szabad lesz,
lesz ereje, lesz szíve,

tudni fogja, van segítség,
tudja, nincs már egyedül,
időt kap a változásra,
s időtlenné lényegül.”

(Szabó T. Anna: A vers – részlet)

Szabados Éva
Fotók: Vas Balázs