Amennyiben a szerző Madárka című könyvét veszem alapul, a Lakóhajó a Szajnán nem is állhatna távolabb ettől. Ha viszont az Áttetsző című regényéhez hasonlítom, ahhoz egészen közel áll, sőt, közös pontok is fellelhetők. William Whartonra jellemző, hogy a valóságot és a saját életét veszi alapul, majd finoman átszövi a fantáziavilágával. Az olvasó számára nem világos, hol végződik a valóság és hol kezdődik a képzelet. Amennyiben az olvasó nem különösen motivált, hogy többet megtudjon a szerző személyes életéről, még akkor is következtetni tud néhány tényre, ha figyelmesen olvassa az irodalmát, és felfigyel a közös elemekre. A párizsi élet, a háború, az óvónő feleség, a fészkek, vagy a lánya és családjának tragédiája több könyvében is megjelenik.

A Lakóhajó a Szajnán talán a legrealisztikusabb könyve. A források memoárként határozzák meg, laikus olvasóként pedig valahol a tényirodalom és szépirodalom között helyezném el. A cím pontosan megjelöli a témát, mindenféle szimbolisztika nélkül. William Wharton és családja már több mint tíz éve élt Európában, amikor az 1970-es évek közepén egy szeszélyes, romantikus gondolat hatására úgy döntöttek, hogy feladják párizsi lakásukat, zsúfolt fővárosi életüket, és lakóhajón fognak élni. Sikerült olcsón hozzájutni egy leégett lakóhajóhoz, ezt viszont lakhatóvá is kellett tenni, mielőtt a háromgyerekes család beköltözhet. A Lakóhajó a Szajnán tulajdonképpen egy hosszú, 20 évet lefedő elbeszélés, a kezdetektől (a leégett hajótól) a valóra váltott álomig (az utolsó családi fészekig). Wharton műveit olvasva az olvasó megfigyelheti, hogy neki nem lakóhelyei, kuckói vannak, hanem fészkei. A lakóhajót pedig utolsó, végleges és állandó fészeknek szánja.

Meglátásom szerint vannak nők számára és férfiak számára írott könyvek. Jelen könyv nagyon sok technikai részletet, eljárás leírását tartalmazza, ezért megkockáztatom, hogy leginkább a férfiak olvassák nagyobb lelkesedéssel, hozzáértéssel. Ugyanakkor a DIY (Do It Yourself) beállítottságú személyek számára is élvezetes olvasmány lehet. Most amúgy is erős ez a csináld magad-irány, egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Ötven évvel ezelőtt nem a trendet követve csinált mindent egymaga (vagy néhány alkalmi segítővel) a szerző, sokkal inkább anyagi megfontolás vezérelte. Számomra ez nehezítette az olvasást, túlságosan technikai volt. Pedig nagyon próbáltam figyelni, érteni a negyedköríves léceket meg a szögeket, meg az üvegek ragasztását, de voltak szakaszok, amelyeken átsuhantam, pontosabban elolvastam, a szöveg megértése nélkül. Egy idő után már nem is próbáltam érteni, vagy tenni magam, hogy értem, amit ír. Sokszor megfordult a fejemben, hogy ez egy férfikönyv, és emiatt nem értem, elveszek a szakmai leírásokban, és elfáradok.

Az a szerző érdeme, hogy mégsem hagytam abba az olvasást. Mert a sajátos humorát nem veszítette el az emberpróbáló helyzetekben sem. És mert a saját életfilozófiája szerint élt: ha nem tudod, hogyan kell valamit csinálni, bármi lehetséges. Nem utolsósorban hajtott a kíváncsiság. Az a hajó leégett, elsüllyedt, folyton szivárgott, hozzátoldották egy másik, félbevágott olajszállító hajóhoz, amelyből előbb az olajat kellett kimerni, majd ablakokat vágni rá. Folyamatos, hosszú, veszélyes, emberi testet igénybevevő feladatok vártak megoldásra, amelyek közül a lépcső meg a pallóépítés talán a legegyszerűbbek. Aztán meg hol a homokzátonnyal, hol az árvízzel kellett megküzdeni. „Nem könnyű elfogadni, hogy egy hajó hányféleképpen tud csúfot űzni egy hozzám hasonló szárazföldi patkány legjobb szándékaiból.” „Utólag már nem is értem, hogy lehettem ennyire naiv.” „Úgy látszik, erről szól az életem – legalábbis a hajós életem –, a felét nem értem annak, ami történik, amit pedig megértek, az egyáltalán nem alakul jól.”

Ez a könyv, objektíven nézve, nem az a stílus, amit kedvelek, keresek és szívesen olvasok. Utólag mégis azt érzem, hogy jó olvasmány. Érdekes volt az alapgondolat, és akárcsak a szerzőt és a családját, engem is hajtott valami belső indíttatású erő, amely a külvilág számára érthetetlen. Ugyanez volt a benyomásom olvasás közben is. A józan ész már régen azt diktálta, hogy ideje beismerni, hogy ez egy balul elsült projekt, ideje lenne kiszállni (szó szerint és átvitt értelemben is). Szerencsére a Wharton család nem hallgatott a józan észre. Őszintén, szívből örültem, amikor már a muskátliültetés volt a következő feladat, amit el kellett végezni. Mosolyogtam, mert ekkor ébredtem rá, hogy mégis sikerült. Annyi kudarc és munka után tényleg sikerült. Tudom, hogy egy láda muskátli képével senkit nem fogok meggyőzni, hogy érdemes elolvasni ezt a könyvet. De mégis… Elégtétellel nyugtáztam, hogy olykor a befektetett munka igenis terem gyümölcsöt, és megéri küzdeni még a lehetetlennek tűnő álmainkért is.

William Wharton (1925‒2008) amerikai festő, író, pszichológus. Philadelphiában nőtt fel, majd a középiskola után bevonult a hadseregbe, és részt vett a második világháborúban, ahol súlyosan megsebesült. Könyveiben nyíltan bírálja a háborúk eszményét. Festészetet tanult, pszichológiából doktorált, és művésztanárként dolgozott. Miután a családjával együtt Európába költözött, festészetből élt (és ugyancsak festészetből teremtette elő a hajóépítési projekthez szükséges anyagiakat). Első regénye, a Madárka nemzetközi hírnevet hozott neki, ezt pedig újabb regények követték. Magyarul a következő könyveit olvashatjuk: Madárka (Európa Könyvkiadó, 1987), Éjfélre kitisztul (Európa Könyvkiadó, 1987), Apa (Európa Könyvkiadó, 1991), Búcsú a szerelemtől (Tericum Kiadó, 1995), Áttetsző (Cartaphilus Kiadó, 2007), Hírhozók (Cartaphilus Kiadó, 2008), Büszkeség (Cartaphilus Kiadó, 2009), Srapnel (Cartaphilus Kiadó, 2011).

Farkas Kinga Kaszandra
Forrás: olvasoterem.com