„Mint harmatcseppek
egy lótusznak levelén,
így enyészem el.”

(Senryu – Somogyvári Zsolt fordítása)

A dzsiszei zen szerzetesek, szamurájok, később költők, nemesek, közemberek, katonák néha előre megírt, de legtöbbször haláluk óráján született verse. A rövid, tömör költemények eszmeisége a buddhizmusban gyökerezik, amely már a kezdetektől fogva nagy hangsúlyt fektetett a halállal kapcsolatos tudatosságra. Hiszen Buddhát is a halandósággal való szembesülés indította el a megvilágosodáshoz vezető útján. A Japánban is otthonra lelt buddhizmus szerint az anyagi világ illuzórikus, a szenvedés forrása pedig az anyagi iránti vágyból és ragaszkodásból ered.

A dzsiszei – japánul Jisei no ku – felkészülés a halálra a zen szellemében, így hangvételében általában nyugodt, elfogadó, néha szomorú. A halál csak közvetve, szimbolikus jelentőségű természeti jelenségeken keresztül nyilvánul meg a költeményekben. Hold, ősz, cseresznyevirág, hulló falevél, krizantém, víz… stb., mind kifejezik az elmúlás élményét, gondolatiságát.

Mielőtt megismernénk néhány magyarra is lefordított dzsiszei-t, érdemes sorra vennünk ezeknek a jellegzetes szimbólumoknak a jelentését:

• krizantém: Virága az örökkévalóságot jelenti. Az őszi virágzású krizantémokat szeptemberben egész Japánban ünneplik, a tisztasággal és a hosszú élettel hozzák összefüggésbe.

• Hold: A buddhizmusban a béke és a tisztaság szimbóluma. A kínai, majd a japán költészetben a vízen tükröződő telihold a világgal tökéletes harmóniát kialakító emberi tudatot jelenti. Egy legenda szerint a halhatatlanság elixírjét a holdbéli nyúl készíti el. Az ezüstösen fénylő égitest minden holdhónapban újjászületik. Az életből a halálba vezető utat is jelképezi.

• cseresznyevirág: A sakura virága tisztaság-szimbólum, ezért lehetett a bushi, azaz a szamuráj ideál emblémája. A gyorsan hervadó cseresznyevirág az ideális halált, valamint az evilági javaktól való elfordulást és a létezés bizonytalanságát is kifejezi.

• víz: A buddhizmusban a jelenségvilág folyamatos változását testesíti meg. A vízen való átkelés gyakran az illúziók világán, a megvilágosodás, vagyis a nirvána irányába történő áthaladást jelképezi.

• szél: A japán kultúrában a természet szellemét, az élet leheletét és az idő állandóan változó áramlását szimbolizálja. Mint egy szellő, amely a múlt suttogásait és a jövő ígéreteit hordozza, a mozgás, a szabadság és az átalakulás érzését idézi.

Versek és történetek

„cseresznyevirág
egy viharos éjszakán
így száll el szirma
nem tétovázik ha kell
megelőz a hullásban…”

(Misima Jukio – Terebess Gábor ford.)

„Krizantém nézte
ott a lenyugvó napot,
aztán lehullott.”

(Kaen – Somogyvári Zsolt ford.)

„Még nem fáradtam
el a világban – hová
fúj az őszi szél?”

(Gofu – Somogyvári Zsolt ford.)

„Tiszta ég – az út,
melyen jöttem, és amin
most visszatérek.”

(Gitoku – Somogyvári Zsolt ford.)

Néhány dzsiszei-nek a történetét is megismerhetjük a Zen-szerzetesek és haiku költők versei a halál mezsgyéjéről című kötetből.

„Virágillat száll.
Egy gondtalan madárdal
a Törvény maga.”

(Gozan – Somogyvári Zsolt ford.)

Egy forrás így szól Gozan haláláról: „Aznap este, amikor Gozan meghalt, még volt néhány virág a szilvafán az ablaka előtt. Időről időre egy bagoly szállt pihenni a fára és kiáltozott: „ho, ho”. Vége az életemnek ... – szólt Gozan. Felvette az ecsetet, és megírta búcsúversét.” (A „törvény” vagy „Buddha tana” írásjelének kétféle kiejtése van: ho és nori.)

Az ifjú Senseki apja jártas volt a shinto titkos tanításaiban. Oktatta ugyan a fiát, de az nem tudta teljesen megérteni a kapott bölcsességeket. Amikor az apa meghalt, az akkor harmincéves Senseki végzetes betegségbe esett. Érezte, nem hagyhatja el a világot addig, amíg nem érti meg teljesen a shintot. Elküldött hát Teisaért, apja barátjáért, aki szintén járatos volt a titkos tanokban. Teisa el is jött Senseki halálos ágyához, és magyarázni kezdte neki a tanításokat. Amint Senseki szívében megértés született, arca felragyogott, elmondta búcsúversét és meghalt.

„Végre indulok:
száraz egek, hideg hold –
a szívem tiszta.”

(Senseki – Somogyvári Zsolt ford.) 

Egy ismertebb dzsiszei Macuo Basó haiku költő verse, melyet 1694-ben, halálakor írt:

„Úton, betegen:
álmom kóborolni kezd
tűnt mezők felett.”

(Somogyvári Zsolt ford.)

A haiku máig legnagyobbnak tartott mestere negyvenéves koráig állítólag nem volt több egy rutinos költőnél. Érett haikuköltészete azután bontakozott ki, hogy az 1682-es edói tűzvészben elveszítette minden földi vagyonát, és élete végéig tartó vándorútra kelt. Ő volt az első hadzsin, aki életformává tette a versírást, illetve a költészeten keresztül talált magára.

Miután Basó nagyon beteg lett, attól tartott, hogy többé nem tud útnak indulni. 1693-ban kapuja bezárult, nem fogadott több tanítványt, hanem mégis vállalkozott az utazásra, amely az utolsó lett a számára. Amikor az 1694-es év beköszöntött, útjának egyik állomásáról levelet írt kedves tanítványának, Kubota Enszuinak, amelyben örökre elbúcsúzott tőle. Ekkor írta az utolsó haikuját, amelyet Kosztolányi Dezső is lefordított:

„A vándorúttól fáradtan, betelten
kopár mezőkön, zörgő avaron
kószál a lelkem.”

A szomorú hír hallatán számos tanítványa sietett betegágyához. Basó, miután megírta búcsúversét és végrendeletét, megtagadta magától az ételt, és nyugodtan várta a halált. Holttestét végakaratának megfelelően Zezében, több mint nyolcvan tanítványának jelenlétében, a Gicsúdzsi templomban helyezték örök nyugalomra.

„Csak kétszer élsz;
Egyszer, amikor megszületsz,
és egyszer, amikor szembenézel
a halállal.”

(Macuo Basó – Krasznai Márton fordítása)

Szabados Éva

Forrás: Wikipédia, terebess.hu, hibiki.hu, Szimbólumtár, ecceruelme.blogspot.com

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: Karácsonyi villámtúra a felkelő Nap országában
2. rész: Hogyan segíti az „utolsó utat” a japán hagyomány?
3. rész: A rendteremtés örömteli művészete Marie Kondóval
4. rész: Nippon, avagy a felkelő Nap országa
5. rész: Maszk, mint a valóság arca – a nó színházról