Hazád és anyanyelved
2024. október 17-én a győri Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Kisfaludy Károly Könyvtárának 2. emeleti rendezvénytermében Hazád és anyanyelved címmel Győr‒Moson‒Sopron vármegyében született 1956-os emigráns költőkre, Tűz Tamásra, Sulyok Vincére és Horváth Elemérre emlékeztek.
A három előadást tartalmazó minikonferencia elején Móczár Bence, a Győri Nemzeti Színház művésze elszavalta Tűz Tamás Hazám című versét, majd dr. Horváth Sándor Domonkos, a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket, köszönetet mondott a 127 éves intézmény új partnerének, a Magyar Művészeti Akadémiának a rendezvény támogatásért, és jó szórakozást kívánt a programhoz.
Prof. Dr. Jánosi Zoltán irodalomtörténész, a MMA Művészetelméleti Tagozat és Győri Regionális Munkacsoport tagja bevezető gondolataiban emlékeztetett, hogy a Magyar Tudományos Akadémia létrejöttekor nemcsak tudósok, hanem művészek is lehettek az akadémia tagjai, hiszen a tudomány és a művészet nem állnak távol egymástól. 1992-ben Makovecz Imre felvetette, hogy fel kellene eleveníteni ezt a hagyományt, így jött létre a Magyar Művészeti Akadémia, ekkor még egyesületként, 2012-től pedig köztestületként működik. 2022‒2023-ban pedig megpróbálták egész Magyarország területére kiterjeszteni az addig csak Budapesten aktív szervezetet, ezzel segítve, erősítve a művészeti tevékenységeket vidéken is. Hét régió és vidéki központok jöttek létre, köztük a Győri Regionális Munkacsoport, amelynek a vezetője Hefter László üvegművész. Ő személy szerint 10 éve jó kapcsolatot ápol a könyvtárral, és közösen gondolkodva alakították az est programját. Sulyok Vince, Horváth Elemér és Tűz Tamás egyaránt a vármegye szülöttei; Ménfőn, Csornán és Győrben látták meg a napvilágot. Mindhárman az 1956-os események miatt kényszerültek elhagyni hazájukat, majd Nyugaton, Norvégiában, Amerikában és Kanadában leltek új hazára, ahol elkezdték szervezni maguk körül a kulturális életet. Sulyok Vince könyvtáros, költő, író, műfordító; Horváth Elemér költő és nyomdász; Tűz Tamás pap volt, akik sorstársak lettek abban is, hogy egy idegen országban kellett megbirkózniuk a honvággyal és az anyanyelv hiányával.
A bevezető után a Hangraforgó együttes Sulyok Vince Jaj című versét adta elő, majd Kovács katáng Ferenc író, költő, műfordító következett Egy ősz örök emléke – Sulyok Vince 1956-ot megidéző versei és visszaemlékezései című előadásával. A szerző a forradalom ötvenedik évfordulójára írt egy rádiójátékot ugyanezen címmel. A verseket és gondolatokat ő válogatta és szerkesztette, valamint ő írta az összekötő szöveget, Oberfrank Pál színművész pedig előadta. E művét mutatta be most egy rövidített változatban, ezúttal a verseket Jáger András és Móczár Bence, a Győri Nemzeti Színház művészei tolmácsolták.
Sulyok Vince könyvtáros, költő, író, műfordító, a magyar irodalom norvég nagykövete 1932-ben született Ménfőn, Sklánicz Vince néven, és Oslóban hunyt el 2009-ben. A bencéseknél kezdte meg tanulmányait, de az érettségit 1952-ben, a győri Révai Miklós Gimnáziumban tette le. 1952‒1953 között az ELTE Jogtudományi Karán tanult, de kizárták, mert szüleit kulákgyanúsnak találták. Egerbe került főiskolára magyar‒orosz szakra, itt vett részt az ’56-os forradalomban. A főiskolások képviseletében beválasztották az egri városi, majd a Heves megyei Forradalmi Tanácsba, és kinevezték a Népujság főszerkesztőjévé is. Ebben a lapban jelent meg 1956. augusztus 20-án a Dunántúl című verse. A lap november 1-jén, csütörtökön Egerváros Forradalmi Nemzeti Tanácsának lapjaként jelent meg, szerkesztői között Sklánicz Vincével. Az első oldalán Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán című versével és a lap alján „Követeljük a szovjet csapatok azonnali kivonását Magyarországról!” felirattal jelent meg. A november 4-i számában a budapesti élményeiről írt A forradalom utáni Budapest címmel. November 11-én azonban az újság újra „Heves megye dolgozó népének lapja” megjelöléssel szerepelt. November 4-én Egert is elérték a szovjet csapatok, 13-ig pedig a nem egrieknek el kellett hagyniuk a várost. Sulyok Vince egy kalandos vonatút után hazatért Ménfőre. Erről a Fekete napok című versében így írt Ménfőcsanakon, 1956. november 20-án: „Mikor már ésszerűbbet nem tehettem: / gyalog és vonatokra kapaszkodva / a forradalmas fél országon át / az óvó házba hazamenekedtem. / Újságot szerkesztettem, fegyverem / csőre töltöttem, jártam sorok élén. / Enyémnek vallottam a forradalmat / s legtöbbünk együtt járt velem...”
1957 januárjában kizárták az ország összes főiskolájáról és egyeteméről. Jóakarói figyelmeztették, hogy le akarják tartóztatni, így bár nem akarta elhagyni hazáját, menekülni kényszerült, és február 8-án átszökött Jugoszláviába. Erről Niška-Banjában, 1957. február 28-án írt Menekülés című versében: „Egy ároknál megállt kísérőm / s fojtottan súgta: „Ez itt a határ… / segítse Jézus!” – Kezem megragadta, / s csendesen ment is vissza már. / Háromnegyed kettő volt. Fénylett / a mutató, az óra zümmögött. / A hűvös köd derengve rettent egybe / imbolygó vállai mögött…” Jugoszláviában öt hónapnyi, internálással felérő tartózkodás várt rá hat különböző lágerben (menekülttáborban), elszigeteltségben és magányban. Nem jutottak el hozzá a nagyvilág hírei, mint például az oslói diáktüntetésé sem. A diákok petíciót fogalmaztak, melyben szerepelt, hogy a szovjet katonák fejezzék be a mészárlást Magyarországon, és vonuljanak ki az országból. A petíció teljes szövege még aznap, 1956. október 29-én megjelent a legnagyobb példányszámú napilapban, az Aftenpostenben.
A menekülttáborban töltött napok megpróbáltatásairól árulkodik a Gerovóban, 1957. május 26-án írt A körlet este tíz után című verse: „Gerovoban, egy vad, rosszhírű / pontján a szédelgő és kifakult világnak, / nyúlós ködökbe és tömény párákba / fulladó szikár hegyek alján / este tíz után szól a csörgő, / sikolt a fütty, a lábak feldobognak / a régi internálótábor füstös, / ricsajos, csúnya körletében / s ordibál hetven nyers legénytorok. / … / Hol egykor akasztófa volt, zászlórúd áll már / s lábánál Kossuth-címer kavicsokból. / Zuhog a dob és kesereg a dal, / kiárad a vak éjszakába / s céltalan léte teljes erejével / ordítja kínját kopott slágerekbe / hetven fiatal menekült magyar, / mert idezárva s reménytelenül élnek, / pedig Október menekültjei.” Végül 1957. július 5-én Norvégiába kerülhetett. Kezdetben inkább Svájcba, majd Németországba szeretett volna eljutni, de az ottani előirányzott kvóták közben beteltek. A norvég világ már gimnazista kora óta vonzotta, persze nem úgy, hogy ott akart volna letelepedni és leélni az életét. De Knut Hamsuntől és Sigrid Undsettől mindent elolvasott, amihez csak hozzáfért magyarul, később Henrik Ibsentől és más norvég íróktól is, és Grieg zenéjéből is ismert valamit, hasonlóképpen Edvard Munch festészetéből. Legizgalmasabb nem-szépirodalmi olvasmányai közé tartoztak Fridtjof Nansen és Roald Amundsen írásai, valamint a róluk írtak.
A Megmenekedve című versét már Norvégiában írta 1957. július 11-én, egyszerre lezárásául a viszontagságos hónapoknak és új életszakasza kezdeteként, amelyről akkor még nem sejthette, hogy élete végéig fog tartani: „Nem szűnik bennem a furcsa öröm remegése, miként nem / szűnik a tenger a partra rohanni morogva a sziklák / kő-csökönyén, közönyén. Átloccsan rajtuk a hullám / s lábam elé fröccsenti dühét, ide nő a dagállyal. / … / Ó, milyen édes öröm lefeküdni a napban a sziklán / vagy belebújni a lágyvizű habba, beúszni a mélyre / és belihegni a nyárba, a tengerzajba, a tájba: / életem értelmének tudlak, drága Szabadság!” A szabadság nem szédítette meg, és soha nem felejtette el, hogy honnan jött. Lélekben és tetteiben azonban soha, a norvég világban, a norvég partok csodálatos kőcsipkéit csodálva se szakadt el a hazától. Kínozta az önvád és az aggodalom az otthon maradottak miatt. Erről tanúskodik a Kínjaitok tanújaként című verse, amit Oslóban írt 1957. augusztus 14-én: „Üzenet Kistarcsára internált barátaimnak / Mikor még – két hónapja sincs – egy piszkos hodályban / háromszázad magammal éltem, hol éjjelenként / éhes patkányok másztak csikorgó ágyainkra / s fonnyadt testtel és szőrös arccal lődörögtünk / a sivár földön szögesdróttól szögesdrótig, / gumibotot emelt a rendőr s vigyorogva / jöttek az estek, nőtt szívünkig, keserű szánkig / a reménytelenség undorító kloakája-- / … /- Kistarcsán, Recsken, vagy akárhol földrerogyók: / fölemelem emléketek és fölmutatom / mint harci zászlót, s kínjaitok tanújaként / végigviszem kiáltva, híva, zörgetve, sírva / a jóindulatú közöny csendes, kényes utcáin, / hogy a Szabadságnak, ha tudlak, megmentselek / benneteket, s tisztán tekintsek megbocsátó, / feloldozó szemeitekbe.”
Az önvád és önostorozás továbbra is jellemző volt rá, amiért ő túlélte a forradalmat, megmenekült és szabadon élhet. Torreviejaban, Spanyolországban – amelyre harmadik hazájaként tekintett, ugyanis mivel egészsége nem bírta a zord norvég teleket, a téli időszakban itt élt – 1991. október 31-én, a forradalom 35. évfordulóján (ami akkor már nemzeti ünnep volt Magyarországon) írta Fiatal halottakra emlékezve című versét. „Tirátok gondolok ma, akik / ötvenhat véres őszén / fiatalon meghaltatok / Elpusztulhattam volna én magam is / együtt veletek, / hisz veletek voltam végig! / De megmenekültem.” Hasonló gondolatok, érzések fogalmazódtak meg benne 2004-ben is az Árnyak nyúlnak utánam és a Legyilkolt ötvenhatosok adósa című verseiben: „Szélárnyékban élek azóta, hogy / Norvégiában partot értem / s a sziklás partfokon hátrafordulva / tegnapjaimba visszanéztem, / messzi hazámra visszanéztem. / … / Így lettem, bármeddig is éljek, mindörökre / mindannyiuk adósa, / legyilkolt ötvenhatosok adósa.” (Oslo, 2004. szeptember)
Sulyok Vince élete alakulása az 1956-os eseményekre vezethető vissza. Ahogy önmaga megfogalmazta: „1956 lett tehát a sorsom, 1956 lett az elém kitárult kapu, 1956 által jutottam olyan helyzetbe, olyan tevékenységhez, ami paradox módon azt is lehetővé tette, hogy a külvilágba kiszakadva, idegen földön is szülőhazámhoz kötődhessek. 1956 a sorsom!” Az előadás végén Kovács katáng Ferenc köszönetét fejezte ki Sulyok Vince özvegyének, Éva asszonynak, hogy megengedte, hogy a verseket és szövegeket felhasználhatta az előadásban. (Sulyok Vince teljes, Egy ősz örök emléke című kötete, saját versek és fordításaiban külföldi költők versei, melyek az 1956-os magyar forradalommal kapcsolatosan íródtak, itt olvasható.)
Ezt követően a résztvevők meghallgathatták Horváth Elemér Lépkedvén naponta című versét, majd Szalay Balázs történelemtanár, helytörténész tartott előadást A szélrózsa gyökerei – Horváth Elemér útja a Keszeg-értől az Atlanti-óceánig címmel. Az előadó leszögezte, hogy nem Horváth Elemér költészetéről fog beszélni, egyrészt foglalkozásából adódóan nem vállalkozna erre, másrészt maguk a versek sem egyszerűek, nincsenek rímek, és a bennük rejlő utalások hosszabb elmélkedést igényelnek. Inkább Horváth Elemér életét és munkásságát szeretné vázolni, bár itt is még bőven akad kutatnivaló. A költő 1933. április 15-én született Csornán, viszont halálának pontos időpontja pontosan nem ismert, csak annyi tudható, hogy 2017-ben hunyt el. Életéről a Wikipedia mindösszesen másfél sorban ír. Szalay Balázs az életrajz összeállításában a Csornai Múzeumban őrzött, a költő testvére, Horváth Róbert által gondozott hagyatékra, a vele készült interjúkra, a 2006 novemberi találkozásukra, majd 2014-ig tartó levelezésükre támaszkodott. A költő verseiben is számos életrajzi utalás van, illetve a róla szóló tanulmányok szintén tartalmaznak adatokat.
Az előadás címébe is azért került be a Keszeg-ér, mert gyermekkora fontos helyszíne volt, nyáron úszott benne, télen korcsolyázott rajta, szép emlékek kötötték hozzá. Szülei Horváth János és Nagy Margit voltak. Tanulmányait Csornán kezdte, majd a győri, később a pannonhalmi bencés gimnáziumban folytatta 1945 és 1949 között. Pannonhalma egy igazi „varázshegy” lett a számára, ahol Söveges Dávid volt rá nagy hatással. Ő adta kezébe az első verseskötetet és szerettette meg vele az irodalmat, biztatására írta első verseit. Leveleztek is, amit egy 1948-as levél bizonyít, de kapcsolatuk a későbbiekben is megmaradt, miután 1949-ben kitették az iskolából. Kényszerűségből hazatér Csornára, és végül az ottani állami gimnáziumban érettségizett 1951-ben, egy legendás osztályban. A 2000-es években egyébként segített a csornai intézmény felújításában.
Felvételizett az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára, de mivel édesapjának textilkereskedése volt, gyanúsnak számított a rendszer számára, így nem vették fel. Sertésbegyűjtőként dolgozott, és amatőr színjátszónak állt. 1952-ben szerepelt a Szabad szél című előadásban, illetve újra felvételizett, ezúttal is sikertelenül. 1953-ban, Nagy Imre rövid miniszterelnöksége idején végül felvették az ELTE-re. 1953–1956 között az egyetem hallgatója volt, de 1955 decemberében megszakította tanulmányait, mert oroszból nem volt hajlandó vizsgát tenni. Könyvtárosnak állt, de mivel már nem tanult az egyetemen, meg kellett kezdenie kétéves katonai szolgálatát. A rendszer továbbra sem bízott benne, nem adtak fegyvert a kezébe, munkaszolgálatos lett, minden munkát katonai egyenruhában végzett. Dolgozott a Győr és a Pápa közötti vasútvonal építésén és más építkezéseken is. 1956-ban jelentek meg első versei a Vigiliában. Október 28-án Mosonmagyaróvárra vezényelték, ahol fotó készül róla fegyverrel a kezében. Javasolták neki, hogy hagyja el az országot, édesapja marasztalta, hogy majd megvédi, de édesanyja a menekülést javasolta. Végül elmenekült, Innsbruckba került, ahol első fizetéséből egy Rilke kötetet vett, és egy étteremben akart enni, ahol azonban nem látták szívesen a magyarokat. Az 1956-os események így az ő életét is meghatározták, olyannyira, hogy később e-mail-címének a poet1956@aol.com-ot választotta.
Végül Olaszországba került, ugyanis 8 évig tanult olaszul, bár később kiderült, hogy ez a tudás kevésnek bizonyult. Szerencséjére Thomas Mann lánya, Elisabeth Mann Borghes házába került Firenzébe. A nem sokkal korábban megözvegyült hölgy egy 16 és egy 12 éves gyermeket nevelt, és egy gyermeket akart örökbe fogadni, aki Magyarországról menekült. Ilyen nem akadt, így végül magához vette az akkor 23 éves Horváth Elemért. Első ajándékként egy szmokingot és egy írógépet kapott. Számos befolyásos emberrel, írókkal és politikusokkal találkozott itt. Angolul is tanult egy magántanfolyamon, mert a Mann család fontosnak tartotta az angol nyelv ismeretét. Egy alkalommal Thomas Mann özvegyével pingpongozott, és a beszélgetés közben Kosztolányi Dezső Néro, a véres költő című műve is szóba került. Firenzében és Rómában tanult. Sok képet készített és küldött haza, hogy a szüleit megnyugtassa, jól van, és haza akart térni. 1962-ben jelent meg Rómában A mindennapok arca című verseskötete, erről az Irodalmi Újság 1963. január 15-i számában is megemlékeztek az Érett mediterrán líra című írásban.
Ebben az évben döntött arról, hogy az Amerikai Egyesült Államokba települ, eddigre lejárt a magyarokra vonatkozó kvóta. Olaszországban nem talált munkát, és kiszámolta, hogy 10 évig kellene dolgoznia ahhoz, hogy egy autót vásároljon magának. Még 1962-ben feleségül vett egy kanadai‒skót származású hölgyet, aki öt gyermekkel maradt özvegyen. Így az állampolgárságot is hamar megkapta. New York közelében, Mahopacban telepedett le. Feladta az értelmiségi pályát, és civil foglalkozás után nézett. Kezdetben ólmot lapátolt, mondták neki, hogy öt év múlva akár nyomdász is lehet, neki ez három év alatt sikerült. 1998-ban ment nyugdíjba, addig nyomdászként dolgozott, az elsők között tért át a számítógépek használatára. Sikerült megteremtenie magának a kívánt egzisztenciát. A munkája mellett írta verseit, saját bevallása szerint nem sokat aludt. Az 1970-es évektől a hazai sajtóban is rendszeresen publikált, írásai jelentek meg az Argus, az Élet és Irodalom, az Életünk, a Forrás, a Hitel, az Irodalmi Újság, a Jelenkor, a Katolikus Szemle, a Kortárs, a Magyar Műhely, a Magyar Napló, a Műhely és a Vigilia hasábjain. A Szivárvány című chicagói folyóirat szerkesztője, majd munkatársa volt.
1978-ban látogatott először vissza Magyarországra, amit egyfajta kulturális sokként élt meg. Elgondolkodott azon, hogy egyáltalán magyar-e még. Két kötete is napvilágot látott: 1976-ban, Párizsban jelent meg az Egy fehér néger naplójából, 1980-ban, Londonban pedig A homokóra nyaka című kötete. Az 1982-ben napvilágot látott Maya tükör című kötetét elküldte Aczél Györgynek, aki ekkor nem volt már hatalma csúcsán. Aczél köszönőlevelében azt írta, meghatotta, hogy megkapta a könyvet és a hozzá írt ajánló sorokat. Azt hiszi, érti a mélységes és sóvárgó honvágyat, ami a versekből tükröződik. A 80-as években több interjú is készült vele, és jelentek meg versei. 1989. november 3-án a Rábaközi Művelődési Egyesület és a Csornai Városi Művelődési Központ vendégeként író-olvasó találkozót szerveztek vele. 1993-ban pedig Győrben is bemutatkozott az olvasóközönségnek. 1990-ben jelent meg A szélrózsa gyökerei című verseskötete, majd 1995-ben a Scaliger rosa. A kötet az 1987 és 1991 között született verseit tartalmazta, és az Év Könyve lett. 2002-ben jelentek meg a Menestral és Talajvíz című kötetei. Mindkét évben részt vett a könyvhéten is.
1992-ben Graves-díjjal (az 1992-es év legszebb verséért), 1997-ben József Attila-díjjal, 1998-ban Ady Endre-díjjal, 2000-ben Füst Milán-díjjal és 2002-ben Tekintet-díjjal jutalmazták. 2003-ban Csorna díszpolgára lett, 2005-ben megkapta a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjét, amit New Yorkban vett át. Az életrajz korántsem teljes, számos teendő akad még; egy bibliográfia összeállítása, a levelezés összegyűjtése és feldolgozása és a hagyaték hazajuttatása. Fel kellene térképezni a kapcsolati hálóját, különös tekintettel Gábor Pál filmrendezővel és Czigány Lóránt íróval. Elemezni lehetne versei témáit, a bennük szereplő alakokat, valamint a költészetében használt szavakat és szimbólumokat.
Az előadást követően elhangzott Horváth Elemér Orpheus redivivus című verse, majd Jakab Gábor tanár, a Prohászka Ottokár Orsolyita Gimnázium pedagógusa A szív jogán – Tűz Tamás költészete című előadása következett. Az előadónak nem kisebb feladat jutott, mint egy 19 kötetes szerző életéről és munkásságáról beszélni 20 percben. Tűz Tamás Győrött született 1916-ban, Makkó Lajos néven. A Nádorváros szélén található Rét utcában nevelkedett. A gyermekkor mély nyomot hagyott a költőben, hiszen az 1959-ben megjelent Nyugtalan szárnyakon című kötetében külön ciklust szentel Az Aranyrét utca legendája címmel gyermekkorának, majd ezt a sorozatot tovább bővítve, 1978-ban pedig önálló kötettel jelentkezett Aranyrét utca címmel. Életének másik jelentős győri helyszíne a Káptalandomb. Apai nagyapja háza állt itt a Sarkantyú közben, melyet sokat látogatott. Később a győri bencés gimnáziumában tanult, ahol bár próbálkozott versírással, kezdetben nem koronázta siker. A gimnázium után a Hittudományi Főiskolára került, 1939-ben szentelték pappá.
Ezután döbbent rá, hogy már nem kell elöljárói engedély versei közléséhez. Az aradi Vasárnapban jelentek meg először versei, ekkor merészkedett el Harsányi Lajoshoz. Az ő javaslatára vette fel a Tűz Tamás művésznevet, mert Makkó Lajos néven mégsem lehet verseket írni. A nevet egyébként több másik lehetséges közül egy kalapból húzták ki. Harsányi segítségével közölték verseit a Nemzeti Újságban, az Életben, a Képes Krónikában és a Vigiliában. Tűz Tamás a Nyugat elismerését próbálta kivívni, később is szívesen sorolta magát a Nyugat negyedik nemzedékéhez. Valójában az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillag közölt tőle verseket 1944 áprilisában. Az Ének a furcsa narancsról című vers megjelenése után a Vigilia állandó munkatársa lett. Gyakran járt fel Budapestre, a lap szerkesztőségi összejöveteleire, a Centrál kávéházba vagy a Károlyi-kert közelében lévő Darling eszpresszóba. Itt találkozott Birkás Endre, Bóka László, Gerézdi Rabán, Just Béla, Karinthy Ferenc, Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Possonyi László, Rónay György, Szabó Magda, Toldalagi Pál, Thurzó Gábor, Urbán Ernő, Vajda Endre, Végh György, Weöres Sándor és a többiek. Pappá szentelése után Szomád község, Győr, majd a Komárom megyei Ágostyán lettek az állomáshelyei. 1941-ben Tiszta arannyal, 1943-ban Két tenger közt címmel jelent meg verseskötete a Vigilia kiadásában.
Kemenes Géfin László, aki az eddig készült legátfogóbb elemzést írta Tűz Tamás költészetéről az 1976-ban megjelent Halálos szójáték; Bevezetés Tűz Tamás költészetébe című tanulmányában, Tűz Tamás költészetét három szakaszra tagolja. Az általunk most tárgyalt első korszakot szerinte a pásztor költők idillikus természetszemlélete jellemzi, de nincs jelen az ókorból jól ismert sóvárgás az elmúlt aranykor után. Nincs jelen, hiszen Tűz szerint a világ egész és romlatlan. Édeni, bűnbeesés előtti állapot található a költeményekben. Bensőséges kapcsolatot létesít az Isten és a teremtett világa között.
1943-ban a frontra került, majd orosz fogságba. Halottnak gondolták, ezért szerepelt a Bóka László szerkesztésében, 1947-ben megjelent Magyar mártír írók című antológiában. Rónay György búcsúztatta elveszettnek hitt barátját, aki végül 1947-ben megkerült, de egy másik ember tért vissza a fogságból, így új korszak kezdődött költészetében. Egyetlen regénye, mely Münchenben, 1980-ban jelent meg Vihar a pusztán címmel, nyilvánvalóan önéletrajzi ihletésű, hiszen egy tábori lelkész életét mondja el a II. Magyar Hadsereg szolgálatában. Ezt a témát dolgozza fel A híd című kisregénye, illetve A puccs, a Harmincnapos nászút, a Miska és a Hazatérés című novellái. Ez utóbbiak 1973-ban jelentek meg a Harmincnapos nászút című kötetben egyéb novellákkal együtt.
A hadifogságból hazatérve a katolikus papok a korszakban megszokott életét élte. Nagyon keveset publikálhatott, és amikor az 1956-os forradalom leverését követően forradalmi verseket kerestek nála a házkutatás során, elhagyta az országot. Ismerősei teljesen érthetetlennek, váratlannak vélték, hogy 1956-ban ő is emigrált. Több évig élt Kaliforniában, Rómában is hosszabb időt töltött (1967, 1970‒71), végül Kanadában telepedett le.
1959-ben Nyugtalan szárnyakon címmel jelent meg verseskötete. Az ebben található versek gyakran életrajzi ihletésűek, megjelennek benne az orosz fogság (Mária a sebesültek között) és az 56-os forradalom motívumai (1956 után). Kemenes Géfin szerint ettől a kötettől kezdve számítja Tűz Tamás költészetének második szakaszát, innentől a földi éden álmának jelenléte megszűnik verseiben. Istent már a valóságban keresi, nem az édenben. Világlátása megváltozik, mintha álomból ébredne. Vonzódik még a paradicsomképzetéhez, de tudja, hogy ez már elérhetetlen. Több versében Istenhez szól emberi öntudattal, iróniával, öniróniával.
Mi vezetett az éden elvesztéséhez és a „tépett zsoltárokhoz”? Biztos, hogy az Újvilág, a technikai civilizáció érdes valósága, a kanadai modern életritmus hajlékonyságot követelt, és a lehető legnagyobb nyitottságot, amellyel mindez befogadható. Szakolczay Lajos szerint ez két irányba mozdítja Tűz Tamás költészetét, az egyik a laza asszociációkra épülő montázsvers, a másik a szonett formához és az elégiához való ragaszkodás. Persze itthoni nemzedéktársai Rónay György, Jékely Zoltán, Csorba Győző nem változtattak ekkorát. De nem változtatott Határ Győző sem, pedig ő is elhagyta az országot. Nem biztos, hogy elég magyarázat az emigrációs lét, a felgyorsult huszadik századi világ és a szókimondó nyugati költők hatása, mint ahogy az sem, hogy Tűz Tamásnak ellenére lett volna ez a felgyorsult világ.
1970-ben, Rómában megjelent Tükörben játszik a kéz című kötete, melynek verseiből erős részvét érződik minden ember iránt. Új, hiteles nyelvet keres a gondolatok elmondásához. Amíg ezt nem találja, marad a játék, sorra születnek a játékosságot kifejező versei, például Építőkockák, Színes krétával, Síppal-dobbal, Közjáték, Játék az utolsó leheletig, Halálos szójáték. Istenképe is változik: harmadik személyben beszél valakiről, de benne helyet kapva érzi át annak misztikus élményét. A véges és a végtelen találkozik, de ezt a test nem bírja ki, az ember nem élő szentségtartó. Tűz Tamásnak újra birtokába került az isteni kegyelem, de most már egy sokkal magasabb, tudatosabb fokon, alig kibírható valóságban.
Az Angyal mondd ki csak félig című, már Torontóban, 1974-ben megjelent kötetének középső ciklusa huszonhét cím nélküli verset tartalmaz. Rejtély, kihez szólnak a versek, nincs megszólított. Úgy tűnik, hogy az életrajz csak a nosztalgia szintjén fontos ezekben a szabadversekben. De ezzel együtt az angyalénekek legfőbb jellemzője a tragikus szeretetéhség. Szabó Ferenc hívja fel a figyelmet, hogy Teilhard de Chardin beszél az örök női szimbólumról, amely valós lény és szimbólum egyszerre. Lehet angyal, de lehet hús-vér asszony. Valami olyasmi, mint Dante számára Beatrice. Szabó Ferenc találó megjegyzése, hogy ez a huszonhét vers szintézis a képalkotás és a képrombolás között. Azt mondja, hogy Tűz Tamás létélménye és istenélménye igen összetett, mindent felmér, kikísérletez, mindent tudni akar, még a kifürkészhetetlen titkot is. Ugyanakkor a férfikorra jellemző realitásérzék mérsékli mindent tudni vágyó mohóságát. A kötet címe telitalálat. Valóban csak félig kimondott mondanivalók ezek, a mondanivaló másik felét, amelytől a logika síkján is átláthatóvá és felfoghatóvá válik a vers, az olvasónak kell megkeresnie.
Jelen voltam címmel Torontóban, 1976-ban jelentetett meg kötetet. Legtöbb olvasója ezt tartja vízválasztónak. Sokan innen számítják Tűz Tamás harmadik költői korszakát. A kötet megjelenésekor 60 éves volt. Tűz Tamás harmadik költői korszakáról összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy általában én kettőzéssel dolgozik, a megszólítottat elbújtatja. Abban a leggazdagabbak a versek, amit elhallgatnak.
Tűz Tamás egyszer került újságok címlapjára, mikor templomába betörtek, összekötözték, megverték, és a rablók otthagyták a templomban. Ennek nyomait fedezhetjük fel a nyolcadik Scarborói elégiában, de aki nem tudja a történetet, aligha ismer rá a vers motivációjára. („ránk törik az ajtót, összezúznak mindent, / ami csak szent előttünk, / szétszórják a szelekbe rozscipónk illatát.”) Köztudott Samuel Beckett története. 1938-ban egy strici megkéselte. Amikor Beckett felépült, és felkereste a börtönben, a kérdésre, hogy miért tette, csak annyit felelt: „Nem tudom, uram.” Ezt a nem tudást próbálja Beckett életműve feldolgozni. Tűz Tamással hasonló történt. Temploma kövezetén összekötözve feküdt, körülötte az összetört, kirabolt, meggyalázott templom. Hogy miért történhetett meg? Erre is válaszolnak a költő harmadik és talán negyedik költői korszakában született versei. Persze ez a válasz tartalmazza a tanácstalanságot, a bizonytalanság és a bizonyosság feszültségét.
Nagyon fontos lehet az 1983-as Sosevolt hideg orchideák című kötet, hiszen ez a könyv az otthonteremtés izgalmas kísérlete. A világtól és a fölösleges emberi gesztusoktól megcsömörlött költő a szavak hitelének bizalmában próbálja megteremteni a nyugalmas szigetet, ahol újraélheti emlékeit, és kiküzdheti azokat az életértékeket, melyek kikezdhetetlenek. Már a nagy útra készül, de keresi, hogyan lehet erről beszélni. („Valami más kell. Végsőkig leegyszerűsített / ábrák, belülről sugárzó, keveretlen / színek, valami anonim önkívület, amikor mozogni kezd az élet, megjelenik / a csoda...” ‒ Névtelen teremtés) A kötet egyértelműen az evangéliumi tanítás talaján áll. Tűz Tamás üzenete, hogy boldogok a boldogtalanok. Így viszont a boldogság és a szenvedés közé egyenlőségjel kerül.
Az És most mi lesz, Kariatida 1985-ben, a költő életében utolsóként megjelent kötete. Alapeleme a bizonytalanság. A „hátha”, „talán” kötőszavak mögé bújik, de bízik abban, hogy kikovácsolhatja a maga személyes bizonyosságát. „Ez volna hát a SEMMI pszichológiája?” ‒ kérdezi a Dombormű című versében. Már minden eltűnt költészetéből, ami könnyen érthető, ami közhelyes. Panaszkodik a hiányuk miatt: „itt az ideje végre lássak / lássam azt amit áhitok / átéljem minden részletében / aprólékosan éljelek / ha majd egy távoli világról / megérkeznek a fényjelek.” (Fényjelek)
Tűz Tamás 1992-ben hunyt el Scarboróban. A szív jogán címmel 1993-ban megjelentetett kötet az 1986‒1988 között írt, életében kötetbe nem rendezett verseket tartalmazza. Zárásként azt mondhatjuk, hogy Tűz Tamás költészetét három korszakra tagolta Kemenes Géfin László 1976-ban megjelent tanulmányában. Már a korábbiakból is kiderülhetett egy bizonytalan szándék. Valószínűnek tűnik, hogy bevezethetünk egy negyedik korszakot is az életműben. 1980-tól, az Égve felejtett álmok című kötet megjelenésétől, azon belül is a Scarborói elégiáktól kezdődően a tárgyi világ, a test, az anyagiság átszellemítése, szép magyar szóval lelkesítése zajlik, ami új minőség megjelenését, új út bejárását követeli a költőtől és olvasóitól.
Válogatott versei elé a következőt írta: „Kezdetben volt az ige… ‒ idézte a költő és elmélkedett. Aztán elővette a ceruzáját és a papirost. Írt. És az ige verssé lőn. A költőt a szó ejtette rabságba. Életfogytiglan. Nem tudja, mit ír, csak lát és hall. Számára szín és zene az a betűkből és hangokból elővarázsolt tünemény, amely úgy úszik benső égboltján, mint jéghegy az óceánban, sirály a szelekben, csillag a világűrben. A szó mágiáját nem ő szólítja létbe. Az teremti őt, az ragadja el a hetedik mennyországba. Mert – sóhajtotta egy álmatlan éjszakán –’ nem én írom a verseket, a versek írnak engem’. Csak a költő szeme maradt a régi, szárnya négy világtáj viharaival száll harcba.” Így látta magát, s közben „átsétált az időn”, hogy a „borostyánkőbe fagyott” utakat napvilágra hozza az Aranyrét utcától a Parnasszus kapujáig.
Tűz Tamás 1991-ben Győr díszpolgára lett. Hamvait 1992-ben hazahozták, a nádorvárosi köztemetőben kapott díszsírhelyet. A Játék az utolsó leheletig című versének egyik sora így szól: „jó lesz nekem a díszsírhely a világ szélén”. Érdekes, hogy a győri díszsírhelyek szélén van a sírja, a díszsírhelyek közül a legszerényebb.
Az előadás után elhangzott az Ének a furcsa narancsról című vers, majd Sulyok Vince Mint a kör című verse a Hangraforgó együttes feldolgozásában.
A Hazád és anyanyelved Győr-Moson-Sopron vármegyében született 1956-os emigráns költők emlékezete szakmai program megvalósítását 2024. évben a Magyar Művészeti Akadémia támogatta.
Bartha Annamária
Fotók: Szilvási Krisztián