Olaszország megtámadja Görögországot
A második világháború elmesélése kapcsán Olaszország elsősorban az észak-afrikai hadszíntér okán jut eszünkbe, holott 1940‒41 fordulóján Mussolini számára a legnagyobb problémát még Görögország okozta.
Miután Adolf Hitler 1938-ban Ausztriát, 1938‒39-ben pedig Csehországot kebelezte be, Benito Mussolini (a képen) Albániával kárpótolta magát. 1939 áprilisában az olaszok megszállták az Adriai-tenger túlsó partján fekvő országot, amelynek uralkodója, Zogu király (akinek felesége egyébként Apponyi Geraldine magyar grófnő volt) kénytelen volt emigrációba vonulni. Az olasz uralkodó, III. Viktor Emánuel azonnal fel is vette az albán királyi címet, ahogy korábban az Etiópia császára titulust is. Az olaszok albániai uralma a helyiek körében nem volt népszerűtlen, mivel abban bíztak, hogy az olaszok segítségével megalakulhat Nagy-Albánia, és ez rövid időre meg is valósult. Az albánok ugyanis az országhoz akarták csatolni a már akkor is túlnyomórészt albánok lakta szerbiai Koszovót, illetve Görögország északnyugati részét, Dél-Epiruszt. A Hitler sikereire féltékeny Mussolini 1939‒1940 folyamán fokozta a katonai felkészülést, bár Olaszország gazdasága nem volt alkalmas egy modern háborúra. Mindenesetre Albániában megkezdték a katonai szempontból fontos infrastruktúra fejlesztését, de ez 1940-ig csak részben valósulhatott meg. A Görögország elleni katonai nehézségeket azonban nem csupán ez okozta, hanem a földrajz is. Görögország Albánia felől ugyanis könnyen védhető a hegyek miatt. Hellász szíve északi irányból, a Tempé völgyön át Thesszália és a Thermopülai-szoros felől támadható meg a legkönnyebben. A Görögország területét érő inváziók szinte mindig ezt az irányt követték a történelemben. Így tettek korábban a perzsák, gótok, frankok, de a törökök és utóbb, 1941 tavaszán a németek is. Bár elsőre gondolhatnánk azt, hogy egy másfajta irány a meglepetés erejével hat, és ez akár hasznos is lehet, ám nem véletlenül használta minden hadsereg a fentebb leírt útvonalat.
Albánia olasz megszállása természetesen riadóztatta a görög politikai vezetést, amely tisztában volt az olaszok nem éppen baráti szándékaival. A görög‒olasz viszony az 1920-as években viszonylag békés volt, azonban az eltérő külpolitikai irányok elmérgesítették a helyzetet. Az olaszok a németek, a görögök a britek felé orientálódtak, márpedig Mussolini Etiópia elleni 1935-ös inváziója a korábban kedélyes brit‒olasz viszonyt alaposan megtépázta. Joannisz Metaxasz görög miniszterelnök így hiába igyekezett jó viszonyt kialakítani a Duce-val, erre nem volt reális esély. A görögök ráadásul igényt formáltak az 1912-be olasz kézre kerülő Rodoszra, míg az olaszok a túlnyomórészt albán lakosság alapján Dél-Epiroszra. 1939. április 13-án Görögország garanciákat kapott Franciaországtól és Nagy-Britanniától egy olasz támadás esetére, míg az olaszok a trákiai görög területekre aspiráló Bulgáriával léptek szorosabb kapcsolatra. Az 1939. szeptember 1-én kitörő világháborúban mindazonáltal Olaszország semleges maradt egészen Franciaország katonai vereségéig, amikor hadat üzent a már végüket járó galloknak. Az olasz támadás azonban Franciaország ellen inkább ártott, mint használt hadseregük megítélésének, mivel az Alpokból sem tudtak kibontakozni jelentős túlerő birtokában sem. E támadással Olaszország és Nagy-Britannia között is beállt a hadiállapot, ami óhatatlanul kiélezte az elvileg még mindig semleges Görögországgal kapcsolatos ellentéteket. A görög kikötők sokszor menedéket nyújtottak a brit hajóknak az olasz tengeralattjárók ellen, sőt egyes brit kereskedelmi hajók görög lobogó alatt ténykedtek, hogy ne érje őket támadás. Hamarosan megkezdődött az albániai olasz hadsereg megerősítése. 1940 szeptemberében akadálytalanul zajlott a katonák és felszerelés átszállítása Brindisiből Albániába, és volt, hogy tíz nap alatt több mint 40 ezer katona, 7738 ló, 701 jármű és 33535 tonna utánpótlás érkezett be.
Az első olasz haditerv Görögország elfoglalására 1939 augusztusáról datálódik, amelyben Alfredo Guzzoni tábornok 3 hónapos felkészülési idővel és 20 olasz hadosztály bevetésével számolt. Később egy módosított terv már csak 11 hadosztállyal tervezett, igaz, e változat szerint a cél nem az egész ország, hanem csak Dél-Epirusz és Korfu elfoglalása volt. 1940 őszén végül ez utóbbi elképzelés alapján indult meg az olasz támadás. Mussolini 1940. október 12-én hozta meg a döntést Görögország megtámadásáról, amikor megtudta, hogy Romániába német csapatok érkeztek. Mivel féltette a reménybeli olasz hegemóniáját a Balkánon, úgy érezte, valami nagyot kell neki is dobnia. Noha egy haditanácson figyelmeztették a Duce-t, hogy a rendelkezésre álló erővel nem lehet elfoglalni Athént, mert ahhoz legalább 20 hadosztály kellene, az érvelést lesöpörték az asztalról. Így az olasz támadás végül az eredetileg csak Dél-Epirosz elfoglalására szánt erőkkel indult meg sokkal nagyobb cél elérésének szándékával.
Október 27-én Mussolini ultimátumot küldött Görögországnak, amelyben felsorolta Olaszország sérelmeit, és támaszpontok rendelkezésre bocsátását követelte Athéntól. Ez természetesen elfogadhatatlan volt bármely semlegességére valamit is adó állam számára. Az olasz diktátor az utolsó pillanatban értesítette Hitlert is tervéről, de csak akkor, amikor már nem tudott közbelépni, hogy lebeszélje. Hitler ugyanis nyugalmat akart a Balkánon, hogy semmi se fenyegesse a német hadsereg számára kulcsfontosságú romániai olajszállítmányokat. Az olasz inváziót kifejezetten rosszul készítették elő. Sem a megfelelő mennyiségű katona, sem a felszerelés nem állt rendelkezésre, és a terep, valamint az időjárás is a védekező görögöknek kedvezett. Katonai axióma, hogy egy támadást a lehetséges legnagyobb erővel, amennyire lehet, elsöprő túlerő birtokában kell megindítani. Aki nem így tesz, az a megspórolni szánt erőt végül sokszorosan fogja megfizetni... A teljes olasz haderő ekkoriban 73 hadosztályból állt, de Albániában alig 11-et vonultattak csak fel. A támadásra rendelt olasz 11. hadsereg mindössze két hadtestbe (XXV. és XXXIV.) szervezett nyolc (tartalékkal kilenc) hadosztályból állt. A hadosztályok gépesítettsége ugyan jóval megelőzte a görögét, de a késő őszi időjárás és a nehéz terep nem kedvezett a mozgékonyabb csapatoknak sem. Ténylegesen a hadsereg alig 140 ezer főt számlált, és abból is csak 87 ezer, igencsak motiválatlan olasz baka lendült támadásba október 28-án (bár a „lendül” ige használata ebben az esetben túlzás is). Az olasz tüzérség 654 ágyúval rendelkezett.
Az olasz invázió Görögország ellen 1940–1941-ben
A görögök sem voltak felkészültek. A 18 hadosztályból álló görög haderő 320 ezer főből állt, de ezek jelentős része nem volt alkalmas első vonalbeli harcokra. A görög hadvezetés ráadásul Bulgária elleni háborúra készült, az ottani határszakaszra koncentrálta erőit és védelmi munkáit, ahol kiépítette a miniszterelnökről elnevezett Metaxas-vonalat. Ilyen védelmi rendszer Albánia felé nem állt rendelkezésre. Az olasz invázió napján csak alig több mint két hadosztály állt az albán határon. Ugyanakkor a rossz időjárás csökkentette az olasz légifölény hatását, és a kezdeti sikerecskék kihasználását.
Az olasz invázió az első naptól heves görög ellenállással találkozott, a sártengerré vált völgyekben az olaszok alig tudtak előrehaladni. Elsődleges célpontjukat, Janninát / Joanninát és a Jón-tenger menti görög kikötőket meg sem tudták közelíteni. Mivel a támadás már három nap alatt kifulladt, és a legmélyebb ponton is alig 40 km mély betörést sikerült csak elérni, az olasz hadvezetés hamarosan bevetette utolsó tartalékait is, valamint új hadosztályok behajózását kezdte meg. A britek ráadásul repülőgépeket telepítettek Görögországba, támogatva azok védelmi harcát. Hitler tajtékzott, hiszen Mussolini ostoba támadása éppen azt a helyzetet érte el, amit a kancellár el akart kerülni: a britek támaszpontokat rendezhettek be a Balkánon. Mussolini november 9-én a kudarc felelősének tartott Prasca tábornokot leváltotta ugyan, de a hadi helyzet egy darabig inkább még romlott, mintsem javult. November 5-én az olasz frontvonal bal szárnyát már görög támadás érte, amely az itteni itáliai erőket visszaszorította Albániába. Hamarosan általános görög ellentámadás kezdődött, és november 23-ra nem maradt olasz katona görög földön. Az albániai olasz haderő decemberre csaknem összeomlott.
Mussolini a kudarcot követően igyekezett legalább stabilizálni a frontot. 1940 utolsó negyedévében csaknem 154 ezer katonát szállítottak a görög frontra, míg Afrikába csak 15700-at, de ezek a számok 1941-ben tovább nőttek. Ekkor januártól májusig újabb 380 ezer olasz katonát irányítottak oda (Afrikába csak 47 ezret!). Januárra az olasz hadsereg létszáma Albániában 270 ezer fő fölé nőtt, ami már sok volt a görögöknek, és patthelyzet alakult ki, miután a hellének nagyjából 30 km mélyen benyomultak Albániába. Az itáliaiak közben légierejük zömét is Albániába helyezték át, 1941 tavaszán 662 olasz repülőgép működött itt, Líbiában ellenben alig 158. Mindemellett végül nem az olaszok győzték le Görögországot. Közben ugyanis a helyzet Észak-Afrikában is tragikusra fordult. A jóval kisebb, de mozgékonyabb brit haderő 1940‒41 fordulóján ellentámadásba lendült, és nemcsak kiűzte a taljánokat Egyiptomból, de ellenállhatatlanul tört előre Líbiában, elfoglalva annak keleti felét. Hitlert – aki már a Szovjetunió ellen készülődött – mélységesen nyugtalanították szövetségesének kudarcai, és úgy döntött, segít Mussolininak stabilizálni a helyzetét mindkét hadszíntéren. Afrikába küldte egyik legtehetségesebb tábornokát, Erwin Rommelt, míg Bulgária segítségével Görögország ellen vonult fel.
A megszállási övezetek Görögország veresége után 1941–1944-ben
Azzal, hogy Mussolini megtámadta Görögországot, utóbbit végleg Nagy-Britannia mellé kényszerítette. Winston Churchill ujjongott, úgy vélte, új támaszpontot nyert Németország elleni háborújához, és elkezdték kidolgozni a terveket, amelyek szerint görögországi repülőterekről bombázásokat lehet indítani a ploiești-i román olajkutak ellen. Hitler, hogy megelőzze a briteket, 1941 tavaszára előkészítette a Görögország elleni német‒bolgár inváziót. A Wehrmacht 1941 áprilisában aztán mind a jugoszláv, mind a görög ellenállást pillanatok alatt felmorzsolta. Olaszország arcvesztése mindenki számára világossá vált, és a magát nagymacskának képzelő országról kiderült, hogy katonailag selymes plüsscica csupán. 1941 áprilisának végére Görögország a tengelyhatalmak kezére került. Trákiát Bulgária szállta meg, néhány nagyobb szigetet és Dél-Macedóniát Németország, amely Athént is ellenőrzése alá vonta. Görögország zöme azonban olasz megszállás alá került. Ezt igencsak megszenvedte a görög nemzet, mivel meglehetősen szervezetlen – mondhatni olaszos – volt az egész. Felállítottak egy görög bábkormányt, de folyamatos partizánháború zajlott a hegyvidékeken, és az országot gazdaságilag kifosztották a megszállók. Görögországban 1941 végére komoly éhség és járvány tizedelte a lakosságot. Az olasz uralom Görögország felett csak két évig tartott, az 1943-as olasz kiugrásig, mikor Németország sikeresen vonta ellenőrzése alá az olasz kézen lévő területeket. Görögország végül csak 1944-ben szabadult meg a megszállóktól, majd hamarosan polgárháború kezdődött az országban.
Horváth Gábor
Felhasznált irodalom: Carrier, Richard: Mussolini's Army against Greece. Routledge, 2021; Réti Balázs: A görög-olasz háború, 1940-1941. In: Világtörténet, 2022. 1. sz. p. 113-135; Sadkovich, James J.: The Italo-Greek War in Context. In: Journal of Contemporary History. Vol. 28. (1993), No. 3. p. 439-464
A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.