Aki hangjával elvarázsolta a közönségét

180 éve született Sarah Bernhardt – Szabados Éva írása

sarah-bernhardt

Legendás színésznő, aki az 1870-es években Európa és Amerika színpadait is meghódította, és csodálóitól kiérdemelte az „Isteni Sarah” elnevezést. De sokoldalú alkotóművészként kibontakozott a szobrászat és az irodalom területén is. A háború alatt pedig megszervezte a sebesültek kórházi ellátását.

Sarah Bernhardt korszakalkotó alakításaival lenyűgözte a közönséget. Az élete kész regény, tele magánéleti és szakmai botrányokkal, látványos bukásokkal és fényes sikerekkel. Tehetsége nem ismert határokat, lelkiereje pedig átsegítette a zajos ünnepléseket követő mély hullámvölgyeken. A legnagyobb hatást kortársaira hangjával gyakorolta, amellyel a halk suttogástól a zengő harang zúgásáig minden húron tudott játszani. Rajongója, az ír drámaíró Oscar Wilde így jellemezte: „Pompás teremtmény, éneklő csillagok hangjával”.

Szalonjában élénk társasági élet folyt, rengeteg híresség fordult meg a köreiben. Különleges kapcsolatot ápolt Victor Hugóval és az idősebb Alexander Dumas-val. Alfons Muchának köszönhetően pedig a szecesszió egyik legnagyobb múzsája lett. Nevezik a legelső és a leghíresebb színésznőnek is, akit a világ valaha ismert.

sarah-bernhardt

Színpadra született

Henriette-Rosine Bernard néven született 1844. október 22-én a párizsi Latin negyedben. Anyja, Judith Bernard egy holland származású kurtizán volt, felső osztálybeli kapcsolatokkal. Apja nevét sokáig nem jegyezték fel, de ma már tudjuk, hogy ügyvéd volt Le Havre-ban. Bernhardt később azt írta, hogy apja családja fizette a taníttatását, és ragaszkodott ahhoz, hogy katolikusnak kereszteljék meg. Anyja gyakran utazott, keveset látta lányát, amikor pedig Sarah hétéves lett, egy bentlakásos iskolába küldte. Ott játszott először színpadon a Clothilde című darabban, a Tündérkirálynő szerepében. Sok drámai haláljelenete közül itt adta elő a legelsőt.

Anyja pártfogói és barátai közé tartozott Charles de Morny, Morny hercege, III. Napóleon császár féltestvére és a francia törvényhozás elnöke. Sarah Bernhardt 10 éves korában, Morny támogatásával nyert felvételt a Versailles melletti Grandchampba, egy exkluzív kolostori iskolába. Apáca akart lenni, de időnként figyelmen kívül hagyta a zárdaszabályokat. Például amikor körmenettel és szertartással egybekötött keresztény temetést rendezett házi gyíkjának...

Amikor 1857-ben tengeren túl élő édesapja elhunyt, édesanyja „családi tanácsot” hívott össze, hogy eldöntsék, mi legyen vele. Morny hercege azt javasolta, hogy legyen színésznő. Ez az ötlet elborzasztotta Bernhardtot, mivel még soha nem járt színházban. A herceg elintézte, hogy részt vehessen a Comédie Française egyik előadásán. A társaságukban ott volt idősebb Alexandre Dumas is. A társulat Jean Racine Britannicus című darabját játszotta, és annyira meghatotta a kis Sarah-t, hogy hangosan zokogni kezdett, ezzel megzavarva a közönség többi tagját. Morny és a társaságuk dühös volt rá, de Dumas megvigasztalta, „az én kis csillagomnak” nevezte őt. Később azt mondta Mornynak, hogy szerinte a színpadra született.

1860 januárjától 1862-ig a konzervatóriumban tanult színészetet a Comédie Française két kiemelkedő színészétől, Joseph-Isidore Samsontól és Jean-Baptiste Provost-tól. 1862. augusztus 31-én debütált a társulatnál Racine Iphigénie című művének címszerepében. A bemutató nem lett sikeres, lámpalázas volt, és elkapkodta a szövegét. Nem sokáig maradt a Comédie Française-nél. Eljátszott még néhány nagyobb szerepet, például Henriette-et Molière Tudós nők című művében, de nem nyűgözte le a kritikusokat, sem a társulat többi tagját, akik nehezményezték gyors felemelkedését. Teltek a hetek, ám további szerepeket nem kapott. Heves temperamentuma is bajba sodorta, amikor egy színházi ajtónálló „Kis Bernhardt”-nak szólította, fejbe vágta az esernyőjével. Később többszörösen bocsánatot kért, és amikor a portás 20 évvel később nyugdíjba vonult, vett neki egy házikót Normandiában. Később aztán összetűzésbe került Madame Nathalie-val, a színház egyik vezető színésznőjével is, aki elérte, hogy távozzon a társulattól.

Ezután egy népszerű színházba, a Gymnase-ba ment, ahol két vezető színésznő beugrója lett. Szinte azonnal újabb színpadon kívüli botrányt okozott, amikor meghívták, hogy verseket szavaljon a Tuileriák palotájában tartott fogadáson, amelyet III. Napóleon és Eugenie császárné adott. Úgy döntött, hogy Victor Hugo két romantikus versét szavalja el, nem tudván, hogy Hugo a császár keserű kritikusa volt. Az első vers után a császár és a császárné, majd őket követve az egész vendégsereg felállt és kisétált. Egy nem neki való szerep sikertelensége után hirtelen úgy döntött, hogy abbahagyja a színházat. Rövid időre Spanyolországba ment, majd Alexandre Dumas javaslatára Belgiumba. Brüsszelbe Dumas ajánlólevelét vitte magával, így bebocsátást nyert a legmagasabb körökbe. Részt vett egy brüsszeli álarcosbálon, ahol megismerkedett Henri de Ligne belga örökös herceggel, és szerelmi viszonyba került vele. A kapcsolatuknak vége szakadt, amikor megtudta, hogy édesanyja szívrohamot kapott. Visszatért Párizsba, ahol megtudta, hogy anyja már jobban van. Majd kiderült, hogy gyermeket vár, de erről nem értesítette a herceget. 1864. december 22-én a 20 éves színésznő életet adott egyetlen gyermekének, Maurice Bernhardtnak.

Egyes beszámolók szerint Henri nem feledkezett meg róla. Párizsba jött, és egy lakásba költözött Sarah-val. Majd egy hónap múlva visszatért Brüsszelbe, és közölte a családjával, hogy feleségül akarja venni a színésznőt. A herceg családja nagybátyját, de Ligne tábornokot küldte, hogy szakítsa meg a románcot, és azzal fenyegette, hogy kitagadják az örökségből, ha nem mond le erről a házasságról. Más verziók szerint a herceg tagadta, hogy bármiféle felelősséget vállalna a gyermekért. Később Sarah Bernhardt „maradandó sebének” nevezte a viszonyt, de Maurice származásáról senkivel sem beszélt. Sok évvel később, 1885 januárjában, amikor Bernhardt már híres volt, a herceg állítólag eljött Párizsba, és felajánlotta, hogy hivatalosan is elismeri Maurice-t fiának, de Maurice udvariasan visszautasította, azzal magyarázva, hogy teljesen elégedett azzal, hogy Sarah Bernhardt fia.

„Gyűlölni nagyon ritkán kellene, mert az túl fárasztó; sok minden iránt közömbösnek kellene maradni, gyakran megbocsátani és soha nem felejteni.” (Sarah Bernhardt)

Az Odéon (1866–1872)

Hogy Maurice születése után eltartsa magát, Bernhardt kisebb szerepeket játszott a Porte Saint-Martin nevű népszerű melodráma színházban. Majd 1866 elején ismét jobbra fordult a sorsa, amikor Felix Duquesnel, a Théâtre de L’Odéon igazgatója meghívta egy szerepre. Így beszélt a fiatal színésznőről: „csodálatos tehetségű, a zsenialitásig intelligens, a törékeny külső alatt hatalmas energiákkal és vad akarattal rendelkezik”. Duquesnelt annyira elbűvölte, hogy saját zsebéből fizette ki szerény, havi 150 frankos fizetését.

Az Odéon a Comédie Française után a második legtekintélyesebb színház volt Párizsban, de annak hagyománytiszteletével szemben inkább a modernebb produkciókra specializálódott. Sarah Bernhardt pedig itt kezdett el beérni mint színész. A kezdeti sikertelenségei után végre megtalálták a drámai szerepek, amelyekben ki tudott bontakozni. Dicsérték Shakespeare Lear királyában Cordelia megformálásáért. Majd egy Racine darabban nyújtott alakításáért a befolyásos kritikus, Sarcey azt írta, hogy „úgy bűvölte el a közönségét, mint egy kis Orfeusz”.

„Amint a függöny felemelkedik, a színész megszűnik önmagához tartozni. A karakteréhez, a szerzőjéhez, a közönségéhez tartozik. Meg kell kísérelnie a lehetetlent: azonosulni az elsővel, nem elárulni a másodikat, és nem okozni csalódást a harmadiknak.” (Sarah Bernhardt)

Az áttörést Alexandre Dumas 1868-as, felújított, Kean című darabja hozta meg a számára, amelyben Anna Danby-t, a női főszerepet játszotta. A darabot az elején megzavarták a fiatal nézők, akik azt kiabálták: „Le Dumas-val! Adjatok nekünk Hugo-t!”. Bernhardt közvetlenül a közönséghez fordult: „Barátaim, önök az igazság ügyét kívánják megvédeni. Vajon azzal valóban ezt teszik-e, hogy Monsieur Dumas-t teszik felelőssé Monsieur Hugo száműzéséért?” Erre a közönség megtapsolta, majd csendben végignézte az előadást. Amikor legördült a függöny, kitört a tapsvihar, és Dumas a színfalak mögé sietett, hogy gratuláljon neki. Amikor kilépett a színházból, az összegyűlt tömeg virágokat dobált neki. A fizetését azonnal havi 250 frankra emelték.

„Nem, nem, nem; a színház nem a rossz hírnév háza, és követői sem gonosztevők: a színház olyan templom, ahol mindig a szépet imádják; folyamatosan a magasabb érzékekre és a természetes szenvedélyekre apellál. Ebben a templomban büntetik a bűnt, és jutalmazzák az erényt; a nagy társadalmi problémákat mutatják be. Ebben a templomban a tanítás kevésbé elvont, és ezért a tömeg számára hasznosabb. E templom apostolai tele vannak hittel és bátorsággal; e misszionáriusok lelke mindig az eszmény felé menetel.” (Sarah Bernhardt)

Emlékirataiban így írt az Odéonban töltött időszakáról: „Ez volt az a színház, amelyet a legjobban szerettem, és amelyet csak nehezen hagytam el. Itt mindannyian szerettük egymást. Olyan volt, mint az iskola folytatása. Minden fiatal idejárt...”

Bernhardt szoros barátságot ápolt George Sand íróval, és két színdarabban is fellépett, amelyeknek ő volt a szerzője. Az öltözőjében olyan hírességeket fogadott, mint Gustave Flaubert és Leon Gambetta. 1869-ben, ahogy egyre jobban meggazdagodott, egy nagyobb, hétszobás lakásba költözött Párizs központjában. Ám 1868-ban egy tűzvész teljesen elpusztította az otthonát, minden holmijával együtt. Mivel elfelejtett biztosítást kötni, semmije sem maradt. Az Odéon igazgatósága jótékonysági előadást szervezett a számára, ahol a kor leghíresebb szopránja, Adelina Patti is ingyen lépett fel. Így anyagi helyzete helyreállt. Ám a francia–porosz háború kitörése hirtelen felborított mindent. Akadoztak a hírek és az élelmiszer-ellátás, a színházakat bezárták. Bernhardt elvállalta, hogy az Odéont kórházzá alakítja át a harcokban megsebesült katonák számára. Meggyőzte gazdag barátait és tisztelőit, hogy adományokat ajánljanak fel a kórház számára. Emellett ápolónőként is dolgozott, és a sebész főorvosnak segédkezett a műtéteknél.

„Tartós sikert csak állandó szellemi munkával lehet elérni, amelyet egy eszmény ihlet.” (Sarah Bernhardt)

A Tuileriák palotáját, a párizsi városházát és sok más középületet a kommün felgyújtott vagy megrongált a harcokban, de az Odéon még épségben volt. Charles-Marie Chilly, az Odéon társigazgatója felkereste, és bejelentette, hogy a színházak 1871 októberében újra megnyílnak. Meghívta, hogy játssza el a főszerepet André Theuriet Jean-Marie című darabjában. Bernhardt azt válaszolta, hogy befejezte a színészetet, és Bretagne-ba költözik, ahol farmot alapít. Chilly, aki jól ismerte Bernhardt hangulatváltásait, közölte vele, hogy megérti és elfogadja a döntését, és a szerepet Jane Esslernek – egy rivális színésznőnek – fogja adni. Chilly szerint Bernhardt azonnal felpattant, és megkérdezte, mikor kezdődnek a próbák.

Az Odéon igazgatói ezután úgy döntöttek, hogy színpadra állítják Victor Hugo 1838-ban írt Ruy Blas című darabját, amelyben Bernhardt a spanyol királynő szerepét kapta. Hugo minden próbán részt vett. A színésznő eleinte úgy tett, mintha közömbös lenne iránta, de a férfi fokozatosan megnyerte őt magának, és lelkes rajongójává vált. A darabot 1872. január 16-án mutatták be. A premieren a walesi herceg is részt vett, az előadás után pedig Hugo odament Bernhardthoz, féltérdre ereszkedett, és kezet csókolt neki.

A Ruy Blas óriási sikert aratott. A 100. előadása után Hugo vacsorát adott Bernhardtnak és barátainak, ahol „az ő imádnivaló királynőjére és aranyhangjára” koccintott. Néhány hónappal a bemutató után Bernhardt meghívást kapott Emile Perrintől, a Comédie Française igazgatójától, aki megkérdezte, hogy visszatérne-e, és évi 12.000 frankot ajánlott neki, szemben az Odéon kevesebb mint 10.000 frankjával.

1872. október 1-jén hivatalosan is visszatért a Comédie Française-hez, ahol megkapta a francia tragédiák leghíresebb szerepeit. Amikor Racine Phèdre című művének főszerepét játszotta, Sarcey azt írta róla: „Ő maga a természet, amelyet csodálatos intelligencia, tüzes lélek és a legdallamosabb hang szolgál, amely valaha is elvarázsolta az emberi fület. Ez a nő a szívével játszik….” A Phèdre lett a legismertebb klasszikus szerepe, amelyet éveken át világszerte eljátszott, gyakran olyan közönség előtt, akik alig vagy egyáltalán nem tudtak franciául, de hangjával és gesztusaival megértette velük.

„A színész minden egyes színpadi cselekedetének a gondolatai szemmel látható kísérőjelenségének kell lennie.” (Sarah Bernhardt)

Kinyílik a világ

1879 júniusában, amikor a párizsi Comédie Française színházát átalakították, Perrin londoni turnéra vitte a társulatot. Nem sokkal a turné kezdete előtt egy Edward Jarrett nevű brit színházi impresszárió azzal a kéréssel kereste fel a színésznőt, hogy adjon magánelőadásokat tehetős londoniak számára. A fellépésekért járó honorárium nagyobb volt, mint a Comédie-nál kapott havi fizetése. Innentől kezdve rendszeresen játszott Angliában, majd Amerikában tett diadalmas körutat, 1891–93 közötti világ körüli turnéján Ausztráliát és Dél-Amerikát is érintette.

„Néha azt mondják, hogy ti, amerikaiak, érzelemmentesek vagytok, hogy a szívügyekben úgy viselkedtek, mint a madarak, akik kora tavasszal jönnek, és énekelnek, amíg a fák virágoznak, de az ősz első érintésekor a sajnálkozás jele nélkül távoznak. Én ezt nem hiszem. Más jellegűek az érzelmeitek. Fiatalabbak vagytok, mint a mi fajunk, s talán kissé barbárok, de mit számít ez? Még mindig formálódtok. A lelketek kiváló.” (Sarah Bernhardt)

Útjai során Magyarországra is eljutott, Budapesten ötször is ünnepelhette a közönség. 1893-tól Párizsban az általa alapított és nevét viselő színházban játszott és rendezett, fiatal színészeket és tehetségeket karolt fel. Többször tönkrement, de mindig talpra állt, élete végéig sikeres maradt. Játszott Moliere-, Shakespeare-, Racine-darabokban, ő vitte sikerre Rostand Cyranóját és Sasfiókját, egyik leghíresebb szerepe A kaméliás hölgy volt ifjabb Dumas darabjában.

A történetek szerint rue de Rome-on lévő házában rendkívüli életmódot folytatott. Hálószobájában egy szaténnal bélelt koporsót tartott, és időnként abban aludt vagy feküdt, hogy szerepeit tanulmányozza. Magánélete nagy amplitúdókon mozgott. 1882-ben férjhez ment egy színésszé lett görög katonatiszthez, de a férfi kábítószerezése miatt a házasság hamar felbomlott. Számtalan hírességgel volt közeli kapcsolata, állítólag közéjük tartozott a walesi herceg, a későbbi VII. Eduárd is.

Imázsának alakításában nagy részt vállalt a szecesszió egyik legnagyobb művésze, a cseh Alfons Mucha, aki Bernhardt számára tervezett jelmezeket, ékszereket, díszleteket, plakátjai révén a színésznőt azok is megismerték, akik soha nem láthatták élőben.

Az alkotóművész

A színészet mellett Bernhardt szobrászatot is tanult Mathieu Meusnier és Emilio Franchesci mellett. 1874-ben már a Párizsi Szalonban állította ki műveit, és ezt egészen 1886-ig folytatta. Alkotásaiból Londonban, New Yorkban és Philadelphiában is rendeztek tárlatokat. Ötven műalkotását dokumentálták. A művészet minden formája iránt szenvedélyesen érdeklődő Bernhardt emellett festett, ruhákat tervezett, színházi társulatot vezetett, és felügyelte produkcióinak díszleteit és jelmezeit.

sarah-bernhardt

A bolond és a halál – Sarah Bernhardt alkotása

Több könyvet is írt, az egyik leghíresebb A színház művészete, amelyet így kezd: „Ezt a könyvet nem azért írtam, hogy a fiatalokat a színművészethez csábítsam, hanem hogy baráti tanácsokat adjak nekik, és tapasztalataimmal eligazítsam őket.” A 78 éves korában bekövetkezett halála után kiadott kötet időtálló és meglepően aktuális, a színészetről és színházról vallott nézeteinek utolsó és legmélyebb összegzése. „Az isteni Sarah” itt a beszédtől, a mozgástól, a szerepre való felkészüléstől, az énekes bemelegítésétől és a sminkelési tippektől kezdve osztja meg tudását, ugyanakkor azt is elárulja, hogy miért játszotta szívesebben Hamletet Ophelia helyett. Az élénk történetekkel és vidám pletykákkal teli kötet megmutatja azokat az intuitív és gyakran humoros megfigyeléseket, amelyek Sarah Bernhardtot annyira jellemezték. Sikereit, kudarcait és a kort, amelyben élt, kíméletlen őszinteséggel és olyan művészi megközelítéssel írja le, amely segít megérteni, hogy miért tartják ma is a valaha élt egyik legnagyobb művésznek.

Sarah Bernhardt már életében legenda lett, terjesztették róla, hogy a legközelebbi viszony házi tigriséhez fűzi, hogy koporsóban alszik. Hírneve túlélte egy olyan korban, amikor nem volt sem film, sem televízió. Kora legnagyobb tragikája, hihetetlen munkabírású, vasakaratú, független személyiség volt, aki lenyűgözte közönségét, fél évszázadig nem akadt igazi riválisa.

„Az életem egy küzdelem volt – egy küzdelem azért, hogy a saját utamat járjam, ahol úgy éreztem, hogy nekem van igazam.” (Sarah Bernhardt)

sarah-bernhardt

Szabados Éva

Forrás: Wikipédia, goodreads.com, notable-quotes.com, szinhaz.hu, nmwa.org, fidelio.hu, cultura.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép; 5. kép.

2024.10.22