Shelley Read: Akár a folyó
Shelley Read életrajzát olvasva feltűnő, hogy mennyire összekapcsolódik életében az irodalom és a környezetismeret, illetve környezetvédelem. Közel harminc évig volt a Western Colorado Egyetem tanára, ahol kreatív szövegírást, irodalmat és környezetismeretet oktatott.
Ugyanitt a Környezet & Fenntarthatóság szakirány, valamint az első generációs és veszélyeztetett hallgatókat támogató program alapítója. Erre azért figyeltem fel, mert az Akár a folyó című, 2023-ban megjelent regénye ezen irányelvek szerint épül fel. Az olvasmányos cselekményen és az érzelmi mélységén túl nem lehet nem észrevenni a műben a természet ismeretét és szeretét, az ember és az őt körülvevő természeti környezet harmóniájának elengedhetetlen szükségességét, a társadalmi egyenlőtlenségek égbekiáltó igazságtalanságai ellen való kiállást.
A regény főszereplőjének, Torie-nak az életébe tizenhét éves korában kapcsolódunk be. Egy barackfarmon él a coloradói Iola városában. Nem egyszerűek a körülményei, hiszen félárva: az édesanyja autóbalesetben elhunyt, ő meg ottmaradt az apjával, a testvérbátyjával és a nagybátyjával egyedüli nőként a háztartásban. A bigott vallásos nevelés, a baracktermesztéshez kötődő szoros beidegződések, a hagyományok segítenek a csonka családnak túlélni a tragédiát, de senki sem boldog. Senki sem tudott továbblépni, csak végzi mindenki a kötelességét. Ebben az állapotban toppan be Torie életébe Wilson Moon, a titokzatos múltú fiatal vándor. A két fiatal teljesen véletlenül találkozik az utcán, és első pillanattól ellenállhatatlan vonzalmat éreznek egymás iránt. Torie teljesen összezavarodik, a fiú iránt érzett szenvedély eddig ismeretlen volt számára szeretet nélküli életében, de ösztönösen érzi, hogy ebből az érzelmi sivárságból kiút lehet a szerelem. Csakhogy Will félvér, és mint ilyen, elfogadhatatlan abban a közösségben. Szerelmük megannyi veszélyt rejt mindkettőjük számára, az újabb tragédia ott lóg a levegőben. És sajnos az elkerülhetetlen bekövetkezik.
Torie mellől most a legalapvetőbb létfeltételek is kihullnak: eddig sem talált érzelmi támaszt senkiben, de volt egy minimális anyagi háttere, és volt legalább hol laknia. Most teljesen magára marad, elhagyja otthonát, és a környező hegyekbe menekül. Ott kell túlélnie teljesen egyedül. Magának úgy fogalmazza meg ezt, hogy Torie-ból Victoriává válik. A természettel szimbiotikus együttélésben sikerül úgy-ahogy talpra állnia, még a gyermekét is megszüli egyedül, vad és kegyetlen szépségben, akár az üldözött szarvasünő. De amikor a kisbaba élete kerül veszélybe, Victoria újabb lélekölő döntésre kényszerül: lemond gyermekéről.
Újra zéró pontról indul, sőt talán inkább mínusz egyről. Ismét fel kell építenie az életét a veszteségekkel, tragédiákkal a háta mögött. Ezúttal is abba kapaszkodik, amit ismer: a természet erejébe. Mivel a Gunnison folyón duzzasztógátat hoznak létre, az állam kivásárolja Iola város telkeit, és a lakóknak költözniük kell. Victoria tudatosan olyan területet keres, ahol újraindíthatja a barackfarmot. Ösztöneibe és az áttelepített facsemetékbe kapaszkodva (sok fagyos hajnalon nemcsak képletesen, hanem szó szerint ölelve őket) Victoria ismét talpra áll.
Közben egy szép és elfogadó barátság, valamint egy véletlen találkozás és egy régi napló nyomán megismerjük Victoria elhagyott gyermeke életének alakulását is, ahol a vietnámi háború embertelensége, elsősorban a fiatalokat megnyomorító utóhatásai is megjelennek. Ez is egy felkavaró, fájdalmasan szép cselekményszál. A címhez visszakapcsolva, Victoria Nash élete olyan volt, akár a folyó: számos kitérővel sok mindent magába foglaló, az egyes dolgokat hordalékként lerakó, míg másokat tovább áramoltató, mindig függve az őt behatároló „partoktól”, de sokszor elvéve, illetve hozzátéve azokhoz.
Itt szeretném megemlíteni, hogy az Ahol a folyami rákok énekelnek című regénnyel való összehasonlítása nem kedvez Shelley Read könyvének. Több helyen jött szembe velem ez a párhuzam, szinte reklámként. Teljesen más erősségei vannak a két regénynek, az embert körülvevő természeti környezet is teljesen más szerepet kap a két főhősnő életében. Viszont mivel az Ahol a folyami rákok énekelnek sokkal ismertebb és felkapottabb (már a filmadaptáció miatt is), az elvárások hátrányára lehetnek a Read-regénynek. Pedig az Akár a folyóban például mélyebbek a társadalmi vonatkozások, erősebb benne a remény szála, amely az otthon megteremtésének lehetőségét sugallja. Kitűnő olvasmány, léleképítő és lebilincselő. Folyami rákok nélkül is.
Ambrus Adél
Forrás: olvasoterem.com