Bizánci Birodalom sosem létezett. Az általunk e néven ismert államalakulat neve mindig is Római Birodalom volt (görögül: Baszileia tón Rómaión vagy egyszerűen Rómania), és létezésének túlnyomó idejében nem is ismert el magán kívül másik császárságot. Olyannyira, hogy uralkodói a legtöbb esetben egyszerűen csak basileus-nak (görögül: király, uralkodó) címezték magukat, mert nem volt szükségük másra, hiszen senki nem vonhatta kétségbe, hogy ők Augustus utódai. Ez magától értetődő evidenciának számított. A már évszázadok óta szinte kizárólag görögül beszélő „bizánciak” 1100-ban is rómainak hívták önmagukat, és még az iszlámban is „Bilad al-Rum”-nak, azaz Rómaiak országaként hívták a birodalmat. A Bizánci Birodalom ebből adódóan igényt formált az univerzalitásra, és elméletben minden területre kiterjedtnek vélte fennhatóságát. A gyakorlat persze messze esett ettől, ez a birodalom aktuális erején múlt. Az univerzális birodalom utáni igény utoljára a Komnénosz dinasztia idejében bukkant fel, mikor I. Mánuel császár (a képen, ur. 1143‒1180) idején Bizánc Itáliától a Közel-Keletig és Magyarországtól Egyiptomig hadakozott földön és vízen Róma hatalmának helyreállításáért. Mánuel Komnénosz maga is izgalmas karakter. Passuth Lászlónak A bíborbanszületett című regénye 1943-ban már elmesélte a magyar olvasóknak Mánuel császár történetét, de mégsem ismert annyira, hogy Bizánc/Róma utolsó hegemóniára törő császára Szent László királyunk unokája volt, édesanyja, Piroska révén. Ráadásul Mánuel egy ideig úgy tervezte, hogy halála esetén – saját örökös híján – a túszként Konstantinápolyban élő Béla herceg lesz az utódja. Bélából végül mégis magyar király lett, nem római császár, e néven a harmadik.

A Római Birodalom 395-ös kettészakadását követően a nyugati rész hamarosan mély válságba jutott és elbukott, területén kisebb-nagyobb – zömében germán vezetésű – királyságok alakultak ki. A keleti rész ellenben túlélt minden támadást – volt pedig bőven! ‒, és még meg is erősödött. A Keletrómai Birodalom a VI. század közepére sokat visszaszerzett a nyugati részekből, maga Róma városa is visszakerült a birodalom határain belülre, noha ez csak átmeneti siker lett. Az 560-as évektől megroggyant az impérium. Konstantinápoly kezéből az avarok támadásai miatt előbb kicsúszott a Balkán zöme, a longobárdok ugyanekkor Itália jelentős részét vonták uralmuk alá, majd a 600-as években, az arab hódítás során a birodalom elveszítette közel-keleti és észak-afrikai birtokait. Az iszlám megfékezése volt az igazán kemény feladat, és a görögöknek csak a IX‒X. századra sikerült átmenniük támadásba. 1025-re a birodalom visszafoglalta a Balkán-félszigetet, visszavette az araboktól Kilikiát és Antiókhiát, és itáliai pozícióit is sikerült megerősítenie. A fellángolás megint rövid ideig tartott. 1071-ben újabb katasztrófa következett, amely az eddig stabilan ellenőrzött Kisázsiát ragadta el a birodalomtól. A szeldzsük törökök Manzikertnél tönkreverték a császári haderőt, még IV. Rómanosz császár is a győztesek kezére került. Az oguz törökök ezután elözönlötték Kisázsiát – a beszivárgásuk már korábban megkezdődött ‒, amely folyamat szépen, lassan a tájegység hellenizmus óta kialakult görög jellegét számolta fel. Ez a vereség a birodalom katonai és gazdasági alapjait rázta meg, mert pont a legjobb katonákat adó vidék került az ellenség kezére, felszámolva a hagyományos bizánci haderőt. Nem véletlenül lett az 1081-ben császárrá emelkedő Komnénosz dinasztia egyik fő céljává Anatólia visszaszerzése. Ám a birodalom voltaképpen minden fronton folyamatosan hadakozott, és habár még mindig erős volt, erőforrásai ekkora tervekhez mégis korlátozottaknak bizonyultak. A Szeldzsük Birodalom hamarosan meggyengült, de a törökök továbbra is fenyegető erőt képviseltek. Kisázsiában kisebb-nagyobb türkmén államocskák alakultak, amelyek közül a szeldzsük uralkodói családtól származó rumi szultánság bizonyult a legerősebbnek.

A rumi szultánság terjeszkedése a 12. században

1174-ben két jelentős személyi változás is történt a Közel-Keleten. Meghalt Núr ad-Dín, Szíria türkmén uralkodója, aki rövid időre egyesítette országát Egyiptommal. Núr ad-Dín nagy ellenlábasa, a jeruzsálemi király Amalrik – akinek országlása a királyság fénypontja ‒ két hónappal később szintén elhunyt. Mind a zangidák damaszkuszi állama, mind a frank keresztesek országa hamarosan hanyatlásnak indult. Núr ad-Dín hatalma eddig korlátozta a Kónya központtal Anatólia közepét uraló rumi szeldzsük szultánok hatalmát, akik most kaptak az alkalmon. II. Kilidzs Arszlán szultán (ur. 1156‒1192) még ebben az évben országához csatolta az addig a zangidák által oltalmazott Danismendi Emírséget. Mánuel császár meg akarta akadályozni, hogy a térség török államai egy erős államban egyesüljenek, így – látva Kilidzs Arszlán erősödését – lépéskényszerbe kényszerült. A császár ezért újjáépítette Dorüleion városát és Szublaion erődjét, hogy biztosítsa az Anatólián át a Szentföldre vezető útvonalat, majd nyugaton keresztesek toborzásába kezdett. Emellett vazallusait és szövetségeseit is támogatásul hívta. Az 1176 szeptemberére összegyűlő bizánci haderő heterogén hadsereg volt, benne nyugati lovagokkal, kun könnyűlovassággal és szerb, valamint magyar segédcsapatokkal. Ez utóbbiak késői beérkezése miatt a hadjáratot tavaszról nyárra kellett halasztani, ami nem bizonyult szerencsésnek, de ismerve a középkori magyar hadviselést, a szerb és magyar segéderők aligha érkezhettek volna sokkal korábban a gyülekezőhelyként szolgáló kisázsiai Rhündakosz folyóhoz. A magyar segédcsapatot Kinnamosz történetíró szerint Ompod bán és Leusták vajda vezette. Jelentős haderő gyűlt össze itt, maga Mánuel császár a hadjáratot követően arról írt levelében II. Henrik angol királynak, hogy csak ostromszereinek menetoszlopa tíz mérföld hosszúra nyúlt. A nehéz ostromgépek jelzik, hogy Mánuel célja nem pusztán Kilidzs Arszlán megregulázása volt, hanem fővárosának, Kónyának (görögül Ikónion) elfoglalása.

Kilidzs Arszlán klasszikus nomád módon védekezett: a kopár fennsíkon menetelő bizánci hadsereg elől eltűntette a takarmányt, és tönkretette az itatóhelyeket. Az ostromgépek lassították a támadók menetét, ami viszont azt jelentette, hogy több élelmiszer és takarmány fogyott az úton, ezek beszerzéséhez, kiosztásához pedig még több idő kellett. Ördögi kör volt ez. A törökök hátráltak a túlerő elől, és igyekeztek olyan helyet keresni az összecsapásra, ahol ők lehetnek előnyben. Végül a Tzivritze-szorosban állták el a támadók útját, amelyen át kellett haladniuk Kónya felé, Müriokephalon romos erődjét elhagyva. A bizánci hadsereg elővédjét az anatóliai görög csapatok alkották, majd következtek a főerők. Ennek jobb szárnyát a „latin” csapatok alkották Mánuel sógora, Antiókhiai Balduin vezetésével. A bal szárny bizánci csapatokból állt, majd következett a poggyász és Mánuel császár válogatott csapata. A hátvédet a Zimonynál a magyarokat 1167-ben legyőző Andronikosz Kontosztéphanosz irányította. John Haldon szerint a bizánci haderő 25 ezer fő körüli lehetett. A terep nehéz volt, a bizánci felderítés gyenge. Még azzal sem foglalkoztak, hogy meglévő könnyűlovasságokkal biztosítsák magukat a szorosban, mert mielőbb át akartak rajta kelni, hogy a sereg kipihenhesse magát a Kónya városát körülölelő síkságon. A görögöket ekkorra már gyötörte az éhség és a takarmányhiány, a sereget vérhas tizedelte. A szoros végében pedig felállt a létszámhátrányban lévő rumi szultán főereje, okosan kihasználva az emelkedőket és magaslatokat. Először a bizánci előőrs támadt rájuk, de a szeldzsük íjászok átengedték őket a szoroson, majd rátámadtak a görögök szervezetlenül előretörő jobb szárnyára. Balduin elesett, seregrésze pedig összeomlott a csapás súlya alatt. A poggyász tömege a szűk szorosban megakadályozta a bizánci testőrlovasság előrenyomulását, így éppen az az átütőerő hiányzott, amire leginkább szükség lett volna ebben a helyzetben. Kilidzs Arszlán a bizánciak hátrálási útjának elvágására is csapatot különített el, és már az fenyegetett, hogy – mint 1071-ben a bizánci uralkodó – ismét az ellenség kezébe kerül. Mánuel testőrsége azonban elszántan védte a császárt, bármennyire is megtizedelték a török lovasok. A csata ezen pontján homokvihar támadt, amely minden tudatos hadvezetést megakadályozott. A káoszban a bizánci poggyász, kincstár, ostromfelszerelés mind a törökök kezére került, de legalább Mánuel császár el tudott menekülni a csatából.

A Bizánci Birodalom kiterjedése 1180-ban

A vereség nagy volt, különösen a jobb szárny veszteségei jelentősek, míg a hátvéd és a bal szárny csapatai némileg jobban jártak. Igen fájdalmas volt a sok pénzbe kerülő felszerelések és hadieszközök elvesztése. Mánuel több komoly hibát is vétett, ami szembeszökő, hiszen egy tapasztalt katonáról van szó. A császár ugyanakkor 30 éve, 1146 óta nem vezetett személyesen hadat a szeldzsükök ellen. Mánuel lovagkirályként – ebben bizánci apjára és magyar nagyapjára ütött ‒ a nyugati típusú lovagi hadviselést favorizálta, és fiatal korában maga is kiváló harcosnak számított. 1176-ra ugyanakkor már 58 évet számlált, és elsősorban nem vitézségre, hanem megfontoltságra lett volna szükség a minden hájjal megkent ravasz törökök ellen. Mindenesetre diplomáciai ügyességgel sikerült a károkat csökkenteni, és viszonylag kedvező békét elérni a vereséget követően. Felajánlotta, hogy lerombolja a felépített két új erődítményt, ám a törökök először elvetették ezt, és rablóportyát vezettek egészen az Égei-tenger partjáig. Hazafelé azonban ezt a 24 ezer fős török csoportot a bizánciak megsemmisítették. II. Kilidzs Arszlán ezt követően elfogadta Mánuel ajánlatát, Dorüleiont azonban utóbbi ekkor már nem volt hajlandó beáldozni. A megállapodás megtörtént.

Ma már több történész kétségbe vonja, hogy a müriokephaloni csata döntötte volna végső válságba a birodalmat, mivel rögtön utána sikerült egy kisebb vereséget mérni a szeldzsük törökökre, és tulajdonképpen a békekötés sem járt területi veszteséggel. Ugyanakkor a hatalmas uralkodó, Mánuel 1180-as halálával kétségtelenül véget ért az a fénykor, amely Alexiosz Komnénosszal indult el 100 évvel korábban. A birodalom válsága 1195-től állandósult, ez pedig előbb belháborúkhoz, majd Konstantinápoly keresztesek általi elfoglalásához vezetett. A görög/római életösztön még ezután is képes volt egy feltámadásra a Nikaiai Császárság által, de az 1261-ben feltámadó Bizánci Birodalom hatalma már sohasem volt olyan, mint Komnénosz Mánuel legfényesebb napjaiban. A törökök az 1300-as években felszámolták a görög fennhatóság utolsó morzsáit is Anatóliában, és – ha már nem is a Szeldzsük, hanem az Oszmán dinasztia vezetésével – végül 1453-ban halálos csapást mértek a második Rómára. Müriokephalon ezért a magyar történelemnek is része, mivel áttételesen ez a csata vezetett az oszmánok felemelkedéséhez.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Birkenmeier, John W.: The Development of the Komnenian Army. Leiden-Boston-Köln, 2002; Haldon, John: The Byzantine Wars. Cheltenham, 2009

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.