„Az a szép, fényes nap / az Isten jobb szeme, / az a szép fényes hold / az Isten bal szeme” énekelte Szabó Magda zseniális drámájában a palota folyosóján haladó szabad magyar leány, aki önkéntesen szolgált, büszkeséggel. Ebben a drámában minden benne van a kilencszázas évek utolsó évtizedéből, amit el lehet mondani, még akkor is, ha a történet egészében véve írói alkotás.

Géza fejedelem udvarában vagyunk, és fellelhető ott mindenki, aki a változás érdekeltje vagy éppen ellenfele. Egyetlen napon történik, a fiatal felnőtt Vajk megkeresztelésének napján. A fejedelem az utódlást készíti elő, illetve fiának frigyét a bajor Gizellával. De Bizánc felé is tart némi vasat a tűzben. Csendesíti Gyulát, az apósát, aki a kalandozás régi dicsőségének emlékei között él, és aki Bönge barátjával, az utolsó gyászmagyarral siratja a hódító, zsákmányoló időszak emlékét. A fejedelmi udvarban keresztelőre készülődnek, de a folyosón még dalol a pogányság.

Sarolt, Géza felesége, Vajk édesanyja nem szerepel a drámában, nehéz is lett volna elhelyezni ebben a történetben a keleti rítusú keresztényt, az erdélyi gyula leányát, akiről Querfurti Brúnó azt jegyezte fel, vélhetően nem elfogultságtól mentesen, hogy „az egész országot egy férfi kezével tartotta hatalmában”, és vezetése alatt a kereszténység „pogány hittel vegyült”. Kétség sem fér hozzá, hogy személyében koránt sem a középkor idealizált nőalakja testesült meg, hiszen, ha az előzőek nem festettek volna eléggé kemény képet róla, akkor az tovább színesíti azt Merseburgi Thietmar krónikája, aki azt írta Saroltról, hogy „mértéktelenül ivott”, a lovat „katona módjára ülte meg” és „egy embert hirtelen haragjában megölt”.

Sarolt nem szerepelt Szabó Magda drámájában, abban a drámában, amely kirajzolja azokat az erőket, elágazási utakat, lehetőségeket, vonzásokat és taszításokat, amelyek vektorában az ifjú Vajk nevelkedett. Most azért említettem, mivel számos más tényezővel együtt az ő személyisége is ott volt azon erők origójában, akik ilyen vagy olyan irányú erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy nemzetünk fejlődése merrefelé is induljon el…

Szabó Magda Géza fejedelem személyében egy bölcs, ravasz, népe boldogulását szeme előtt tartó uralkodót ábrázolt. Egy olyan fejedelmet, aki tudja, hogy a népe egy út végéhez ért, és a rendelkezésére álló mozgástérből diplomáciával, alkudozással, játszmával és hatáskeltéssel a lehető legjobbat kívánja kihozni, miközben a kiváló keresztény nevelőire bízott Vajk, a dráma végén, azaz a nap végére már a keresztségben kapott nevével azonosított István, személyében kineveli az új világ, a magyar hon letéteményesét.

Tévedés ne essék: Géza törekvése a keresztény Magyarország volt, és egy keresztény uralkodóház létrehozása, némi politikai csalafintasággal fűszerezett új szövetségekre alapozva. A drámai pillanat csúcsa, amikor a fejedelem örököse, István arra inti szeretve tisztelt atyját, hogy hagyjon fel az óvatos, különféle utakat kilátásba helyező diplomáciai ügyeskedéssel, ehelyett világosan és kristálytisztán kötelezzék el magukat a nyugati típusú kereszténység, a stabil és megbízható állami berendezkedés irányába.

A dráma utolsó jelenetében Géza megjutalmazza István nevelőjét, lelki atyját. Így szól hozzá: „És magadnak is keress egy keresztet. A legszebbet, ami csak van. Szebb legyen, mint a hercegé. Ez parancs, Tata.” Mire a nevelő: „Teljesítem uram, hálás szívvel, bár eddig is elhalmoztatok mindennel. Nem vagyok én erre érdemes, uram.” Mire Géza fejedelem válasza: „Megérdemelted, Deodátus úr. Felnevelted a népemből az első lovagot.” És mennyire igaza volt Szabó Magdának! Szent István királyunk a magyarság első lovagja.

A Szabó Magda-dráma Vajk megkeresztelésének napját meséli el. Azt a nagyon fontos eseményt, amely meghatározta Magyarország sorsát, jelezte, hogy leendő királya már nem törzsi, nemzetségi hagyományokon, pogány hitvilág keretében, rabolva és fosztogatva, hanem komoly, keresztény európai államként, jól szabályozott közigazgatással, az akkori korszakot meghatározó német dinasztiával rokonságban lép át a következő évezredbe, éspedig nem vazallusként, kezében a német lándzsával, hanem szuverén királyként a Szentatyától kért és megkapott koronával. A bajor Gizellával megkötött frigye támogatta törekvéseiben, hű emberei – közöttük német lovagokkal – segítettek megoldani a Géza halála után keletkezett utódlási vitát.

Győrújbarát Győrhöz való közelsége miatt feltétlenül érdemesnek gondoltam megemlíteni, hogy azon közismert tényből, hogy a csatában legyőzött Koppány maradványainak egyik részét a győri várkapura szegezték ki, igen komoly történészi következtetés létezik arra nézve, hogy ezen kisalföldi táj, ahol most állunk, ifjúkorában az akkor még fejedelmi várományosnak tekintett ifjú Vajk székhelye volt, és néhány évet itt tölthetett Géza halála előtt.

Az érvelés logikai alapja, hogy Koppány további maradványai Esztergomba, Veszprémbe és az erdélyi Gyulához kerültek. Ezek átgondolt lépések voltak akkoriban. Esztergom volt a fejedelmi székhely, Veszprém a fejedelem feleségéé, illetve később a királynőké, tehát Győrnek is kiemelt jelentőségűnek kellett lennie. Az erdélyi Gyula ezt a sajátos üzenetet pedig mintegy jelzésként kapta, aminek elfelejtéséhez jó pár évtizednek kellett eltelnie.

Azt, hogy ezen táj fontos volt Gézának és Istvánnak is, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a közeli Szent Márton-hegyére Géza fejedelem bencés szerzeteseket hívott be, és a monostor jogaikat István királyunk is megerősítette.

Bárki elérheti az interneten a patinás Századok című történeti szaklap archívumát, amelynek 1902-es számában Karácsonyi János az Eszterházy herceg családi levéltárából közli Gregoriánczi Pál győri püspök Oláh Miklós prímáshoz 1555-ben vagy 1556-ban írt levelét. Ebben a nagynevű és szavahihető püspök a székesegyház felújítására kért támogatást, és fő érve az volt, hogy olyan templomról van szó, és innét szó szerint idézem a latinból magyarra fordított szöveget: „amelyben Szent Istvánt, Magyarország első királyát koronázták meg…”

A forrás közlője iparkodott megjegyezni, hogy ez a koronázás biztosan nem az első, felavató koronázás volt, hanem ebből annyi lehet igaz, hogy Szent István királyunkat valamely ünnep alkalmából Győrben is megkoronázhatták. E táj kiemelt jelentőségére utal az is, hogy a győri püspökség felállítására az évezred első évtizedében, vélhetően az elsők között került sor, a pécsi püspökség alapító oklevelét pedig már Győrből keltezték, 1009-ben, a pápai legátus jelenlétében. Első királyunkat 941 évvel ezelőtt, 1083. augusztus 20-án avatták szentté.

Ha most gondolatban elröppenünk az ország keleti felébe, Nyíregyházától északnyugat felé, negyvenkét kilométer távolságra, a Tisza bal partján, a Rétközben egy települést találunk: Szabolcs községet. Ebben a kicsiny és rendezett faluban két izgalmas történeti emléket tekinthetünk meg: a tatárjárás idejének különös, tragikus emlékű földvárának maradványait, valamint egy picinyke, ovális alaprajzú, hófehér templomot. Azt a helyet, ahol I. Szent László királyunk 1092. május 20. napján egyházi zsinatot tartott.

Az itt összeült zsinat határozatai I. László király I. törvényvénykönyve néven maradtak ránk. Ennek 37. cikke A szentek előestéinek megtartásáról rendelkezett. Kimondta, hogy „Ezen szent zsinaton a tiszteletre méltó László király elrendelte, s az összes jelenlévők helyeselték és szentesítették, hogy meg kell ünnepelni Boldog István király előestéjét és Gellért vértanúét, amelyen szenvedett és három napot Szent Márton ünnepe alkalmával.”

1686-ban, Buda visszafoglalása alkalmából XI. Ince pápa elrendelte, hogy az egész világ emlékezzen meg Szent István királyunkról. 1771-ben Mária Terézia országos ünneppé nyilvánította Szent István napját, 1891-ben pedig Ferenc József munkaszüneti nappá tette augusztus 20-át. 1991-ben a magyar országgyűlés ezt a napot a nemzeti ünnepek közül kiemelve, állami ünneppé nyilvánította.

Ma, 2024. augusztus 20. napján itt, Győrújbaráton egészen különleges ez az ünnep. A közösség szobrot emeltetett Szent Királyunk tiszteletére. Egy olyan történelmi személy alakja bontakozott ki a művész vésője alatt, aki minden magyar számára egyazon jelentéssel bír a történelmi haza területén. Egyik keze a kardon nyugszik, mert erő nélkül nincsen békesség, a másik keze a keresztet érinti, mivel hit nélkül az erő csupán izomtömeg. A korona által körbefont széles homlok a bölcsességet jelképezi. Azt a bölcsességet, amellyel Szent István királyunk, államalapítónk áldott munkájával a pogányság helyett a kereszténység kebelébe, az ortodoxia helyett a nyugat irányába, törzsi szerveződésből államszervezetben való működés felé vezérelte az országunkat.

Viták, civódások, nézetkülönbségek voltak, vannak és lesznek mindig is, ahol a közösségi együttélés nehéz feladatát kell megoldani. Azonban vannak vitathatatlan igazságok. És közöttük ilyen az is, hogy I. István méltán Szent Királya minden magyarnak.”

Fotók: Tóth Attila